2006. 1. szám » Stecz Mária – Nemes László: Menekülők

Stecz Mária – Nemes László: Menekülők

„A magam börtönében, ha parányi is, de én vagyok az omega s az alfa – ám én vagyok a tanú is… És ha én a történelem egy bizonyos részének, annak is csak valamely parányi cserepének vagyok a tanúja, meglehet, már egyik utolsó élő tanúja, azt jól-rosszul dadogva… el kell mondanom” – írja az idén 86 éves író legújabb regényéről.

Jóllehet nem önéletrajzi írásról van szó, az olvasó nem szabadul a gondolattól, hogy a több idősíkon futó történet Laczkó Péter nevű főhősének sorsában és az író életpályájában alapvető közös vonások vannak – maga Nemes László sem tagadja ezt.

A legújabb kori történelem folyamán lehetett néhány olyan év, amikor úgy olvashattuk volna ezt a könyvet, mint letűnt korszakok krónikáját az egyén sorsának igencsak tipikus tükrében. Ma nem tehetjük ezt azzal a kellemes, megkönnyebbült érzéssel, hogy az embert próbáló idők mögöttünk vannak. Ugyanis szomorú aktualitást ad a műnek napjaink mind brutálisabb valósága, az emberi kapcsolatok egyre sivárabbá válása, az általános értékvesztés, a kétségbeesett útkeresésben téveszmék térnyerése, a nemzetközi terrorizmus.

S bár a mai ember számára, az antibiotikumokhoz hasonlóan, egyre nagyobb dózisokban kell adagolni a kitalált és a valóságos izgalmakat ahhoz, hogy elérjék az inger küszöbét, Nemes László mindenféle rafinéria nélkül tud feszültséget kelteni – egyszerűen főhőse által. Ez a sors természetesen döntően adott, nem önként választott, ám az átlagosnál nagyobb része van benne a tudatos választásnak. Nevezetesen annak, hogy Laczkó Péter nem akar a zsidótörvények passzív áldozataként élni, hanem emigrál, s 1940-ben, húszévesen csatlakozik a brit hadsereghez. (Kinek ne jutna eszébe erről Kardos G. György…?)

Katonaként útja ugyancsak a Közel-Keletre – Szíriába, Egyiptomba – vezet, majd Olaszországba. Rómában, a nyílt városban éri Budapest ostromának híre őt és katonatársát, aki egyúttal iskoláskori barátja.

A haza, a szülők iránti aggodalomba még újabb kavargó érzés vegyül: mindössze egyetlen hetes római szabadság alatt régi pesti szerelme, Jutka után kutat. A megbizonyosodás egyetlen valószínű pontjának az látszik, hogy a lányt számos ártatlan társához hasonlóan kivégezték a németek – egy római partizánakció megtorlásaként.

Laczkó Péternek a háború után azután mindent elölről kell kezdenie. Az újrakezdés helyszínéül a pótolhatatlan veszteségek ellenére Magyarországot választja. Igyekszik megtalálni az értelmes élet kereteit, a boldogságot és a bizalmat. Új szerelem, majd

házasság és a szülők, a saját család elvesz-

tésével megpróbál beilleszkedni egy másik családba – a feleségébe –, egy másfajta környezetbe.

A szép új világgal kapcsolatos illúziókat azután hamar szertefoszlatja a Rákosi-korszak…

A (dokumentum)regényen végigvonul néhány kérdés, amelyet Laczkó/Nemes – sokunkhoz hasonlóan – újból és újból vívódva intéz magához: nem tudom, miért tettem/nem tudom, helyesen tettem-e. Akárcsak az „igazság”, a félelmek/gyávaság, a bátorság, a barátság, a szerelem mibenlétével kapcsolatos kérdések.

(Háttér Kiadó, 2005)