Kezdőlap » Remény » 2006. 1. szám » Marx József: Jancsó Miklós két és több élete

Marx József: Jancsó Miklós két és több élete

2006. január 26-án a Füst Milán Szellemi Páholyban – egy korábbi személyes ígéret után – levetítettük Jancsó Miklós „Hajnal” c. sohasem bemutatott filmjét. A mű előzményeiről maga az alkotó szólt a nagyszámú érdeklődő előtt. Mi most Marx József

Jancsó Miklós két és több élete c. monográfiájából idézzük részletekben a megfelelő részt, némileg szerkesztve.

A történet 1985-ben kezdődött. Jancsó Miklóst Párizsból hívta Evelyne July filmrendező, és megkérdezte tőle:

– Tudja-e, hogy mi volt a bouvines-i csata?

Jancsó Miklós klasszikus iskolázottsága és jó memóriája működésbe lépett, és válaszolt:

– 1214. július 17-én Bouvines mellett verte meg II. Fülöp Ágost Földnélküli János angol király és IV. Ottó német-római császár seregeit. A győzelem nyomán jelent meg Európa és a világ színpadán az erős Franciaország.

Evelyne July (aki az egyik legnagyobb francia filmgyártó- és forgalmazó cég nevében beszélt) valósággal elájult, mivel tíz mai francia közül kilencnek fogalma sincs a Lille melletti csatáról, s így megkérdezte, Jancsót: szeretne-e a csatáról filmet csinálni? Pénz van! – mondta biztatóan.

Az alkotók hozzá is kezdtek a forgatókönyv megírásához, méghozzá Francia-ország egyik vidéki kastélyának kellemes kulisszái között. Aztán a „stáb” eljött Magyar-országra, ahol Aczél György is fogadta őket pártközponti szobájában.

A franciák azzal kecsegtették a magyarokat, hogy a forgatás helyszíne itt lesz, ahol van annyi ló, amennyi egy ilyen a csatához szükséges. Jancsó segítségül kérte Kende Jánost és Banovich Tamást. A rendező Fülöp Ágost szerepére Gérard Depardieu-t kérte fel, míg Földnélküli János szerepét Michael Yorkra osztotta, akivel Jancsó Rómában barátkozott össze. A Bouvines-i csata plakátjai a világsztárokkal ugyan megjelentek az 1982-es cannes-i fesztiválon, ahol Jancsó Miklós életművéért (Michelangelo Antonionival, Ingmar Bergmannal és Akira Kuroszavával) kitüntetésben részesült, de végül a film nem készült el.

Evelyne July azonban nem adta fel a reményt, hogy Jancsóval dolgozzon. Azt javasolta: forgassanak játékfilmet Elie Wiesel Hajnal című regényéből. A terv kapcsán Jancsó Miklós mélyen beásta magát a zsidó kultúrába. Elsősorban francia nyelven. Járta a párizsi zsidó antikváriumokat, és kilószámra vette a messianizmusról, a hászid életről és filozófiájáról szóló könyveket. És fölkészült Elie Wieselből is. A máramaros-szigeti Elie Wiesel tizenhat évesen lett a buchenwaldi koncentrációs tábor foglya. Művei nem általában kiemelkedő alkotások, hanem – születtek bár Párizsban vagy New Yorkban – a huszadik századi zsidó kultúra kiemelkedő alkotásai. Jancsó Miklós még Scheiber Sándor professzorhoz is elment „tanulni”.

Scheibert vélhetőleg meghatotta a filmrendező igyekezete, és azon volt, hogy segítse. Amikor Jancsó Párizsban találkozott Elie Wiesellel, Wiesel magyarul szólt hozzá, holott megfogadta, soha nem beszél azon a nyelven, amelynek képviselői éppen az országgyarapító politika következményeképpen kiszolgáltatták a náci hóhéroknak az erdélyi és a máramarosszigeti zsidóságot.

A megfilmesítésre fölajánlott Hajnal még a huszadik századi zsidó sorsváltozatokon belül is különleges: azt a pillanatot ábrázolja, amikor Palesztina brit protektorátus zsidó állammá alakulását a cionista fegyveres csoport angolellenes fegyveres akciókkal sietteti. A történetben a morális dilemma a legfontosabb – amit sem a könyv, sem a film nem tud fehéren feketén megoldani –, vajon van-e jogosult és jogosulatlan terrorizmus. Az 1960-ban írt regény főhőse, Elisha, a holokauszt túlélője, azt a feladatot kapja, hogy gyilkolja meg – egy elfogott társukért cserébe – a túszul ejtett angol századost. Ha végez vele, az a csoport moráljának megfelel, de Ő elbukik önmaga előtt. Mi a fontosabb, megfelelni az ügynek, vagy önmagamnak? Jancsó Miklós otthon volt e pszichológiai konfliktusban, hiszen életműve egy része éppen az ilyen peremhelyzeteket elemezte. Fel kellett tételeznie, hogy „azt a zsidó népet is leterítette ez a pisztolylövés, amely közel kétezer évig, ha megdobálták kővel, akkor is a maga szent tanításaival vágott vissza, vagyis kenyeret dobott a másik félre. Ettől a többszörösen összecsavart emberi helyzettől olyan borzasztóan szomorú a Hajnal története.”

A film indulása több okból kétséges volt. Aczél György – még az MSZMP XIII. kongresszusa előtt – azt tanácsolta Jancsó Miklósnak, ne foglalkozzon a témával.

Jancsó Miklós 1985-ben igazi fapados gyártási körülmények között kezdte meg a forgatást. Az Izraelben játszódó történet jelentős részének helyszíne egy franciaországi tengerparti szakasz volt. A producerasszony mamájának volt itt nyaralója, és neki árengedményre jogosító összeköttetése a helyi tényezőkkel. Jancsó a körülmények ellenére élvezte a munkát. A francia operatőr először a nagy Raoul Coutard volt, az új hullám egyik legkeresettebb fényképésze, aki a „saját szeme” szerint akart forgatni. Ezt Jancsó három nap alatt megelégelte, de hát ki mondja meg a Kifulladásig operatőrének, hogy ez így nem mehet tovább. A kellemetlen szcénát Philippe Léotard, a film másik szereplője vállalta magára. Forgatás után, futballozás közben – egy bekapott gól miatti bosszúságában – az operatőr látványosan kiborult, és rácsapott egy több mázsás középkori faasztalra. Következésképpen megrepedt a csuklója. Így Raoul Coutard maga kérte, hadd „szálljon ki a csónakból”. Operatőrként kéznél volt ifj. Jancsó Miklós, aki aztán – illegálisan (Armand Marco álnéven) – elvégezte a munkát – kitűnően.

Michael York, aki egyébként a világ egyik legkeresettebb filmszínésze, valójában színházi elkötelezettségű ember, nagyszerűen alakította az angol százados szerepét, de ő kielégületlen maradt, mivel jelenetét mindössze két „jancsós” snittben rögzítette a kamera, holott a színész nagy drámára készült.

Némi izgalmat jelentett a stáb magyar tagjainak az izraeli beutazás. Mint ismeretes, a zsidó hatóságok a kelet-európai turisták számára az útlevélbe pótlapot tettek, amelyet a kiutazáskor visszavettek. Így az utas benn is volt, meg nem is. Jancsó Miklós nem kért a jóindulatú illegalitásból. „Üssék csak be a pecsétet az útlevelembe!” – kérte. Nem így ifj. Jancsó Miklós, aki elfogadta a betétlapos megoldást. Mit tesz, mit nem tesz a sors, hazaérkezése után őt idézték be a rendőrségre, és „elbeszélgettek” vele. Kiderült, pontosan tudják, mikor utazott Izraelbe, és ott mit csinált. Az izraeli forgatás rövid volt, de kalandos. Persze, a stáb helyi útimarsallja (a biztonsági szolgálat embere) szinte mindent el tudott intézni, ami szükséges volt…

A Hajnal utómunkálatai Párizsban folytak. A vágás során kiéleződött a rendező és a producerasszony viszonya. Evelyne July úgy gondolta, hogy övé az utolsó vágás joga, és akkor, amikor Jancsó Miklós Budapestre utazott, átvágta a filmet. A Párizsba visszaérkező Jancsó Miklós ezt példátlan atrocitásnak tartotta, és kitört a haddelhadd. A filmet visszaállították az ő elképzelése szerinti struktúrába, a producerasszony viszont ezt a lépést úgy torolta meg, hogy (a mai napig) nem fizette ki a rendező honoráriumát. Bajnak baj volt, de a kisebbik. Ugyanis Evelyne July nem fizette ki Elie Wiesel jogdíját sem, ami nagyon rossz ötletnek bizonyult, hiszen az író volt az erősebb fél. Többek között éppen 1986-ban tüntették ki Nobel-békedíjjal. Elie Wieselnek a film nem tetszett – így közvetítette az író véleményét Evelyne July –, mert abban nem ismert magára…

Evelyne July persze nem azért nem fizetett, mert megátalkodottan fösvény volt, hanem mert a filmet – valamiért – nem tudta eladni. Az Elie Wiesel által kezdeményezett per a francia bíróság előtt példátlan ítélettel ért véget: az írói jogok megtépázása miatt a film negatívját meg kellett semmisíteni, s ezzel magát a filmet „elpusztítani”. Egyetlen létező és a MOKÉP által szinkronizált kópiája – francia filmként – 1988. december 8-án került itthon közönség elé. A „félhivatalos” bemutató után a magyar kritika – például Fáber András a Filmvilágban – okosan elemezte a filmet. Nem hallgatta el, hogy méltatlan huzavona folyt a film körül. Zöldi László az Élet és Irodalomban azt az értékelést is megkockáztatta, hogy Jancsó Miklós talán legtisztább filmjével talált haza.

A Hajnal egyik legrangosabb kritikusának Karinthy Ferenc bizonyult, aki 1989. január 28-án felhívta Jancsó Miklóst, és azt mondta, hogy nem tudja, számít-e valamit az ő véleménye, de szeretné megköszönni a filmet, és azt, hogy egy korábbi Valóságbeli riportban – Jancsó Miklós szigorú olvasata szerint is – megkövette a magyar zsidóságot.