2006. 1. szám » Solymár József: A filiszteus nők

Solymár József: A filiszteus nők

De az ő fejének haja újra kezdett nőni, miután megnyíratott.
Bírák könyve, 16. rész, 22. fej.

Amikor a megvakított Sámsont bevezették a filiszteusok gázai tömlöcébe, mekötözték két vaslánccal, és a malomkővel őrölnie kellett, a zsidó rabok között nagy riadalom támadt, de fennszóval még jaj-gatni sem mertek. Sámsonhoz sem szóltak, csak egymás közt suttogtak, hogy Izrael istene most már végleg elhagyta népét. Később, amikor egy újonnan hozott rabtól megtudták, mi történt, hogy az Isten választottja, akinek születését két ízben is angyal jelentette a Dán nemzetségbeli Manoahnak és asszonyának, s az égi követ látta el őket tanácsokkal is, hogyan neveljék a szabadítónak szánt gyermeket: tehát amikor megtudták a zsidó rabok, hogy Sámson egy filiszteus nő cselszövésének esett áldozatul, és sorsát a saját gyengeségének, titka kifecsegésének köszönheti, akkor a börtön lakói között zúgolódás támadt, és talán neki is rontottak volna Sámsonnak, ha nem féltek volna a megvakított, kopaszra nyírt, de elesettségében és csúfságában is lenyűgöző óriástól.

Sámson szótlanul őrölt, fáradhatatlanul, sőt talán bizonyos élvezettel forgatta a malomkövet, panasz és zokszó nélkül tűrte, ha az őrök szíjostorukkal végigvágtak széles hátán, nem kapott mohón az ételért, és senki nem hallotta éjszaka sóhajtozni. Gyakran látogattak előkelő filiszteusok a börtönbe, akik látni akarták a nevezetes rabot, gúnyos szavakkal, ütlegekkel, sőt néha még hízelgéssel is próbálták szóra bírni, de Sámson konokan és megátalkodottan hallgatott.

Egyetlen mozdulat árulkodott csak, hogy nyugalma látszólagos, és nagy indulatok forronganak benne: időnként ugyanis teljesen váratlanul tar fejéhez kapott, s olyan idegesen rántotta végig a kezét, hogy ujjai alatt megsercentek az apró, fekete sörték.

De aztán erről is leszokott. Talán mert nagyon gyorsan növekedésnek indult a haja, s bodrosodni kezdtek a fekete tincsek, s rettegett az erős ember, hogy valamelyik filiszteus őr észreveszi mozdulatát, ollót ragad és újra megnyírják, mint a tehetetlen birkát, de az is lehet, hogy undorodott a saját új hajától, hiszen tudta róla, hogy ez az új haj nem adhat már soha többé olyan erőt neki, mint a régi, ami ollót soha nem látott, diadalmas üstök.

A megvakított Sámson forgatta a malomkövet, s néha úgy érezte, nem is a filisz-teusok gabonáját őrli, saját sorsát, saját szerencséjét és erejét zúzza porhanyósra. A haja pedig, igaz, hogy szemmel nem észrevehetően, de nemcsak óráról órára, hanem pillanatról pillanatra növekedett. Nőtt, amikor darált, nőtt amikor aludt, nőtt, amikor a hitvány étkeket fogyasztotta, sőt akkor is, amikor verték.

Senki nem jegyezte fel, hány nap tellett így el a fogságban, a vak Sámson pedig még a nappalok és éjszakák változásait sem figyelhette meg, s csupán abból gondolhatta, hogy nem tart időtlen idők óta a fogsága, mert még mindig jöttek messzi városokból is előkelő filiszteusok, nem tudtak betelni a csodával, s az öntelt örömmel, hogy lám, Sámson, a győzhetetlen, aki szégyenszemre egy szamár állkapcsával vert agyon ezer jó filiszteus harcost, most vara verve és megvakítva, mocskosan és magatehetetlenül gabonát őröl a gázai tömlöc udvarán.

Különös módon tört meg a vak Sámson szigorú hallgatása. Nem az ostorszíj csapásai alatt jajdult fel, nem ételért könyörgött, nem a sóhajok vagy szitkok tépték fel makacs száját. Egy új rab mívelte a csodát, egy kicsiny, törékeny ember, akinek háta görbe, szakálla csapzott, hangja pedig rekedtes volt, s akit a filiszteus őrök jószerével még annyira sem becsültek, hogy erőből belerúgjanak, ha elébük került. Ez a rekedt hangú, kiálló bordájú öregember a rabok éjszakai szállásán egyszer tétovázás nélkül odament a fal mellett magányosan ülő vak óriáshoz, akinek fejtartásán éppen ebben az időben kezdett meglátszani, hogy nem érdemes már jobbra-balra forgolódni, s a lába elé sem tud nézni. Meredni kezdett a tarkója, s az álla is a természetesnél magasabbra emelkedett.

A csapzott szakállú emberke alig volt nagyobb állva, mindt Sámson ülve, így egészen közelről belenézhetett a vak Sámson arcába.

– Üzenetet hoztam neked, Sámson.

Az óriás arca megrándult, s üres szemürege fölött bozontos szemöldöke kissé feljebb húzódott.

– Ki üzent nekem? – kérdezte gyanakodva.

– Miért faggatsz engem, Sámson, amikor úgyis tudod? Azt hiszed, nem láttalak-e, amidőn óvatosan tapogattad megcsúfolt fejeden a növekvő hajadat? Nagyon várod, ugye, sörényed növekedését?

– Hiába nő már – fakadt ki panaszosan az óriás. – Az én hajam sohasem feledheti el az olló emlékét.

– Kishitű vagy, Sámson. Pedig tudod, mit mondott az égi ember anyádnak? Íme terhes leszesz, és fiat fogsz szülni: azért most se bort, se más részegítő italt ne igyál, és semmi tisztátalant ne egyél, mert istennek szentelt lesz az a gyermek anyja méhétől halála napjáig. Hallod, Sámson, így mondotta: halála napjáig.

– De azt is mondta az égi ember, hogy beretva ne érintse annak fejét, s lám, amikor álmomban megnyírtak, tehetetlen lettem, mint a gyapjától megkopasztott bárány. Elhagyott engem az Ádonáj, és ellenségeim kényük-kedvük szerint bánhatnak velem.

– Különös küldöttje vagy te az Úrnak – mondotta a csapzott szakállú, és kissé hátrébb húzódott. – Különös küldöttje vagy, mert neked hatalmas erőddel kell hirdetned a Seregek Urának győzhetetlenségét. Nagy és félelmetes a te testi erőd, de a Teremtőnk káromlásnak ne vegye, mert úgy tetszik nekem, hogy ekkora erőhöz ő sem tudott elegendő értelmet adni. A bölcs gondolatok számodra nem izmokból fonják a fészket.

Sámson felhördült, de nem mozdult el a börtönfal mellől.

– Ezért is küldött, aki küldött, hogy bántalmazzál engem?

A csapzott szakállú kérdéssel válaszolt a kérdésre:

– Elhiszed te, s komolyan elhiszed, hogy Adonáj a haj hossza szerint méri a kegyelmét?

– De hát miért hagyott el, miért vette el erőmet, amikor megnyírtak?

– Azért jöttem, hogy szóljak veled – tért ki az egyszerű válasz elől a csapzott szakállú.

– Ki vagy te? Most már mondd meg nekem.

– Egy rab. Éppúgy mint te.

– És azelőtt?

– Írástudó voltam. Érd be ennyivel.

– Mi jogon ítélsz el engem?

– Nem ítéllek el. Az ítélet nem az én kezemből jön. Én csak segítek felkészülni arra, ami következik.

– Már csak az őrlőmalom vár. Meg a verések meg a koplalás. Mit vársz egy megvakított, megcsúfolt embertől?

– Nagyobb indulatot, mint amikor még büszke voltál és szabad. Akkor csak játszottál. Játékból verted agyon az ezer filiszteust. Játékból tépted ki a város kapuját is a kapufélfákkal együtt,s vitted fel a hegyre.

Sámson fogságba esése és szemének kiszúrása óta most először igaz, nagyon kicsit, elmosolyodott.

– Azt akartam, hogy ámélkodjanak.

– Ezt el is érted. Csak nem tudom: ez volt-e Isten szándéka veled?

A vak óriás elgondolkozott, és nem felelt semmit. Az írástudó is türelmesen hallgatott, tudta, hogy a nagy fejben lassabban forgolódnak a gondolatok, de egy idő után ő kezdte el a beszélgetést.

– Az asszonyaidról akarok kérdezni.

Sámson felfortyant:

– Az asszonyaimhoz nincsen semmi közöd. Még aki küldött – ha küldött valaki –, annak sincsen. Az asszonyokról hallgass, vagy kotródj el, írástudó.

– Látom, fájdalmas neked az emlékezés. Nem is bolygatnám fel sem mulatságból, sem kíváncsiságból emlékeidet, de meg kell tenni. Meg kell tennem. Ha magadba tekintesz, te is igazat adsz nekem.

– Jó, hát legyen – nyögött az óriás.

– Mondd, Sámson, miért mindig filiszteus nők után vágyakoztál?

Az óriás megvonta a vállát:

– Mert ők voltak kedvesek szememnek, amely már nincsen.

– És a zsidó nők nem tetszettek neked?

– A zsidó lányból is filiszteus asszony lesz egy idő után. Hidd el ezt nekem, írástudó.

A csapzott szakállú fürkészőn nézett a vak ember arcába. Vajon a világ fényeinek elvesztése, a nagy kudarc ilyen hamar érezteti hatását a gondolkozáson? Ámbár Sámson sohasem volt egyszerűen buta ember. Az általa szerkesztett talányos versikék éppúgy, mint egyes cselekedetei, nem voltak ötlet és szellem híján valók. Csak felületes volt. Kicsit könnyelmű és önző.

– Erről, hogy törvényszerűen ellenségeink-e a nők, még beszélni fogunk. Most mondd el első házasságod történetét.

– Miért mondjam el? Ismered úgyis. Az emberek mulatságául szolgált, amikor megtörtént.

– Mégis fennszóval el kell mondanunk. Ha te nem akarod, majd elmondom én. Csak így hámozhatjuk ki az igazságot, amelyre oly nagy szükségünk van.

Sámson megvonta a vállát.

– Mondd csak, ha örömöd telik benne.

– Ugye, Timmátban láttad meg azt a nőt a filiszteusok lányai közül? Atyád és anyád le akartak beszélni, mert nem tudták Isten szándékát, de te hajthatatlan voltál akaratodban. Amikor mentél a lányt megkérni, olyan indulat forrt benned, hogy amikor Timmát szőlőhegyénél szembejött veled egy ordító kölyökoroszlán, puszta kézzel kettétépted, mint egy gödölyét. Amikor pedig a filiszteus lánnyal és atyjával, Thimneussal is megállapodva hazafelé tartottál, az oroszlán testében egy méhcsaládot találtál, amelynek mézéből nem csak te magad ettél, hanem adtál apádnak és anyádnak is. Aztán meghozták a menyasszonyt, és harminc filiszteus kísérte. Te pedig azt mondtad a harminc filisztesunak: Hadd vessek előtökbe egy találós mesét, ha azt megfejtitek nekem a lakodalom hét napja alatt, és kitaláljátok, adok néktek harminc inget és harminc öltő ruhát. De ha nem tudjátok megfejteni, ti adtok nekem harminc in-get és harminc öltözőruhát. Ők ebbe beleegyeztek, és te feladtad a találós mesét:

Az evőből étek jött ki,

Az erősből édes jött ki.

– Tudtam, hogy a maguk esze szerint nem találhatják ki, hiába is töprengenek hat napon át, elárulni pedig senki sem tudhatott, hiszen még szülőanyámnak sem mondtam meg, milyen mézet evett.

– De a hetedik napon, mielőtt még megvirradt, mégis elibéd álltak a filiszteus férfiak, és megkérdezték:

Mi édesebb, mint a méz,

És mi erősebb, mint az oroszlán?

Sámson bosszúsan közbevágott:

– De én ott mindjárt meg is mondtam nekik:

Ha nem az én üszőmmel szántottatok volna,

Mesém soha ki nem találtátok volna.

– Miért avattad be a titkodba az új asszonyt, a filiszteusok lányát, akit még jóformán nem is ismertél?

– Hat napon át sírt, folyvást zaklatott, és egyre csak azt hajtogatta: Bizony, te gyűlölsz engem, és nem szeretsz. Egy találós mesét vetettél az én népem fiai elé, és nekem sem fejted meg.

– Te nem tudtad, Sámson, hogy ha elárulod a titkodat az asszonyodnak, ő mindjárt továbbmondja a harminc filiszteusnak?

– Sejtettem, s egy kicsit kívántam is, hogy így legyen.

– Kívántad?

– Nagyon vártam már, hogy okom legyen a dühre. Az összecsapásra jobban óhajtoztam talán, mint a szép filiszteus nőre. És próbára akartam tenni. Mindjárt a nászéjszaka után.

– Sikerült.

– Ne hidd, hogy nagyon el voltam keseredve. Elmentem Askelonba, megöltem harminc filiszteust, és a ruháikkal kielégítettem a nyerőket.

– De az asszony elhagyott.

– Rajta is bosszút vettem. Fogtam háromszáz rókát, kettesével összekötöztem a farkukat, s közéjük csóvát tettem. Tüzet vezettem a csóvába, és az égő állatokat beengedtem a filiszteusok érő gabonatábláiba, a szőlőkbe és az olajerdőbe is. A filiszteusok pedig dühükben megégették az asszonyt és az ő apját. Thimneust is.

– És nem asjnáltad?

– Nagyon sokat kellett akkoriban verekedni. A saját erőm okozta a legnagyobb örömet. Fel nem foghatod, milyen érzés volt, amikor az Ethami sziklabarlang előtt megengedtem riadt honfitársaimnak, hogy két új kötéllel megkötözzenek. És a filiszteusok kezére adjanak. Aztán, amikor az ellenség csapatához értünk, egyetlen kicsiny mozdulattól elszakadtak a kötelek. Néha már szinte szégyelltem ellenségeimet agyonverni, olyan hitványak és esendők voltak hozzám képest.

– Csak a férfiak iránt éreztél így?

– A nők is könnyűek voltak. Hálót vetettek, gyengévé, kezessé akartak tanni, és amikor észrevették, hogy nem támad indulat szívemben, meggyűlöltek. Ha látták, hogy el fogom hagyni őket, inkább az életemtől akartak megfosztani. Itt Gázában az a parázna asszony is tudta, mialatt ölelt, hogy a város kapujánál vesztemre várva leskelődnek a filiszteusok. Ám ettől nekem csak jobb ízű volt a megszerzett öröm, s hiába volt a parázna nő mesterkedése, maradt annyi erőm, hogy éjfél után kiszakítsam a kaput a félfákkal együtt.

– Vajon Delilát, a Sórék völgyében felnőtt filiszteus lányt is csak játékszerednek tekintetted?

Sámson sóhajtott:

– Először ő is csak a szememnek volt kedves, de aztán a szívemnek is. Férfi voltam már, negyvenesztendős, amikor megismertem. És nem az első napon kezdte kutatni titkomat.

– Ő is faggatózott?

– Először enyelegve, játékosan kérdezte: Mondd meg nekem, miben van a te nagy erőd, mivel kellene téged megkötni, hogy megkínozhassanak téged? Én pedig azt feleltem: Ha megkötöznek két nyers gúzzsal, melyek még nem száradtak, akkor elgyengülök, és olyan leszek, mint a többi ember.

– Tudtad, hogy meg fog kötözni?

– Bizonyosra vettem. És csakugyan nem sok nappal később az ő sikongására ébredtem: Rajtad a filiszteusok, Sámson! Felugrottam, és széttéptem a gúzst, Delila pedig kacagott: Lásd – mondta –, tudtam, hogy a két nyers gúzs nem fékezhet meg téged. Próbára tettelek. Íme, rászedtél, és hazugságot szóltál nekem, most mondd meg igazán, mivel lehet téged megkötözni.

– Akkor megmondtad, mi a titkod?

– Ej, írástudó! Te még mindig ostoba embernek tartasz engem. Másodszor csak azzal bíztattam: Ha erősen megkötöznek új kötelekkel, melyekkel még semmi dolgot nem végeztek, akkor elgyengülök, és olyan leszek, mint más ember.

– Ezt mondtad az Ethami sziklabarlang előtt is.

– Igen, mert ez igaznak tetszik. Könnyen el lehet hinni, mint ahogy Delila is elhitte. Meg is kötözött jó erősen. Felébredtem rá, amikor ügyeskedve kötözte kezeimet a két új kötéllel. Aztán újra elkiáltotta magát: Rajtad a filiszteusok, Sámson! Én pedig eltéptem az új köteleket, mint a kócfonalat.

– Miért nem kergetted el házadból az álnok asszonyt?

– Azt hittem, a szerelem miatt firtatja titkomat. És szép is volt, amikor felindultan veszekedett velem: Meddig fogsz még rászedni engem és hazudni nekem? Mondd meg egyszer már, hogy mivel kötözhetlek meg? És akkor hozzám szorította testét, és simogatni kezdett, majd melléhez vonta az én kezemet. Én pedig elgyengültem, és azt mondtam: A hajam. Abban van az erőm.

– Így tudta hát meg.

– Nem. Akkor még nem mondtam meg a teljes igazságot. Olyan fény villant meg szemében, hogy amikor tovább faggatott, azt mondtam neki: Ha összeszövöd az én fejemnek két fonadékját a nyüstfonallal, akkor gyengébb leszek, mint más ember. Nem árultam el hát titkomat, de ki kellett mondanom ezt a szót: haj.

– Megkötözött?

– Amennyire csak tudott. Vaskapót vert az ágyunk fölé, ahhoz erősítette a nyüstöt. Csak aztán kiáltotta el: Rajtad a filiszteusok, Sámson!

– És a harmadik próba után sem kergetted el?

– Majdnem megöltem. Álmomból ébresztett fel, és ha hirtelen felriasztanak, gyakran rám tör a vak düh. De most az eszemmel is tudtam, meg kell ölnöm, mert ha el nem pusztítom, ő veszejt el engem. Amikor felugrottam, és meglátta zavaros tekintetemet, sírva-jajgatva vádolni kezdett: Miképpen mondhatod, szeretlek téged, ha szíved nincsen énvelem? Immár három ízben szedtél rá engem, és nem mondtad meg, hogy miben van a te nagy erőd.

– Vak voltál te, Sámson, már akkor is, amikor még gödrében ült a szemed.

– Ne mondd ezt, írástudó. Hidd el, hogy még napokig ellenálltam.

– Miért csak napokig?

– Mert a szüntelen sírástól és rimánkodástól nagyon megfáradt a lelkem, és nekem is jólesett már végre elmondani a titkomat. Nincs annál nagyobb gyönyörűség, mint nem földi erőnkről vallani egy nőnek.

– Delila miképpen hallgatta szavaidat?

– Nagyon figyelt. Tudta, hogy nem hazudok. Megrettentette őt a mód, ahogyan a Seregek Ura kiválasztott engem.

– Mégis elárult. Mit gondolsz, miért árult el Delila?

– Mert fájt neki, hogy csak én vagyok az Isten kiválasztottja, hogy az ő osztályrésze mellettem mindörökre csak a szolgálat lehetett volna. Ez ellen lázadt fel. Én tudom.

– Öntelt vagy, Sámson. Nem elegendő megnyírni, megvakítani. Láncra verni és ágas korbáccsal ostorozni téged. Mérhetetlen önzés fészkelte be magát szívedbe. Nem szeretted te sem Istenedet, sem szüleidet, sem asszonyaidat. Csak magadat imádtad egyedül. A megbántott Isten büntetett meg a megbántott asszony keze által.

– Súlyos az ítéleted, írástudó, de nem félsz-e, hogy elhamarkodottan ítéltél fölöttem?

– Nem voltál-e mohó a szerelemben? Figyeltél-e arra, hogy asszonyod is együtt örvendezzen veled? Az elégedett nő nem firtatja a titkot, s nem adja el a férjét ellenségeinek ezerszáz ezüst siklusért.

– Mit beszélsz? – jajdult fel Sámson.

– Nem tudtad talán, hogy így szólt az egyezség Delila és a filiszteusok fejedelme között? Amidőn megnyírattál és megkötöztettél, az asszony is megkapta a pénzt.

– Hazudsz, írástudó, és én megöllek – üvöltött az óriás.

– Miért hazudnék? Ugyanaz a csapat vitte a pénzt, amely elfogásodra indult. Bőkezűek voltak a fejedelmek, ezerszáz siklust adtak, egy marék hajért.

– Ne bánts. Nem hiszem – jajgatott az óriás, és bizonyára sírt volna, ha lett volna szeme a könnyek pergetéséhez. Így csak az arca rángatózott, s hatalmas öklével nagy csapkodásokat mért a saját boltozatos homlokára.

Az írástudó megilletődötten figyelte kínlódását, majd csendesen megszólalt:

– Delila elhagyott, Sámson, de a Seregek Ura nem hagyott el. Megengedi neked a bosszút, szedd össze erődet.

Az óriás megtörten ült, s nem válaszolt semmit. Akkor sem szólt, amikor hozzájuk lépett egy filiszteus őr, s az írástudót messzi taszítva szólt Sámsonra:

– Tápászkodj fel, hé, mert menned kell. A filiszteusok fejedelmei nagy áldozatot mutattak be Dágonnak, a mi Istenünknek, és most a palotában mulatoznak háromezren, nagyon megvidámodott már a szívük. Téged akarnak látni Sámson, földjeink pusztítóját, sok filiszteus harcos megölőjét, hogy állj az oszlopok közé és játsszál előttük.

Sámson pedig csak ült a fal mellett, és nem mozdult.

– Ugorj fel, te tehetetlen, és teljesítsd a parancsot!

Sámson eszében forgatva, mit mondott az írástudó, hát felkelt, és elindult.

A palotában a filiszteusok fejedelmei és az előkelők közül háromezren türelmet-lenül várták, mikor fog nekik játszani Sámson. S mert nagyon felgerjedt már a szívök, tapsoltak, visongtak érkezésekor, készülődtek a nagy mulatságra. Olyan lármával voltak, hogy zsivajgásuktól megremegtek az oszlopok, mintha csak az aranyozott cédrustörzsek megérezték volna, mi következik.