2006. 1. szám » Oláh János: Liptószentmiklóson születtek a XIX. században

Oláh János: Liptószentmiklóson születtek a XIX. században

Herzog Emil: A zsidók története Liptó Szt-miklóson címmel 1894-ben megjelent könyvét ekként kezdte: „Megírtam ez igénytelen művecskét, hogy egy késő nemzedék nevében áldást és hálát mondjak azoknak szent porai fölött, kik nagyot alkottak és még nagyobbat akartak.” Nekem, 21. századunk elején, e mottót sajnálatosan ki kell egészítenem azzal, hogy legyen ez az írás emléke a liptószentmiklósi néhai zsidó közösségnek.

Először néhány szót Liptószentmiklósról, a jelenlegi észak-szlovákiai Liptovský Mikulasról, annak is zsidó közösségéről. 1720-tól datálható a zsidók megtelepedése e Liptó vármegyei városkában, amikor is több Morvaországból, Holeschau (Holesov) városából származó zsidó család letelepedési engedélyt kapott a város földesurától, Pong-rácz Sámueltől. A zsidó hitközség 1730-ban, a szukotot követő szombat „kimenetele” után alakult meg hivatalosan. Első rabbija 1740-1772 között Mose hakohen volt, ki nagy tiszteletnek örvendett. (Fiai, a II. József által elrendelt „név-választás” során, 1783-ban, a Magyar vezetéknevet választották, de ezt a rendelet értelmében nem lehetett, így Unger néven éltek tovább városukban.) Második rabbijuk Kunitz Lőb, ki 1776-ban jesivát alapított itt. (Csak érdekességképpen: Bloch Mózes, a budapesti Rabbiképző első igazgatója is járt e jesivába.) A közösség tagjai két zsinagógát is építettek, amelyeket többször bővítették, át- illetve /két tűzvész után/ újjáépítettek. Az egyik zsinagógát 1906-ban, Baumhorn Lipót tervei szerint, amely még napjainkban is áll. A zsidó hitközségnek 1845-től elemi iskolája volt, 1860-tól 15 éven át pedig úgynevezett alreáliskolája is. Ide jár többek között: Bacher Vilmos, a budapesti Rabbiképző második igazgatója; Baneth Eduárd korotschini (a lengyelországi Krotoszyn, Poznan melletti) rabbi, majd a berlini Lehranstalt für Wissenschaft des Judentums híres, generációkat felnevelő Talmud tanára; Diner-Dénes József, művészettörténész, publicista, politikus, a Károlyi- és a Berinkey-kormány külügyi államtitkára; Fischer Sámuel, a világszerte ismert S. Fischer Verlag könyvkiadó megalapítója (Thomas Mann köteteinek gondozója); Goldstein Sámuel, az első zsidó ügyvéd Magyarországon és Sturm Albert, az 1800-as évek vé-gének közismert újságírója. A 20. század közepén itt is bekövetkezett a tragédia, a liptószentmiklósi zsidó hitközség tagjait, megközelítőleg ezer embert, 1942-ben a szlovák kormány jóváhagyásával, aktív közreműködésével deportálták és legyilkolták. Napjainkban nincs zsidó hitközség Liptovský Mikulason.

Ezek után felidézem Liptószentmiklós néhány 19. században született zsidó fiának életét. Jelképesnek is tekinthető, hogy 1823-ban, Petőfi Sándor születésének évében, kinek sok költeményét fordította héberre, jött e világra Liptószentmiklóson Bachrach Simon, ki apai ágon a híres koblenzi, majd wormsi Jáir Hájim Bachrach rabbinak, míg anyai ágon Gerson Politz Morvaország főrabbijának a leszármazottja volt. Bachrach, a későbbiekben: Bacher Simon ifjú éveiben az akkoriban hagyományos zsidó életutat járta, több jesivában (nikolsburgi, leipniki, kismartoni és a bonyhádi) is tanult. Visszatérvén szülővárosába, Liptószentmiklósra, a kereskedői pályára lépett és a hitközség jegyzője lett. 1848-ban megnősült, Tedesco Árminnak, egy kiváló talmudistának Debóra nevű lányát vette feleségül. Házasságukból három fiú is született: Vilmos 1850-ben, kiről a későbbiekben lesz szó; Bernát 1852-ben, ki Pataki Bernát illetve Benő néven újságíróként szerzett hírnevet Párizsban; és a kitűnő közgazdász, gazdasági publicista és a Viktória Malomtröszt elnöke: Emil, 1854-ben.

1867-ben a Bacher család Pestre költözött, ahol a családfő előbb könyvelőként, majd 1874-től, 1891-ben bekövetkezett haláláig a Pesti Izraelita Hitközség pénztárnokaként tevékenykedett és írta verseit. Bacher Simon az elsők között volt, ki magyar nyelvű verseket héberre fordított. Többek között Kölcsey, Petőfi, Vörösmarty, Eötvös és Arany verseit ültette át a Biblia klasszikus nyelvére. Az ő fordításában volt először olvasható héberül a Nemzeti dal és a Szózat. 1865-ben Bécsben jelentette meg saját fordításában Lessing Bölcs Náthán-ját héber nyelven. Az 1868-as Izraelita Egyetemes Gyűlést héber nyelvű ódával köszöntötte. Még ugyanezen évben Zemirot háárec (Hazafias dalok) címmel adatta ki magyar költők hazafias verseit héber nyelven. Összegyűjtött költeményeit, egyik fia: Bacher Vilmos, három kötetben, Sáár Simon (Simon dalai) címmel 1894-ben, apja halála után három évvel kiadatta. Bacher Simon még a régi hagyomány talajáról indult a 19. század elején, de e század végén már az „új”, az úgynevezett neológ zsidóság által taposott utat járván fejezte be életét.

Bacher Simon egyik fia: Bacher Vilmos, 1850-ben született Liptószentmiklóson. Elemi iskolai tanulmányait az árva megyei Szucsányban, majd szülővárosában, a zsidó alreál iskolában végezte. Besztercebányán és Pozsonyban az evangélikus líceumban képezte tovább magát, és 17 évesen, 1867-ben felvették a pesti egyetemre. Tanulmányaival párhuzamosan Brill Sámuel Löw pesti rabbi talmudi siurjain (óráin) is részt vett Goldziher Ignáccal együtt, ki akkor még jó barátja volt. A későbbiekben családi kötelék is létrejön köztük, mert Bacher felesége Goldziher Ignác unokatestvére: Goldziher Ilona lett. 1868-ban Breslauba (ma: Wroclaw – Lengyelország), az akkori szóhasználattal Boroszlóba ment tanulni az ottani híres Rabbiképzőbe, a Jüdisch-Theologisches Seminar-ba. Itt a vallási tárgyak mellett a világi tudományok is nagy hangsúlyt kaptak. 20 évesen, 1870-ben a lipcsei egyetemen doktorált, rabbivá 1876-ban avatták. Még ez évben meghívták Szegedre, Löw Immánuel megüresedett rabbi-székébe. 1877-ben, az akkor megnyíló budapesti Országos Rabbiképző Intézetbe invitálták tanárnak. 36 éven át, 1913-ban bekövetkező haláláig tanított a korabeli Rabbiszemináriumban. Bacher 1907-től, miután meghalt Bloch Mózes – ki, a liptószentmiklósi jesivába is járt –, halálától igazgatója volt az intézménynek. Önálló munkáinak, köteteinek száma: 56. E mellett 53 folyóiratnak volt cikkíró munkatársa és közel 800 tudományos dolgozata jelent meg németül, héberül, angolul, franciául és magyarul. Bacher Vilmos rabbi-nemzedékeket felnevelő munkássága mellett nagy érdeme a zsidó tudományosságban a talmudi hagyomány rendszerezése a filológus pontosságával, és az akkor még újdonságnak számító történeti kritika módszereivel. Érdeklődésének és munkásságának egyik területe az ágádá kutatása. Az ágádá a zsidó gondolkodásmód hű tükre volt a kereszténység előtti időktől az iszlám térhódításáig. Az ágádá – ezt filológialig Bacher mutatta ki –, nem egyéb, mint a Szentírás értelmezése. Az ágádában megnyilatkozik a zsidóság akkori világszemlélete, életérzése, életfelfogása, gondolatainak összesége. Ezt a széles spektrumot átölelő tartalmat Bacher összegyűjtötte, rendszerezte. Ő vállalkozott először arra, hogy mindes egyes tanítónak (tannának, amórának) kijelölje helyét az időben, egyesítse minden ágádikus megnyilatkozását.

E feladatot Bacher megoldotta, egyszer s mindenkorra elvégezte. Munkásságának másik területe a héber és a keleti nyelvek (arab, perzsa) grammatikai kutatása, de nem önmagában, hanem a Szentírás magyarázatának történetével karöltve. Munkáiban a középkori tudományosság és költészet három nagy nyelve: arab, perzsa és a héber emlékeinek első rendszeres megtárgyalására, feltárására vállalkozott. A nyelvkutatás mellett a középkor bölcseleti, filozófiai vizsgálódásai is gazdagították ezt az exegézist.

Bacher különös vonzalmat érzett a költészethez, amit talán apjától: Bacher Simontól örökölhetett. Írt héber és német nyelvű verseket, és ő is fordított magyar nyelvű verseket héberre, apjához hasonlóan. A költészet iránti affinitása egyértelműen megmutatkozott a perzsa költészet, a perzsa-zsidó és a perzsa-arab irodalmi érintkezések tanulmányozásában, publikálásában és fordításában.

A tudományokban elért eredményeiről így írt Heller Bernát, ki tanítványa volt Bachernek és a Rabbiképző szintén világhírű professzora: „Egy munkás emberélet gazdag tartalmául beillenék akár az agáda-kutatás önmagában, akár a zsidó szentírás-magyarázatnak és nyelvtudománynak története, melyet Bachernek köszönhetünk. De amit azonfelül végzett, az is elegendő volna néhány egyetemi tanszéknek, néhány akadémiai tagságnak megszolgálására.” Bacher, fent említett úttörő tudományos tevékenysége mellett jelentős szerepet játszott a 19. század végi és a 20. század eleji zsidó szellemi élet intézményeinek megteremtésében és fenntartásában.

Bánóczi Józseffel együtt megindította és éveken át szerkesztette a Magyar Zsidó Szemlét, az első magyar zsidó tudományos folyóiratot, amely a világ zsidó tudományosságában is jelentős szereppel bírt. Blau Lajosnak, ki Bachert követte a Rabbiképző igazgatói székében, szavaival: „a magyar irodalom törzsébe új ágat plántál.” Bacher egyik alapítója és szellemi atyja volt az IMIT-nek, az Izraelita Magyar Irodalmi Társulatnak, amelynek évkönyvei ugyancsak jelentős dolgozatokat, kutatási eredményeket közöltek. Bacher neve fémjelzi, nagy része van az IMIT-Biblia, e zsidó részről első magyar nyelvű Biblia-fordítás elkészültében, megjelenésében, kiadásában. Annak idején Bacher és Bánóczi meggyőző egyszerűséggel hirdette: „Nekünk a Biblia kell mint taneszköz az iskolában, mint olvasmány a családban; tartozunk vele nemzeti irodalmunknak, mert magyarok vagyunk, és tartozunk vele felekezetünknek, mert zsidók vagyunk.”

1913-ban Hevesi Simon, a tanítvány, a Rabbiképző professzora és a Dohány utcai zsinagóga főrabbija a következőket mondotta temetésén: „Ez volt Bacher Simon fia, Bacher Vilmos, az írástudó, a hagyomány-kutató, a rózsakertek poétája, a mélylelkű exegéta. Világtekintély volt. Megértése előtt egység volt a zsidóság egész több évezredes nehéz literatúrája, héber, arámi, arab vagy perzsa, görög vagy újkori nyelv ruhájában. Egymás fölé alakuló rétegekben, mint Biblia, midrás, Misna, Talmud, kommentár, bölcsészet: élő egységnek mutatkozott szelleme előtt a zsidó irodalom, lelkével rokon, véle is egy.”

Egészen más pályát futott be, más irányban tevékenykedett az 1857-ben Liptó-szentmiklóson született Diner (Diener)-Dénes József. A zsidó elemi- és az alreál iskolai tanulmányai után Zólyomban, Bécsben és Drezdában járt középiskolába. Egyetemre Drezdában, Brüsszelben, Párizsban és Bécsben járt, ahol mérnöki stúdiumokat hallgatott, valamint archeológiát, művészettörténetet és filozófiát. 1881-ben a Magyar Nemzeti Múzeum alkalmazottja lett és ekkor még művészettörténeti témákkal foglalkozott. Több, az akkori időkben közkedvelt és sokak által forgatott újságban (Neues Pester Journal, Pester Lloyd, Magyar Újság) publikált. Majd Berlinben élt, ahol a szintén liptószentmiklósi születésű Fischer Sámuel, az S. Fischer Verlag alapítója által támogatott Freie Bühne c. folyóirat munkatársa volt. 1906-10 között Budapesten a Munka Szemléje c. szociológiai folyóirat szerkesztője, majd az Irodalmi Szalon-nak, az első modern kölcsönkönyvtárnak a megalapítójaként és vezetőjeként tevékenykedett. 1906-ban írta meg Leonardo da Vinci és a renaissance kialakulása című művét, amely egyik első megnyilvánulása a marxista szemléletű művészettörténet-írásnak. Diner-Dénes József a 20. század elején egyre nagyobb mértékben kapcsolódott be a szociáldemokrata mozgalomba. 1918-ban a Károlyi-, majd 1919-ben a Berinkey-kormány külügyi államtitkára lett. A Tanácsköztársaság/Proletárdiktatúra idején Párizsban teljesített diplomáciai szolgálatot. A bukás után már nem tért vissza Magyarországra, az USA-ban és Franciaországban élt. A szocialista Le Populaire újság munkatársa volt, de könyveket is írt, pl.: 1933-ban jelent meg franciául Karl Marx-ról szóló műve, amelyhez a későbbi francia miniszterelnök, a zsidóságát soha meg nem tagadó Léon Blum, kinek Diner-Dénes József a baráti köréhez tartozott, írt előszót. Sokirányú tevékenységeit az is jelzi, hogy az egyik szervezője volt a világ első munkásmozgalmi múzeumának, a Kommunista Proletár Múzeumnak. 1937-ben, Párizsban érte a halál.

Ismét egy más életút Kohlbach Bertalané, ki rabbiként kezdte és nyugalmazott tanárként fejezte be pályáját. A Kohlbach család 1729-ben telepedett le Liptószentmiklóson, ahol Kohlbach Bertalan is született 1866-ban. Anyai dédatyja: Lamdon Szináj, a liptó-szentmiklósi hitközség dájánjaként tevékenykedett, míg nagyapja: a híres és jámbor rabbi Ber Nicolau. Apja: Kohlbach Sámuel, két és fél évig, 1870-ben bekövetkezett haláláig az ácsi zsidó hitközség rabbija volt. A férjét vesztett anya fiaival együtt 1871-ben hazaköltözött Liptószentmiklósra. Kohlbach itt járt elemi iskolába, majd algimnáziumba is. Kohlbach Bertalan tanulmányait 1879-ben kezdte az Országos Rabbiképző Intézet úgynevezett alsó tanfolyamán, amelyet 1884-ben a sikeres érettségi vizsgával fejezett be. Az 1884/1885 tanévben a boroszlói rabbiképző hallgatója volt az akkori szokásoknak megfelelően. Itt vallásbölcsészetet, keleti nyelveket, különösen arab nyelvészetet és irodalmat hallgatott. 1885 őszétől a Rabbiképző úgynevezett felső tanfolyamának-, és a Budapesti Magyar Királyi Tudományegyetem Bölcseleti Karának volt a hallga-tója.

1888-ban doktori vizsgát tett az egyetemen, disszertációját Jehuda ibn Balam-ról, a 11. századi nyelvészről és költőről írta. 1890. február 20-án avatták rabbivá, és március 9-én a Temesvár-Gyárváros (ma: Timisoara-Fabrica – Románia) status quo ante hitközségének választmánya egyedül dr. Kohlbach Bertalant jelölte rabbinak és egyhangúan megválasztotta. Temesvári évei azonban nem voltak gondtalanok, mert a hitéleti újítások miatt a konzervatívok részéről sok támadás érte, de ő nem akarta elveit és meggyőződését feladni, ezért 1896. március 27-én lemondott állásáról. Életrajzában így ír: „Nem panaszkodhat; társadalmi és községi positioja igen kedvező volt. Mégsem szerette az európai zsidó viszonyokat.” A tengerentúlra vágyódott, ahol Heinemann Zirndorf, a liptószentmiklósi zsidó alreáliskola volt tanára, majd manchesteri rabbi, később a cincinnati-i Hebrew Union College tanára szívesen fogadta volna. Házasemberként azonban nem tudta magát rászánni a kivándorlásra, ezért inkább a tanári hivatást választotta.

1896-ban beiratkozott a berlini egyetemre. Itt klasszika filológiát, művészettörténetet és esztétikát tanult, valamint tökéletesítette német nyelvtudását. Berlinből hazatérve tanulmányait a Budapesti Tudományegyetem bölcseleti karán folytatta, ahol tanári képesítést szerzett latin és német nyelvből. Tanári pályáját a kaposvári Magyar Királyi Állami Főgimnáziumban kezdte, majd a körmöcbányai, később a nagyváradi állami főreáliskolához helyezték. 1909-től a budapesti Szt. István gimnázium tanára volt nyugalomba vonulásáig, 1932-ig.

Tanári hivatása mellett elkötelezetten munkálkodott a Magyar Zsidó Múzeum megalapításán, amelynek 1915-1929 között az őre (mai szóhasználatal: tudományos vezető) volt. Alapításától haláláig aktív tagként tevékenykedett az Izraelita Magyar Irodalmi Társulatban (IMIT) és egyik termékeny szerzője volt az IMIT Évkönyveknek. Élete végén írta meg összefoglaló igényű munkáját: Zsidó néprajz címmel, amelynek napjainkig csak néhány részlete jelent meg. 1944. február 25-én halt meg Budapesten.

Kohlbach Bertalan legfőbb érdeme a zsidó néprajz kutatása, népszerűsítése és bevezetése a zsidó köztudatba, valamint aktív részvétele az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat (IMIT) és a Magyar Zsidó Múzeum megalapításában és további tevékenységében.

Fischer Sámuel 1859-ben született Liptószentmiklóson és 1934-ben halt meg Berlinben. 1886-ban alapította Bécsben a napjainkban is aktívan tevékenykedő, igényes műveket kiadó, világhírű S. Fischer Verlag könyvkiadó céget, amely oly szerzők első német kiadója volt, mint Ibsen, Tolsztoj, Arthur Schnitzler, Gerhard Hauptmann, Hugo von Hofmannstahl, Jacob Wassermann és Thomas Mann.

Goldstein Simon 1830-ban született Liptószentmiklóson és 1908-ban halt meg. Ifjú korában még a költészet érdekelte, héber nyelvű verseket is írt. Ügyvédi oklevelét 1859-ben kapta meg, ezzel ő lett az első zsidó vallású ügyvéd Magyarországon.

Hübsch Adolf 1830-ban született Liptó-szentmiklóson és 1884-ben halt meg New Yorkban. Honvédként végigharcolta a szabadságharcot, majd a paksi jesivában folytatott tanulmányok után a prágai egyetemre ment, ahol filozófiai doktorátust szerzett és a Neue Synagoge rabbija lett. 1866-ban kivándorolt Amerikába és a new yorki Áhávát heszed zsinagóga hitszónoka, majd rabbija lett. A mérsékelt reformok híve volt, megújította a zsinagógai liturgiát, új angol nyelvű imakönyvet állított össze. (New Yorkban született fia: W. Ben Huebsch, az Amerikai Egyesült Államok képviselője volt az UNESCO-ban.)

Sturm Albert 1851-ben született Liptó-szentmiklóson és 1908-ban halt meg Budapesten. Eredetileg jogot tanult, majd középiskolai tanári oklevelet szerzett, de az újságírás és szerkesztés volt az igazi élete. Először Bécsben újságíróskodott, majd Budapestre költözvén a Neues Pester Journal, a későbbiekben pedig a Pester Lloyd újságírója lett. (Hasonlóan a szintén liptó-szentmiklósi Diner-Dénes Józsefhez.) 1887-1901 között az Országgyűlési Almanachot szerkeszti. Műfordítóként is jelentőset alkotott, például lefordította német nyelvre Arany János: Buda halála (König Buda’s Tod) című művét, amiért a Kisfaludy Társaság tagjainak sorába választotta. Írt színművet is: A vértanú című öt felvonásos tragédiát. Sturm Albert érdeme volt a „Szünidei gyermektelep” nevű egylet megalapítása, amely a nyári iskolai szünidőben többszáz szegény budapesti gyermeket üdültetett vidéken. Sturm Albert nevéhez köthető, ő javasolta egyik, a Pester Lloydban megjelent cikkében, a temetési koszorúk megváltását, tehát a koszorúkra szánt pénz jótékony célra való felhasználását.

Pollák Káim 1834-ben született Liptó-szentmiklóson és 1905-ban halt meg Budapesten. Szülővárosában, majd a pozsonyi és a sátoraljaújhelyi jesivában tanult. Ezután Prágába került, ahol tanítói képesítést szerzett. Érsekújvár, Kácsfalu, Szekszárd, Hódmezővásárhely és Óbuda tanítói állomásai. 1875-től több pesti iskolában, mint székesfővárosi tanító tanított nyugállományba vonulásáig. Számos cikke, közleménye mellett 13 könyvet írt. Tankönyveit (pl.: Természettan, Tér- és alaktan, Elemi mértan, A rajztanítás kézikönyve) sokáig használták, de a zsidó iskolákban és a hebraisztikával foglalkozók körében a legismertebb és mindmáig használt kézikönyve a Pollák-féle Héber-magyar teljes szótár, amelynek 1881-es első kiadása óta számos utánnyomása jelent meg.

Felidéztem néhány nevet, néhány sorsot, néhány vázlatos életművet a 19. századbeli felvidéki kisváros: Liptószentmiklós zsidóságának köréből azért, hogy „egy késő nemzedék nevében áldást és hálát mondjak azoknak szent porai fölött, kik nagyot alkottak és még nagyobbat akartak.”