2007. 1. szám » Deutsch Gábor: A nemes Desseffy-család múltja és jelene

Deutsch Gábor: A nemes Desseffy-család múltja és jelene

Három ok is motiválta, hogy beszélgetésre kértük Dessewffy Sándort, egy tisztes ősi család sarját. A személyes motivációt talán első személyben mondom el: évtizedek óta látogatom – az utóbbi évtizedekben folyamatosan – a Dessewffy utcai zsinagógát. Héderbe – héber kisiskolába – is ide jártam, mégis a legutóbbi időig helytelenül ejtettem ki az utca nevét. Dezseffit mondtam, amikor a helyes kiejtés Dezsőfi. A helyesírás: Dessewffy.
A második kérdés, ha valaki kötődik egy utcához, mert ott született, oda járt iskolába, vagy templomba hosszú ideig, akkor érdekli, ki lehetett az a személy vagy jeles család, akinek nevét utcaként is őrzi az emlékezet. A harmadik ok az arisztokrácia közül számosan, megnevezésükhöz méltóan, felelősen igyekeztek cselekedni a sorsfordulók idején (az arisztokrata szó eredetileg kiválóságot jelent). Ezért a háborús időkben akár zsidóbérencséggel vádolthatták őket, a háború után származásuk miatt általánosítással kiszorítva a szellemi életből, iskolákból, hivatalokból, gyakran kitelepítés vagy internálás jutott nekik osztályrészül. Akiket az igazságtalanság nagyon is megérintett, az minden általánosítást, tömegbüntetést el kell, hogy ítéljen.
Talán a Dessewffy Sándorral való beszélgetés hitelesíti megállapításainkat, illetve választ ad kérdéseinkre. Néhány általános tudnivalót Bánó Attila tollából (Régi magyar családok) idézünk. „A cserneki és a tarkeői Dessewffy család Magyarország legősibb famíliáinak egyike. Már a 13. században birtokolta a szlavoniai Csernek várát. A birtokon 1363-ban az ősök Csernekinek nevezték magukat. 1372 és 1396 között élt (Cserneki) Benedek bán, a családnév feltehetően az ő unokájának nevével függ össze: Desev.” Tehát utónévből származik, amelyet valószínűleg Dezsőnek kell ejteni. „Dezső fia” keresztnévből származik a családnév. A héberben is úgy mondjuk: Izsák – Ábrahám fia. Dessewffy Sándor szerint a zsé-betű nem volt még akkor, két es-sel jelölték. Az ew-kettőst ö-nek ejtették. Későbbi iratokban a Desőffy formát is megtaláljuk.
A 17. század végén, Budavár visszafoglalása után, a zsidókat lényegében kiűzték az országból. Csak néhány földbirtokos adott oltalmat zsidó családoknak. A Dessewffy család is ezek közé tartozott. Kocsmát, műhelyt, földet juttattak árendába. Idézünk Tomisa Ilonának a Dessewffy családot érintő dokumentumokat felvonultató könyvéből: „Azon földeket és réteket, amelyeket a tavalyi árendás zsidó az fent írt Korcsmához bírt és használt, Sz. Mihályiak is használhassák négy esztendeig.” Az irat kelte: 1782.
Más idézet ugyanazon könyvből: „Én, Simon Izrael Cameralis Árendás ezen felül nevezett Contractualis levelet acceptálom és minden cikkelyében teljesíteni kívánom.” Az irat kelte: 1783.
Ujhelj Sámuel lakatos mester elszámolása: In Summa percipiáltam Ft 22 Xr (krajcár) 54. Az irat kelte: 1787.
A család legismertebb személyisége az aradi vértanú Dessewffy Arisztid (1802-1849), akit 1849. június 1-én tábornokká léptették elő. Kompolton és a turai lovascsatában győzedelmeskedett. A temesvári ütközet után hadosztálya maradványával Törökország felé menekült, a határon kegyelem igéretével rábeszélték a fegyverletételre, de a kegyelem csak annyit jelentett, hogy golyó által végezték ki.
Ezen ismertetések után tekintsük át a család ma is élő tagjának életét, sorsát.

Dessewffy Sándor monológja

Az előítéletekből családunknak is jutott. Grófnak tituláltak, bár nem voltunk azok. A család egyik – sajnos már kihalt – ága tartozott oda. Utolsó tagja Dessewffy Gyula volt, a Kis Újság szerkesztője, a kisgazda párt oszlopos képviselője. Lánygyermeke lévén hagyományos felfogás szerint az öröklés e területen nem folytatódik.
Megbélyegzésben volt részünk, amelyet még tetézett apám nagykereskedői státusa, üzletét államosították, a kitelepítés réme is veszélyeztetett bennünket, ezért önkéntes kitelepülést választva Máriabesnyőre költöztünk Székesfehérvárról, ahol születtem és alsóbb iskoláimat végeztem. Már a gimnáziumi tanulmányaim is gondot okoztak. Nem vettek fel középiskolába. Akkor szerveződött át az oktatási rendszer, amely egy év veszteséget jelentett. Ezt úgy tudtam pótolni, hogy két év alatt három évet teljesítettem. Így az érettségit a bencéseknél Pannonhalmán már idejében tehettem le. A bencéseknél zavartalan lehetett a tanulásom, a nagyváros csábítása – pl. mozik vagy más szórakozóhelyek – nem vehették el az időt a felkészüléstől, így egész szép eredménnyel végeztem a középiskolát. Apám egzisztenciája összeomlott. Pályáját eredetileg banktisztviselőként kezdte, de most arra kényszerült, hogy ötven évesen a vasútnál krampácsoljon. Ez igen nehéz munka. Csákánnyal kellett a követ a vasúti sínek alá beverni, hogy a vágány stabilan álljon. Ez később enyhült, mert a szemaforokkal foglalkozott. Többször elkísértem, mindig segítettem neki. Anyám – aki addig háztartásbeliként tevékenykedett, hiszen öten voltunk testvérek, akadt ott tennivaló bőven – munkába állt. A gond és a fáradtság felőrölte erejét, ötvenhétben elhunyt. Két évvel később apánkat is elvesztettük, akkor én 24 éves voltam, családfővé léptem elő, két testvérem még kiskorú (14- illetve 11 évesek), nagyobbik öcsém 21 éves volt és még tanult. Az ötödik sajnos meghalt.
Továbbtanulásra nem gondolhattam, dolgoznom kellett, csak fizikai munkára számíthattam. Mivel jogosítványt szereztem, gépkocsivezetést vállaltam. Teherautón éjszaka szállítottam a tejet. Levelező szakon tanulhattam és közlekedési mérnök lettem. Tanulmányaimat tehát folytathattam, és a kor viszonyaihoz képest kedvező helyzetet tudtam kivívni. Osztályvezető, majd igazgató helyettes lettem a Volán Vállalatnál. Később a Taurushoz kerültem. Nyugdíjba mint a Taurus egy „kisvállalatának” igazgatója mentem.
Mint nyugdíjas két egyesület munkájába kényszerültem részt venni, a kényszer alatt azt értem, hogy számítottak rám. Az is igaz, hogy az egyiknek kezdeményezésében is részt vettem. Létrejött az Aradi Vértanuk Öröksége Egyesület, amelynek apropója volt, hogy a tábornokok kivégzésének 150. évfordulóján e jeles személyiségeknek lehetőség szerint legközelebbi hozzátartozója külön – külön koszorúzzon. Kettő kivételével ezt sikerült is megoldani. (A hiányzókat a Vitézi Rend képviselte.) Az aradi magyarságnak más nemzeti jellegű ünnepe nincsen. Az akkori aradi események olyan katartikus élményt jelentettek a megjelent családtagok, hozzátartozók részére, hogy az egymásra talált leszármazottak megalakították az egyesületet azzal a céllal, hogy 1848 jelentősége fennen tovább éljen, s a tábornokok emléke önvizsgálatra adjon lehetőséget. Volt köztük, aki alig tudott magyarul. A nemzetközi összefogás gondolata is külön tanulsága a magatartásuknak és ébren tartja 48 fényét.
A másik egyesület a ferencvárosi Herz Férfikar. 1922-ben alakult. Patronálták kultúrotthonok, szakszervezetek; most a működési feltételek beszűkültek. Nagyon figyelnünk kell a pályázatokat, akár az önkormányzati, akár a művelődési minisztérium oldaláról hirdetik meg. Ezekből tartjuk fenn magunkat. Kb. 30 idősebb férfi jár a próbákra. Az előadásokon megközelítőleg 20 tagra számíthatunk. Vezető karnagyunk Pataki Judit. Aranykoszorús minősítésünket már többször megvédtük. Nagyon nagy kár volna, ha a 85 éves múlttal rendelkező, patinás énekkar megszűnne. Azt hiszem, nyugdíjas éveim ajándéka – minden gond ellenére –, hogy a két egyesületben tevékenykedhetek, sok napomat tölti ki.

A nyugdíjas évek lehetősége

A nyugdíjas évek gondolkodásra, a múlt értékelésére is módot adnak. Nemrég azon gondolkodtam, hogy a késői Kádár-korszakban voltak fórumok. Például a Népfront. Az ember elmondta az észrevételeit, nem reagáltak rá. Már azt hihettük, falra hányjuk a borsót, amikor valamelyik funkcionárius beterjesztette, mint felülről jött javaslatot. Tehát valami, akárhogy is, de megvalósult belőle. Az egyéni kezdeményezés a tapasztalat szülte vélemény vagy javaslat könnyebben érvényesülhetett, mint manapság. Amikor nem az az érdekes, hogy mit mondtak, hanem hogy ki mondta.
A háborúban tíz éves voltam. Távoliak az emlékeim. Székesfehérváron éltem, vallásos a város, magunk is azok voltunk. Prohászka Ottokárnak, a város szülöttjének nagy a presztízse. Szobrot is állítottak neki. Tudom, hogy munkásságát, pontosabban annak egy részét ma erősen vitatják. Éppen ezért nagyon érdekes, hogy a róla elnevezett templom plébánosa a kupolában rejtekhelyet alakított ki a vészkorszakban. Nem meglepő, mert ami az 1940-es évek derekán történt, az megdöbbentett minden jóérzésű embert. A gyűlölet keresztényietlen dolog. Szüleim az emberekre csak úgy néztek, mint szomszédra, barátra, ismerősre. Eszébe sem jutott kategorizálni származás szerint. Általánosítani pedig végképp nem. De még azoknak is, akiknek volt ellenérzésük a zsidókkal szemben, ami történt, elfogadhatatlan, barbár dolognak tartották. Hogy miért nem tettek ellene többet, azt nem tudnám megmondani. Az arisztokrácia, a nemesség éppen felelőssége tudatában, mert és tett is.
Azután a háború után az arisztokrata szó származás szerinti megkülönböztetést jelentett. Differenciálatlanul, hiszen a köznemest is beleértették. Ha belelapozunk Tomisa Ilona könyvébe (Szemelvények a Dessewffy-család 18. századi gazdasági irataiból) a 9. oldalon sorolja a Tisza mentén nívós nagybirtokok terültek el. Azon kívül Borsodban, Sáros megyében, Zemplénben, szőlő, erdő, nádas. A birtokon elsőrendű lótenyésztés folyt. 1775-ben grófi rangot nyert Dessewffy Sámuel Sáros megye főispánja. Nagy érdemeiket szerzett Nyíregyháza betelepítésében. 1771-1843 között élt Dessewffy József, aki jelentős szerepet vállalt kora irodalmi és tudományos életében. Kazinczy Ferenchez szoros barátság fűzte. Büdszentmihályi kastélya a 19. században valóságos Mekkája volt a művészeti, irodalmi köröknek. Mi hozzátesszük: a családnak csak ez az ága tartozik a szorosan vett arisztokráciához. (Zsidó szempontunk: Büdszentmihály a 20. században jesívájáról volt híres.) A családtörténeti kutatást a XIX. század végén a csanádi püspök Dessewffy Sándor finanszírozta. A vértanú Dessewffy Arisztidről már szóltunk. Az ő mártíromsága is elég lenne e család társadalmi szerepének bizonyítására. A fenti birtokokat csak azért soroltam, mert mi maradt mindezekből? Kizárólag a „noblesse oblige”! Mi sosem bujtunk a név mögé, ugyanakkor a felelősségét éreztük és eszerint éltünk, cselekedtünk – élünk, cselekszünk.