Kezdőlap » Remény » 2007. 1. szám » Dr. Halák László: Milyen Isten Jób Istene?

Dr. Halák László: Milyen Isten Jób Istene?

Azt gondolom, nem árthat a mondandómnak, ha közhellyel kezdem: A Biblia a világirodalom legbecsesebb darabja, hozzá foghatót nem hozott létre az emberi elme.
Nem véletlen, ha ezt a tökéletes csodát Isten művének tekintik a vallásos emberek. A Tóra szerzőjeként ugyan Mózest jegyezzük, de ő is azt írta le, amit az Örökkévaló sugalmazott, diktált neki. Az egyes bibliai könyvek szerzője vagy ismert, vagy ismeretlen, de általánosan elfogadott, hogy még az ismert szerzők esetében is történt sugalmazás az Örökkévaló részéről, tehát a világirodalmi csoda nem is csoda, hiszen Isten művének tökéletességét lehet megcsodálni, de csodálkozni nem lehet, mert csak a mi nézőpontunkból csoda, hogy tökéletes, az Örökkévaló alkotásaként a tökéletesség természetes állapot, nincs rajta csodálkozni való. Az egészet lehet természetesen csodálni, vallásos hittel és tisztelettel is, de csodálkozni nem indokolt.
A Bibliát ismerő és szerető emberek tudnak különbséget tenni egyes könyvek között. Én most az ószövetségi írások közül kiválasztottam Jób könyvét.
Nem lehet kétséges, ha a Biblia egészében a világirodalom remekműve, akkor Jób könyve talán ezen belül is az egyik legremekebb, legcsodálatosabb alkotás.
A Jób könyve a három részből álló héber kánon, vagyis a Tóra, a Próféták és az Írások harmadik csoportjához, az Írások gyűjteményéhez tartozik. Ez a harmadik gyűjtemény a héber kánon legkésőbbi része, végleges formáját időszámításunk előtti 3. században nyerte el. A Jób könyve is azok közé tartozik, amelynek nem ismerjük a szerzőjét. Vannak, akik Mózes alkotásának tulajdonítják, mások Salamon bölcsességét vélik felfedezni benne, de biztosan nem tudható ki volt a szerző még akkor sem, ha vannak, akik magát Jóbot vélik megjelölni szerzőként, arra hivatkozva, hogy sok személyes vonása van az írásnak.
No és ha Jób a szerző? Vagyis ha nem tudom, ki Jób, akkor talán közelebb juthatok a probléma megfejtéséhez? Azt ugyanis még nem említettem, hogy első mondatomban jelzett mondandóm a Jób könyvével kapcsolatos problémahalmaz.
Ami egyszerűen nincs, ha Jób könyve „csak” a világirodalom remekműve. Kinek van joga a szerzőtől számon kérni, miért szerkesztette úgy a remekművét, hogy népmeseszerű történettel, prózában kezdje el a könyvet, majd a történet exponálása után váltson át verses formára és bölcselkedéseit veretes költemény hordozza a továbbiakban? Ha „csak” a világirodalom remeke, kinek van joga megkérdőjelezni, mire jut a szerző bölcselkedése során? Lehet-e miérteket kérdezni? Lehetni lehet, de minek? Hiszen a válasz nagyon egyszerű: azért írtam azt és úgy, amit és ahogy írtam, mert a tehetségem, amely vezette a tollamat, így vezette.
A Biblia azonban csak mellékesen a világirodalom csodája és ebben az egyes részek is csak másodsorban világirodalmi remekművek. A Biblia elsősorban Szent Könyv, Jób könyve is Szent Könyv, bölcsessége teológiai bölcsesség és akkor máris lehetnek problémáim, lehet probléma „halmazom” is akár, ami talán szerénytelenség is, ha a XXI. században egy laikus merészeli teológiai szempontból problematikusnak tekinteni Jób könyvét, amikor például Luther azt mondta, akárki is írta Jób könyvét, nagy teológus volt a szerző.

Már Ádám és Éva paradicsomi állapotában is az a fő kérdés: ha esznek a tiltott fa gyümölcséből, „megnyílnak a ti szemeitek – mondja a kígyó Évának a kísértés közben -, és olyanok lesztek, mint az Istenek, jónak és gonosznak tudói.”(Mózes I. könyv 3.5.) Salamon is azért kapta az Örökkévalótól a bölcsességet, hogy kormányozni tudja a kiválasztott népet, hogy választani tudjanak a jó és a gonosz között. A jóra törekvés és a gonosztól való távolság megtartása az a rend, amit követni kell, és aki a jót követi, annak boldog élete lesz, egészséget, gazdagságot, megbecsülést nyer el. Aki pedig a gonoszt követi, annak szenvedés, szegénység, végül pusztulás lesz az osztályrésze. A rend mögött Isten áll – ez a bölcsesség teológiájának első tétele –, ezért a bölcsesség szerinti élet hűséges élet Istenhez, aki érdeme szerint megfizet az embereknek.
A bölcsesség teológiájának második fontos tétele, az Örökkévaló mindenhatóságáról és mindentudásáról szóló tanítás. Isten mindent meg tud tenni és mindent tud, semmi sincs rejtve előtte. Jób és barátainak eszmecseréjében ez a tétel fontos szerepet kap, mert Isten előtt nem marad rejtve semmi az ember élete folyásából, tehát mindenkinek megfizet, érdeme szerint. Ez a bölcsesség szorosan összefügg az Isten igazságosságába vetett hittel. Vagyis fontos tétele a bölcsességteológiának a viszonosság , amely szerint „érdemes” jónak lenni, mert az Örökkévaló viszonozza a jóságot és „nem érdemes” rossznak lenni, mert a büntetés sem marad el. Csakhogy a mindennapi életben ez a teológiai tétel nem bizonyult valóságosnak. Nagyon sokszor a gonoszok – a „bolondok” –, a nem a rend szerint élők boldogultak, a rend szerint élőket pedig csak gúny, sorscsapások, nyomor és baj érte. (A kereszténység ezt a problémát azzal hidalta át, hogy a jutalom nem feltétlenül a földi életben éri a rend betartóit, hanem a túlvilági életben.)
Jób és barátai erről vitáznak, és amikor a végén az Isten is bekapcsolódik, akkor Jób elfogadja az Örökkévaló igazságát, azaz ő bármit megtehet, ő mindent tud, őt nem lehet számon kérni, hozzá nem lehet az embernek önmagát mérnie. Tulajdonképpen akár az egész versben lefolytatott vitát el is hagyhatnánk, és marad az a bölcsesség, amit még a prózai népmesei részben megfogalmaz Jób: „Az Örökkévaló adta, Ő is vette el. Áldott legyen a neve.” (Jób könyve, I. 21) Illetve a feleségének adott válasza, amikor az asszony arra buzdítja Jóbot: átkozza meg az Istent és haljon meg, amely szerint: „Úgy szólsz, mint egy a bolondok közül: a jót az Istentől elvettük, s ezt a nyomorúságot nem szenvednénk é el?” (Jób könyve II. 10)
Nos, a teológiai problémahalmaz valójában a népmesei prózai történetben realizálódik.
1. Ha az ember jónak és a gonosznak tudója és ebben szabadon választ, de mivel nem minden tudó, rosszul is választhat, amiért bűnhődnie kell, akkor hogyan is állunk az Örökkévaló mindentudásával? Az Istennek ugyanis tudnia, kell, hogy az ember – Jób –, hogyan fog választani. Amikor tehát az Örökkévaló mintegy fogadást köt a Sátánnal Jób hűségére, valójában számára nincs tétje a fogadásnak, hiszen ő tudja, hogy Jób megingathatatlan marad. Akkor az egész próbára tevés csak azért van, hogy a Sátán is tudja meg, milyen nagy az Isten hatalma?
Mekkora Jób hűsége? Miért olyan fontos az Örökkévalónak, hogy meggyőzze – bármi áron! – a Sátánt? Miért annyira fontos ez az Istennek? Amikor a Sátán nem ellenfele az Örökkévalónak, hiszen a teremtménye! Csak addig terjed a hatalma, ameddig Ő engedi! Ha akarja, megsemmisítheti egész pereputtyával egyetemben! A Sátán lételeme az emberi mindet nem tudásban gyökeredzik. Rossz választásaink alapozzák meg a Sátán létét. Hát, ha ilyen kis senki a Sátán az Istenhez képest, akkor miért az a sok szenvedés, amit Jóbnak el kell viselnie a Sátán „Istenhitének” érdekében?
2. Jóbot súlyosan becsapja az Örökkévaló! Gyönyörű és tartalmas vitában győzködi kételkedő barátait abban a hitben, hogy az Isten igazságos, hogy van értelme a szenvedést elviselni, hűségesnek maradni, mert ok nélkül – isteni ok nélkül – nem kellene elviselnie mindezt a sok szenvedést. De a világirodalmi remekmű nem tér ki a szenvedő felvilágosítására. Ezt a „csak” állapotában teljes joggal megteheti. De a teológiai műből nem tudja meg az Örökkévalótól (aki saját hatalmasságát a teremtés nagyszerűségével mutatja be), hogy egyszerűen – valljuk meg, kicsinyes – fogadás tétje volt Jób hűsége, amit a szenvedés elviselésével bizonyított.
Jób könyve a világirodalom szabályai szerint és teológiai tekintetben is boldog véget ér. Jób belátja, hogy: „Annak okáért megvallom, én nem értettem, hogy a Te titkos cselekedeteid én fölöttem vagynak, úgy annyira, hogy én meg nem tudhatom azokat.” (Jób könyve XLII. 3.) Jób, tehát, érthető okból semmit sem ért a vele történtekből. Aki ma olvassa Jób könyvét, annak viszont önmagának fel kell tennie ezt a kérdést: Ha tudom, hogy átvernek, az egész szenvedésem csak a Sátán meggyőzésének az eszköze? Akkor is alávetném magam a próbának, elfogadnám az „eszközlétet” is az Örökkévaló kezéből – ha éppen ezt adja, akkor ezért legyen áldott az Isten neve? Ha a gyermekeimért áldozatot mutatok be, hogy bűneiktől megszabadítsam őket, akkor miként törődhetek bele, hogy éppen az esedékes áldozat bemutatás előtt rájuk szakad a ház? „Az Isten adta, Isten is vette el…” (A világirodalmi remekmű azt is megengedheti magának, hogy a barátokat elmarasztalja, sőt áldozatra kötelezze – hét bikát és két kost kell feláldozniuk. Jóbnál saját magukért, mert nem úgy beszéltek az Istenről, mint „az én szolgám, Jób!” (Jób könyve XLII. 8.) Akkor mi értelme volt az összes korábbi áldozatnak és egyáltalán van e szerepe az áldozatoknak, ha az Isten úgyis mindent tud, és mindent megtehet? Ha nincsen szerepe benne a személyes választásomnak? (A kereszténység sem vonta le még Jézus állításának következményeit. Amikor imádkozni tanította tanítványait, azt mondta nekik: „Atyám tudja, mire van szükségetek, még mielőtt kimondanátok.” A kereszténység ezek után mást sem tesz, mint felsorolja az Istennek a hívők teljesítendő kéréseit és elvárja a kérések teljesítését, valljuk meg gyakran puffogó frázisoknak tűnő imádságokat mormolva a Miatyánk helyett.)
3. A XXI. század emberének ez a teológiai történet több sebből is vérzik. A próbára tevés két menetben történik. Először a vagyonát, a szolgáit, a gyermekeit veszíti el. Csak a második esetben szabadítja rá az Isten a Sátánt Jób egészségére, tetőtől talpig rút sebekkel verve meg a szerencsétlen embert. „Mondá az Isten a Sátánnak: Ímé önnön magát te kezedbe adom, csakhogy az életét megtartsad!” (Jób könyve II. 6.)
Az első menetben kardélre hányják minden szolgáját, csak a hírhozók maradnak életben – ez nagyon rendes népmesei fordulat –, és három lányára, hét fiára, bizonyára azok férjeire és feleségeire, az unokáira is rászakad az elsőszülött házának teteje, és mindannyian meghalnak. De ezzel „nagyvonalúan” a teológiai bölcsesség nem foglalkozik. Rájuk hogyan vonatkozik a bölcsesség teológiája? Ők elveszítették életüket anélkül, hogy annak bármilyen tétje lett volna. Ők nem részesülhettek a viszonosság teológiai elvében, mert az csak Jóbra vonatkozik? Ők nem emberek, a jónak és a gonosznak a tudói, nekik nem lehet számítani az Isten igazságosságára?
4. Van-e egyáltalán bármilyen szerepe a rendhez igazodásnak, ha ez a rendező elv: „Az Isten adta, az Isten elvette, áldassák érte az Ő neve?” Mit lehet kezdeni a viszonossággal, ha a másik rendező elv: „A jót elfogadjuk Istentől és a rosszat ne fogadjuk el?” Van e egyáltalán bármiféle értelme a jóra törekedni, ha öncélúan – ezt az Örökkévaló már Egyiptomban is kifejtette: „Vagyok, aki vagyok” (Mózes II. 3.14;) – akkor jutalmaz és akkor büntet amikor csak akar? Ez kétségtelenül megfelel az Örökkévaló mindenhatóságának, de mit kezdhet ezzel a rendnek megfelelni akaró ember? Aki csak azt látja, hogy a rend mögött nincs ott az Isten, mert a rend hol ilyen, hol olyan?
5. És végül: A zsidó nép története Jób próbára tételének tömeges változata. Hányszor vette el a Sátán – feltehetően az Isten tudtával – sok-sok első lépésben a zsidók vagyonát, hányszor vette el gyermekeiket, családjukat, és sok-sok második lépésben az életüket egyenként és népirtás méretben? (Gondoljunk a Soára!)
Azt hiszem, éppen ez a tapasztalat indokolja, hogy a hívő emberek ne Istenben vetett hitüktől forduljanak el, hanem kíséreljék meg az Isten ismeretét kibővíteni olyan elemekkel, amelyek még nem szerepelhettek az ószövetségi írásokban. Azt gondolom, a Biblia világirodalmi értékeit semmiben sem csorbítja, ha nem fogadjuk el szó szerint olyan szentnek, mint ahogyan évszázadok, évezredek óta szentnek fogadjuk el. Az Örökkévaló megismerése bizonyára nem fejeződött be a Jób könyvében leírtak szerint időszámításunk előtti harmadik században. Az isteni bölcsesség további, jobb megismerése, talán megengedi, hogy választ adjuk arra: milyen lehet az az Isten, aki nem köt fogadást a hívő ember bőrére a Sátánnal, hanem aki a rend harmóniájához akarja segíteni a Benne hívő embereket.