Kezdőlap » Remény » 2006. 1. szám » Hrotko Larissza: A kazárság arcai

Hrotko Larissza: A kazárság arcai

Koestler 13. törzse

2005 októberében tartották meg Budapesten a nemzetközi Koestler-konferenciát. Arthur Koestler Budapesten született, de Londonban halt meg; most 100 éves lett volna. A konferencián Faludy György azt javasolta, hogy a magyar irodalom ismerje el Arthurt Koestlert magyar írónak. Koestler ugyan Bécsben, Palesztinában, Németországban, Párizsban és Londonban írt, de magyarul álmodott – érvelt Faludy György. Persze, Koestler nemcsak álmodott, írt is magyarul, sajnos nem jelentős dolgokat. Alkotott viszont németül, angolul és franciául. Hogy egy író művei melyik nemzeti irodalomhoz tartoznak, ezt természetesen nem az álmainak, de nem is írá-sainak nyelve dönti el. Ez sok más zsidó születésű író esetén is csak másodlagos. Zeev (Vladimír) Jabotinskyt – magyar írásban Zsabotinszkij – sem lehet orosz írónak nevezni, holott ezen a nyelven írta meg az önéletrajzi regényét. Hogyan is lehetne Arthur Koestlert magyar nemzeti keretekbe zárni? Származása ellenére zsidó írónak sem nevezhetjük. Koestler – ugyanúgy mint George Orwell – egyértelműen kilépett a nemzeti irodalmak kereteiből. Tulajdonképpen nem egy-egy nép története, hanem a népek történelmi együtthatása és a hatalmi világrendszerek kialakulása, illetve működése állott érdeklődése fókuszában, és ez kitűnően manifesztálódott „A tizenharmadik törzs”, avagy „The thirteenth tribe. The Khazar Empire and its heritage” című világhírű művében.

„A tizenharmadik törzs” rávilágított az izgalmas történelmi összefüggésekre és a népek közötti összefonódásokra, de ezen kívül olyan spekulatív következtetést vont le, amely nagy visszhangot keltett a különböző beállítottságú olvasói körökben. Koestler ugyanis azt tételezte fel, hogy a diaszpóra askenáz zsidósága a betért kazároktól származott. Ez a hipotézis egyáltalán nem új. A könyv forrásai között Koestler megemlíti von Kutschera és D. M. Dunlop, Paul Eric Kohle tanítványának munkáit, akik közvetlen rokoni kapcsolatot láttak a kazárok és az askenáz zsidók között. Ami a forrásokat illeti, Koestler sem hagyhatta ki Chászdáj ibn Saprut (920-970) és József kazár király közötti levelezést, pedig ezek az okmányok már eddig is sok bírálatra, illetve gyanúsításra adtak okot. Koestler fontosnak tartotta, hogy mindkét levelet bemutassa, és igen hosszasan ismertette a levelezés körül kialakult tudományos vitát. Nem kerülhette el figyelmünket, hogy Koestler szinte kizárólag az angol nyelvű irodalomra támaszkodott. A bibliográfiában és a könyv szövegében említett arab és héber források nagyobb részét bizonyára Dunlop közvetítésével idézte. Megemlítette ugyan, sajnos pontatlanul, Kokovcov: Chászdáj és József közötti levelezés egyik legfontosabb kutatójának nevét, de más orosz kutatók eredményeit figyelmen kívül hagyta. Pedig az orosz tudósok a helyszínen dolgoztak! Az arab és héber források feldolgozása kétségtelenül fontos hozzájárulás volt a tények feltárásához, de ez nem helyettesíthette a helyszíni ásatások leleteit. Az orosz kutatók már a 19. század végén megkezdték a kazár városok feltárását, a 20. században a munkát M. I. Artamonov folytatta, aki Dunlopot több kérdésben is élesen kritizálta.

Dunloppal ellentétben Artamonov fontos forrásnak tartotta Chászdáj és József levelezését, úgy vélte, hogy azokkal kapcsolatban csak a zsidókkal szembeni előítéletek miatt merülhetett fel a hamisítás gyanúja. Ugyanakkor Artamonov kifogásolta Dunlop eljárását, aki minden érvelés nélkül összefoglalta az idegen véleményeket, ezért munkájának címe – t. i. „The History of the Jewish Kazars” (1954) – megalapozatlan maradt. Valójában a Kazár Birodalom lakossága sohasem volt homogén vallású, ezért zsidó kazárokról nem is lehet beszélni. Csak a kagán társuralkodója (Bulán), illetve a későbbi királyi család tért be. Úgy tűnik, hogy Artamonov elég jól ismerte a zsidó vallás sajátosságait, és Kazária lakosságának heterogén vallását azzal is magyarázta, hogy a zsidóságra általában nem jellemző a betérésre való ösztönzés. A „Kazárok története” című művében Artamonov bizonyítja, hogy alaptalan az a feltételezés, mely szerint az egész diaszpórai askenáz zsidósága a betért kazároktól származott volna. Több forrásra hivatkozva azt igazolja, hogy a zsidók már a kazárok betérése előtt nagy számban éltek a későbbi Kazár kaganátus területén. A források közül szerepel például A. Ja. Garkavi „Az orosz földön ősidőkben élt zsidók nyelvéről” című műve, amelynek néhány részletét volt szerencsénk személyesen is megismerni. Garkavi azt állítja, hogy az orosz földön élt zsidók első helyi nyelve szláv eredetű volt, és hogy a jiddis csak a lengyel zsidók megjelenésével később honosodott meg. Ebből adódhatott, hogy némely kutató vitatja a jiddis nyelv német egyedülállóságát. Ugyancsak a zsidók korai jelenlétéről tanúskodnak a Tamanszkij félszigeten, illetve Krímben talált leletek. Dagesz-tánban a perzsák elől az 530. körül menekült zsidók találhattak menedéket, és ez még az arabok megjelenése előtt történt!

Artamonov más tudósokkal együtt úgy vélte, hogy a kazárok a türköktől származtak. Abban biztosak lehetünk, hogy a kazárok nyelve az ősi türk nyelvcsaládhoz tartozott. Az a nagy népcsoport, amellyel együtt (vagy valamivel megelőzve, de szövetségesként) vonultak Ázsián keresztül a Kaspi- és a Fekete-tenger közötti térségig, s csak a 4-5. században alakult úgy, amikor a nyugati hunok elhódították a kínaiaktól a Kína északi részén fekvő törzsi területet. A kínaiak „tu-kü”-nek (vagyis „türküt”-nek) hívták ezt az etnikai tömeget. A kutatók rájöttek, hogy a szó a többes számot jelöli, és még a régi, mongol képzőelemet tartalmazza. A csoportban több etnikum együtt vonult át a sztyeppén, többek között a hunok és az ugrok is. A sztyeppi népek mindig is sokat foglalkoztak származásuk történetével. Egyes türk legendák a csoport magvát képező Asin családokat a nyugati hunok (Attila törzse) egyik ifjú képviselőjétől és egy farkas nősténytől származtatják. Láthatjuk tehát, hogy a türkökre és a kazárokra jellemző volt a totemizmus: hitték, hogy az ember és az egyes állatfajták között rokonság áll fenn, amely bizonyos tulajdonságok átöröklésével jár együtt.

Egyes adatok szerint a kazárok az 5-6. században jelentek meg a Kaspi-tenger térségében, és beleszóltak annak etnikai-politikai és kulturális kialakulásába. Artamonov és mások úgy véltek, hogy a kazárok talán már korábban is érkeztek ide, még a türk kaganátus létrejötte előtt. Az örmény adatokat, amelyek szerint a kazárok még 193. és 213. között lépték át a „Dzsora-kaput”, Artamanov mégis alaptalanoknak tartotta. Akár a többi türk néppel együtt, akár előőrsként jöttek a későbbi kaganátus területére, a kazárok sokáig a türk kaganátus szövetségei voltak. Valószínűleg a 8. században hódították meg a Krím félszigetet, és a 10. században tértek be. A türk népközösségben a kazárok minden bizonnyal a szoláris kultusznak hódoltak. A nap vallási tisztelete emlékeztetett a manicheizmusra, amely az utolsó türk kaganátusban – az ujguroknál – meg is honosodott. De valószínűleg csak a hasonlóságokról beszélhetünk, nincsenek források, amelyek bizonyították volna, hogy a kazárok ismerték a maniche-izmust.

Jehuda HaLeví „Cuzary” című műve azt a benyomást kelti, hogy a kazárokat lenyűgözte a zsidó etika és a vallás világosan érthető, tiszta alapjai. A valóságban – és így vélekedik Arthur Koestler, „A tizenharmadik törzs” szerzője is – a kazárok ilyen módon is biztosítani kívánták a függetlenségüket, megőrizve (igaz, nem túl sokáig) a Róma és Bizánc közötti semlegességet. És hozzá kell tennünk, hogy nem a zsidó vallás volt az egyetlen Kazáriában.

A kazár uralkodók politikai és gazdasági okok miatt kényszerültek a vallási toleranciára. A 10. században mind többen vették fel az iszlámot, az 1060-as években már a királyi család is moszlim lett. Ibn-Haukal, akit Dunlop, Artamonov és Koestler is idézett, a ruszok 968/969. évi megsemmisítő hadjárata előtt a kazár földet virágzó szőlőskertként írta le, bár minden bizonnyal csak a szemtanúk elbeszéléseire támaszkodhatott. Megemlítette Szamandár várost, amelyben a mecsetek, a templomok és a zsinagógák egymás mellett voltak találhatók. Ibn-al-Aszir arról számolt be, hogy a kazár király Chorezmtől kért segítséget a ruszok ellen. A válasz az volt, hogy mint zsidók, a kazárok nem számíthatnak a muzulmánok segítségére. Ekkor a kazár király is felvette az iszlámot.

A kazárok történetével kapcsolatban rengeteg ellentmondás tapasztalható. Még a nevük írása sem teljesen biztos: „kazárok”, „khazárok”, vagy esetleg a „chazá-rok”? Előfordulhat, hogy a különböző forrásokban nem is ugyanarról az etnikumról van szó. Sokszor tévesen a szabir-szubirokkal és más türk népekkel azonosították őket, akikkel együtt mozogtak a térségben. Másutt azt látjuk, hogy a hunokkal is keverték. Némely kaukázusi krónika már 240-re teszi a kazárok első betörését Grúzia és Örményország területére, és úgy tudja, hogy 540-ben a „szubir-kazárok”, majd 590-ben a „türk-kazárok” dúlták fel az országot. Más források – és itt a leghitelesebb talán a bizánci irodalom – a 7. századi hadjáratot erősítik meg, noha a leírás azt sejteti, hogy a kazárok már jól ismerték Dagesztán földjét és a Kaukázus belsejébe vezető utakat. A bizánci csapatok a kazárok segítségével és közvetlen részvételével a „kazár úton” nyomultak be Grúziába és Örményországba. Az is megemlítendő, hogy a krónikák a kazárokat vad rablókként írják le, akik a zsákmány megtartása érdekében a szövetségeseit is elárulhatták.

„A tizenharmadik törzs” legvitatóbb következtetése, amelyet Koestler az antropológiai kutatások alapján bizonyítottnak látott, hogy a mai zsidók nem a bibliai törzsből származnak. Ugyanis az askenáz zsidóságon belüli faji különbségek sokkal nagyobbak, mint a zsidók és a befogadó országok lakossága között. Ezzel a tudományosnak nem nevezhető kijelentéssel Koestler revideálni kívánta az eddigi történelmet, és ez elsősorban az askenáz zsidóságot érinti. Az úgynevezett antropológiai – mérési illetve összehasonlítási – eredmények alapján az egyes népcsoportok eredetére már azért sem lehet megbízható következtetéseket levonni, mert a fajok az ősidőkben is keveredtek már. Bizonyára volt valamilyen keveredés a judaizált kazárok és a területükön, illetve a környező világban élő, korábban odatelepült zsidók között, de ez nem lehetett olyan meghatározó jellegű, hogy az egész askenáz zsidóságot a kazároktól származtassuk. A „karaim”-nak nevezett vallási szekta, illetve népcsoport története is igazolja, hogy az európai zsidók kazároktól való kizárólagos származtatása enyhén szólva elhamarkodott konklúzió.

A krími és a lengyel-litván karaim története

A „karaim” (magyar szóhasználatban: „karaiták”) szó szerinti jelentése: „azok, akik olvasnak”, másként „bnéj mikra”, vagy „ba’alej mikra” – „az Írás emberei”. Az irányzat a 8. században, Bagdadban alakult meg a rabbinikus–talmudista hagyományt elutasító tanításként. A karaiták valószínűleg a Misna előtti, szadduceiusi tradicióra támaszkodtak, ám ebben a mozgalomban láthatjuk a zsidó szektaizmus folytatását is. A Holt-tengeri tekercsek felfedezése számos hipotézishez vezetett, amely azt próbálja kideríteni, milyen mértékben befolyásolta a Kumráni közösség a karaita mozgalomba beleolvadt korai zsidó szektákat. Persze, semmiképp sem állítjuk, hogy a karaiták közvetlen folytatói lettek volna a kumrániaknak. Épp ellenkezőleg: Kirkiszani, a karaiták 10. századi tudósa elég lenézően nyilatkozott a „barlanglakókról”, ahogy az arabok a kumráni közösség tagjait nevezték. Nincsenek meggyőző bizonyítékaink arról, hogy a Holt-tengeri írások közvetlenül hatottak volna a karaitákra.

A karaita szekta alapítója Anan ben Dávid volt, akiről a rabbinikus források azt állították, hogy a szektát sértett hiuságból hozta létre, amikor nem őt, hanem öccsét választották exilárchának. A kutatók bizonyos hasonlóságot látnak a karaiták és a 100 évvel korábban megalakult iszlám siiták között: mindkét vallási irányzat elutasítja a hagyomány néhány elemét, és az eredeti hittanításhoz való hűségét hangoztatja. Persze ugyanilyen tendenciát figyelhetünk meg az óhitű orosz közösségnél is. A 9-10. századig a karaiták mozgalma meglehetősen heterogén volt, de már Nahavendi idején kezdődik a konszolidáció. Rendkívül pozitív a karaiták szerepe a Szentírás mazoreti és nyelvtani kutatásában. A karaiták missziós tevékenysége a rabbanitákat a megkezdett tudományos viták folytatására kényszerítette, amelyek fő témája a Hággáda és a zsidó misztikus irodalom antropomorfizmusa volt. A 10. században Jeruzsálem volt a karaiták egyik központja. 1099-ben a keresztesek nemcsak a rabbinikus de a karaita közösséget is megsemmisítették. A 18. századra Jeruzsálemben egyetlen karaita sem maradt.

A 11. században a mozgalom központja Spanyolországba tevődött át, de az igazán virágzó karaita közösség a 12. században Egyiptomban jött létre. Csak Maimoni érkezése állította helyre a talmudisták megcsappant tekintélyét. A 12. század végén Bizáncban alakult meg a karaiták szellemi életének új központja, amely a 16. századig tartotta fenn magát. 1453-ban Bizáncot a törökök foglalták el, akik menedéket biztosítottak a Spanyolországból menekült zsidók számára. Ez a rabbaniták és a karaiták közeledéséhez vezetett. A tudós rabbaniták gyakran tanították a karaita közösségek fiataljait. Egy ilyen fiatal karaita volt Elijáhu Mose ben Basjacsi, aki az „Adderet Elijáhu” című kódexet állította össze. Ez a törvénygyűjtemény a „Sulhán Áruch” karaita változatának nevezhető. De a 16. századra a bizánci karaita közösség hanyatlásnak indult, a karaiták szellemi központja pedig Litvániába helyeződött át.

Éppen itt – Litvániában és Lengyelországban, valamint a Krímben – a karaiták külön etnolingvisztikai csoportot hoznak létre. A litván-lengyel és a krími karaiták nyelve a türk nyelvek kipcsák csoportjához tartozik. Noha a kipcsák etnikai csoport fajilag különbözött a türktől, politikailag mégis azonos szövetséghez tartoztak. A kipcsákok a Szir-Darja körüli nagy sztyeppén laktak, majd olyan népet alakított, amelyet Európában „komán”, Oroszországban „po-lovec” nevén ismertek. Megkülönböztetik az északi (tra-kai), déli (galiciai) és a krími karaita dialektust. A krími karaitákról egyébként már a 12. században találunk említéseket. Egy regensburgi utazó leírta az „anani-tákat”, akik a szombatot teljes sötétségben fogadták, és még kenyeret sem szeletelhettek. A 13-14. században sok bizánci karaita telepedett le a Krímben, és a krími khánok fővárosában már létezett egy karaita közösség. Majd Csufut-Kalében is alakult egy közösség, amely a krími karaiták központjává vált.

A hagyomány szerint a trákai (Trokaj) karaiták az 1392-es litván-tatár csata után kerültek erre a földre, amikor a litván nagyfejedelem megverte a tatárokat, és sok foglyot ejtett. A tatárokkal együtt több karaita család is került a litvánok fogságába. A foglyokat Trokajban és más helyeken telepítették le. Akkoriban itt már élhettek zsidók, akikkel a karaitáknak egész jó kapcsolatai voltak. Az ukrán Chmelnickij nevéről elhíresült pogromok alatt a karaiták osztoztak más zsidók szomorú sorsában.

A változás a 17. század végén történt, amikor a svéd királyi udvar hivatalos felkérésére két karaita tudós értékezéseket készített a karaim és a rabbinikus judaizmus közötti elvi eltérésekről. Ezek a magyarázatok még nem vontak maguk után semmilyen tényleges megkülönböztetést a két közösség között, ám a 18. század végén ez is bekövetkezett, amikor Krím és Litvánia az Orosz birodalom részévé váltak. 1795-ben II. Katalin felmentette a karaitákat a zsidókra kirótt adó alól, és megengedte nekik, hogy földet vásárolhassanak. 1827-ben a krími karaitákat felmentették a kötelező katonai szolgálat alól, később ezt a felmentést a litván-lengyel karaiták is megkapták. A szerzett jogok és kedvezmények megtartása érdekében a karaita közösségek vezetői igyekezték hangsúlyozni, mennyire különbőznek a rabbinikus-talmudista közösségektől. Állításuk szerint a karaiták olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyeket a rabbanitáknál hiába is keresnénk: munkaszeretetet, szorgalmat, becsületességet és az uralkodóház iránti hűséget. A Trokaji karaiták 1835-ben elérték az orosz hatóságoknál, hogy a nem karaita zsidókat a környékről kitelepítették. A közösség neve már nem a „zsidó-karaim”, hanem csak „karaim” volt.

A 19. században Ábrahám ben Smuél Firkovics volt a legnagyobb karaita tudós, aki aktívan harcolt a karaiták társadalmi emancipációjáért. Firkovics buzgalma nem ismert határokat, és a történelmi hamisításoktól sem riadt vissza. Firkovics azt állí-totta – és ezt hamisított bizonyítékokkal támasztotta alá – hogy a karaiták még az időszámításunk előtt a Krímben letelepült zsidók leszármazottai, vagyis hogy a karai-tákat nem terheli Jézus keresztre feszítésének bűne. Sőt éppen Firkovicstól vezethető le az ötlet, hogy a kazárok karaita vallásúak voltak. Az orosz forradalom után folytatódott a karaiták kivándorlása, illetve asszimilációja, aminek következtében számuk mind erősebben csökkent. Az első világháború után Vilnius lett a karaiták kulturális központja.

A hitleri antiszemita törvények bevezetését követően a németországi karaita közösség azzal a kéréssel fordult a birodalmi belügyminiszterhez, hogy a karaitákat különböztessék meg a zsidóktól. 1939. január 5-én született a döntés, mely szerint a karaiták „faji pszichológiája” nem tekinthető zsidónak. Ezért a karaita közösségeket általában meghagyták, noha itt is voltak kivételek. A háború alatt a karaiták származásának kérdése újra felmerült. Zelig Kalmanovics, M. Balaban és I. Sipera zsidó tudósok – hogy megmentsék a karaita közösséget a pusztulástól – azt állapították meg, hogy a karaiták nem zsidó származásúak.

A második világháború után a karaiták többsége Egyiptomban élt, de Izrael állam létrejöttével Erecbe aliáztak. A 80-as évek közepére az izraeli karaita közösség közel húszezer főre növekedett. Az elektronikus zsidó lexikon szerint (Elektronikus zsidó enciklópedia. A diaszpórai zsidó közösségek kutatásával foglalkozó Egyesület) a karaita közösség nem kapott külön statust, de rendelkezik saját vallási bírósággal. A bíróság döntéseinek azonban nincs hivatalos jogi ereje – az erről szóló rendeletet megakadályozta a Főrabbinátus, illetve az izraeli vallásügyi minisztérium. A Knesszet 1980-ban utasította el a karaita bíróság elismeréséről szóló beadványt.