2007. 1. szám » Dr. Hasznos Judit: Hannah Arendt azt üzente…

Dr. Hasznos Judit: Hannah Arendt azt üzente…

(OR-ZSE Doktoriskola)

– Szereted Hannah Arendtet? – tettem fel a kérdést a barátaim, rokonaim sokaságának. Érdekes módon nagyon kevesen kérdeztek vissza, hogy ki az a Hannah Arendt? Valamilyen információval mindenki rendelkezett róla, azonban nagyon sokan voltak azok, akik kifejezetten nehezményezték Hannah bizonyos nézeteit. Jellemző volt, hogy a negatív vélemények egyetlen művének meghatározott részéhez kapcsolódtak, nevezetesen a Jeruzsálem-i Eichmann per kapcsán 1963-ban New Yorkban kiadott „Eichmann in Jerusalem: A Report on the Banality of Evil” (magyarul „Tudósítás az ördög banalitásáról”) című (magyarul: „Eichmann Jeruzsálemben” Osiris kiadó Budapest, 2000. fordította: Mesés Péter) könyvének VII. fejezetéhez. Az ominózus mű-részlet különösen az európai túlélők szemében tűnik kegyetlennek: „És a zsidók regisztráltatták magukat, kitöltöttek számtalan nyomtatványt, végtelen kérdőívet a vagyonukról, hogy a lefoglalás komplikációk nélkül mehessen végbe, majd pontosan megjelentek a gyűjtőhelyeken, és beszálltak a tehervagonokba. Azon keveseket, akik megpróbáltak elbújni vagy megszökni, különleges zsidó rendőr osztagok kutatták fel. Eichmann csak azt látta, hogy senki sem tiltakozott, minden sikerült, mert mindenki „együttműködött”. 1.)
Hannah Arendt különösen súlyosnak látta, és a zsidóság egyik legsötétebb történetének tekinti a zsidó vezetőknek – a zsidó központi tanácsnak, a gettórendőrségnek – a magatartását, amellyel szinte „feláldozta” saját népét arra hivatkozva, hogy az élet elviselhetőbb, ha a zsidóság nincs tisztában azzal, hogy mi vár rá. Érthetetlennek tartja, hogy bár viszonylag hamar kiderült Auschwitz léte és funkciója, senki sem vállalkozott arra, hogy erről a zsidó áldozatokat tájékoztassa, biztosítva ezáltal egyéni döntésük lehetőségét: meneküljenek, ellenálljanak vagy hagyják az eseményeket eluralkodni. A zsidó vezetőség ezzel szemben inkább maradásra, tűrésre és türelemre szólította fel a zsidóságot.
Arendt szerint az Eichmann-per során sem tisztázódtak ezek a kérdések: „Így keletkezett Hausner főügyész „összképén” éppen ezen az elgondolkodtató helyen egy nagy üres folt azáltal, hogy egyetlen tanút sem kérdeztek meg a nemzetiszocialista és a zsidó hatóságok közti együttműködésről: nem adódott tehát alkalom a súlyos kérdés feltevésére: Miért nem tagadtátok meg az együttműködést saját népetek elpusztításában és végül saját megsemmisítésetekben? A tanuk között csak egyetlenegy volt, aki annak idején egy Judenrat prominens tagja volt: Pinkasz Freudiger, alias báró Freudiger Fülöp Budapestről. Nem véletlen, hogy az ő kihallgatása során történt az egyetlen komolyabb rendbontás a közönség soraiban: az emberek magyarul és jiddisül kiabáltak a tanúval, a bíróságnak be kellett rekesztenie az ülést. Freudiger, ez a tekintélyes ortodox zsidó, nagyon izgatott volt: „Vannak itt. emberek, akik azt mondják, senki sem tanácsolta nekik a szökést. De azoknak az embereknek, akik szökni próbáltak, 50 %-át elfogták és megölték.” Ezzel szemben azok között, akik nem próbáltak szökni, 99% volt a halálos áldozatok arányai „Hová mehettek volna? Hová szökhettek volna? ” – ő maga azonban Romániába menekült, hiszen gazdag volt, és Wisliceny segített neki. „Mit tudtunk mi tenni? Mit kellett volna tennünk?” 2.)
Nyilvánvaló, hogy Hannah Arendttel mindebben nem lehet és nem is szabad egyetérteni, nézeteiről a véleményemet Heller Ágnes szavaival mondom el: „Hannah Arendt Eichmann Jeruzsálemben című könyvében részletesen tárgyalja a zsidó tanácsok politikáját és többnyire elmarasztalja őket, amiért – szerinte gyáván és megalkuvóan – kiszolgáltatták testvéreiket a farkasoknak. Arendt kritikája igazságtalan és egyoldalú, (kiemelés tőlem) Braham professzor hozzáteszi: a magyar holokauszt esetében irreleváns ez a kritika, hiszen – hál’ istennek – a magyar zsidó tanácsok sosem kerültek lengyel vagy litván testvéreik tragikus helyzetébe, hogy nekik kellett volna eldönteniük, kik haljanak meg és kik maradjanak éleiben. A magyar zsidó politikusok – a zsidó tanács és a cionista szervezetek egyaránt – más választások előtt álltak. A kérdés az, hogy ezekben a választásokban megállták-e a helyüket. Braham nem ad egyértelmű választ, mert nem akar. Ítélkezni könnyebb, mint megérteni.” 3.)
Hannah Arendt nagy tévedése, hogy csak a „végállapotot” rója fel, nem látja át a folyamatot magát, aminek a zsidóság áldozatául esett, a történelmi eseményeket és következményeit nem vizsgálja a pszichológia nézőpontjából, nem veszi figyelembe a „Milgram effektus” működését, és ezzel hatalmas mulasztást követ el. Különösen igazságtalanok a felvetései annak tudatában, hogy tulajdonképpen ő is elmenekült – először Párizsba, majd New Yorkba – a holokauszt elől, így nem élhette át a rossz anyagi körülmények között helyhezkötött, tájékozatlan (vagy félretájékoztatott); ugyanakkor a reménytelenség csapdájába esett kisemberek helyzetét. Tényleg, hova mehettek volna? Mit kellett volna tenniük? A kérdéseket ma már ebben a formában értelmetlen feltenni, mert a mai tudásunkkal már csak csupa utólagos megoldást kínálhatunk.
Negatív véleményem ellenére mégis fontosnak tartottam, hogy foglalkozzak Hannah Arendt nézeteivel. Miért tartom érdekesnek az Eichmannról szóló könyv megállapításainak ismeretét? Az angol kiadás alcíme keltette fel először az érdeklődésemet, vajon Hannah Arendt mit érthet az „ördög banalitásán”? A „banális” szó ugyanis saját olvasatában közönségeset, elcsépeltet, laposat, mindennapit, unalmasat, unalomig hangoztatottat jelent, miként jelenhet meg ez a szó az ördög tulajdonságaként? Másik kérdés, hogy tekinthető-e banalitásnak bármi, ami az emberiség legszörnyűbb rémtettéhez kapcsolódik? Rá kellett döbbennem, hogy igen. Létezik olyan személyiségű ember, akinek a hatmillió zsidó áldozat a hétköznapok adminisztrációs nehézségeinek a megoldásában, mint munkateljesítmény jelenik meg.
Hogy válhat az emberélet tárggyá, statisztikai elemmé, nyűgös és unalmas munkafeladattá? Számomra a feleletet azok a fejezetek adták meg, ahol Hannah Arendt Eichmann természetét, pontosabban „figuráját” tárgyalja. A szövegből számomra levonható következtetések – kissé tágan értelmezve Hannah Arendt megállapításait – bemutatásához négy axiómát szeretnék felállítani.
1.) Eichmann, saját környezetében, teljesen hétköznapi életet élő átlagembernek tűnhetett, „gondolkodásképtelen” is volt és „érzelmi fogyatékos” is. A náci Németországban ezzel nem volt egyedül, feltételezhető hogy ezekkel a személyiségjegyekkel számtalan más ember tölthetett be tisztséget, élhetett normális családi életet, akiről szintén azt mondták volna, hogy hétköznapi átlagemberként tette a dolgát.
Az általam használt „gondolkodásképtelen” és „érzelmi fogyatékos” fogalmak magyarázatra szorulnak:
Az 1.) pont tartalmi elemeit kifejtve elmondhatjuk, hogy a gondolkodás fogalmát „a valóság megismerésére, feladatok és problémák megoldására irányuló értelmi működés”-ként 4.) határozhatjuk meg, ennek ellentételeként a „gondolkodásképtelenség” értelmi hiányállapot, amelyben a személy nem képes logikai kapcsolatot találni a tudásból eredő ismeretanyaga egyes elemei között. Szükséges megjegyezni, hogy a gondolkodás és a tudás nem arányban álló feltételei egymásnak. A gondolkodás ugyan a tudás elemeiből építkezik, azonban létezik olyan nagytudású ember, aki a hatalmas ismeretanyaga ellenére „gondolkodásképtelen”, illetve ennek az ellentétével is találkozhatunk, amikor minimális tudással rendelkező személyek állítanak fel bonyolult logikai láncokat.
Arendt ügyesen világít rá Eichmann sajátos világára és arra a tényre, hogy Eichmannak szüksége volt egy, az egész életét megoldó példaképre, aki minden utasítását parancsba adja, és soha sem kényszeríti a „gondolkodásképtelenségben” szenvedőt egyéni döntésre, amire az a képesség hiánya folytán eleve képtelen lenne: „A credo, melyben élete végéig áhítatosan hitt, a „siker” volt, a fő értékmérője annak, amit ő „jó társaságként” ismert. Tipikus példa erre, ahogy az Adolf Hitler-„témát” összefoglalta, melyről egyébként Sassennel úgy döntöttek, hogy „kihagyják” történetükből. Hitlernek, mondta Eichmann, „lehet, hogy száz százalékig nem volt igaza, de egyvalami vitán felül áll: ez az ember képes volt arra, hogy magát a német hadsereg őrvezetőjéből egy majdnem 80 milliós nép vezérévé küzdje fel (…) Sikere önmagában bizonyította számomra, hogy alá kellett neki rendelnem magam.” 5.)
Ez az idézet elvezet bennünket az 1.) pont másik, általam használt kifejezéséhez, melyet magyarázva elmondhatjuk, hogy „érzelmi fogyatékos” ebben az értelmezésben, melyet inkább tekintek filozófiai, mint pszichológiai megközelítésnek, az a személy, aki képtelen megélni, illetve átérezni bármilyen értékelő, minősítő többlet (tanult) lelki jelenséget, legyen az pozitív vagy negatív, mint amit számára a környezete a helyben szokásos kötelező alap-érzelmi-panelekben előír. Az „érzelmi fogyatékos” nem átél helyzeteket, hanem megfelel a környezeti elvárásoknak.
Eichmannról megállapítható, hogy példás családapa volt, aki feleségét és fiait halála napjáig szerette, emellett precíz hivatalnok volt, aki érzelmileg elkötelezettnek érezte magát a hazája iránt. Ez az ember ugyanakkor képes volt hidegvérrel végignézni, ahogy Kulmban meztelen zsidókat zártak egy mikrobuszba, ahol a raktérbe visszavezetett kipufogógázzal ölték meg őket. Eichmann saját életrajzában így nyilatkozik a történtekről: „Nekem semmi közöm sem volt azokhoz a dolgokhoz. Az én feladatom csupán annyi volt, hogy figyeljek és tudósítsak az eseményről.” 6.)
Szerinte a fő elvek a „kötelességtudat”, a „parancsvégrehajtás”, az „engedelmesség” és a „hűség” voltak, melyek teljeskörűen kizárják az érzelmi viszonyulásnak a legparányibb lehetőségét is. Eichmann fel sem fogta, hogy Kulmban valójában cinkosává vált a gyilkosoknak – hiába hárít, hiába mondja, hogy ő effektív nem ölt embert –, ha lettek volna érzelmei, vagy bűntudatot kellett volna éreznie, és szégyenkezve elmenekülnie a helyszínről vagy felháborodást kellett volna éreznie, és tiltakoznia a történtek miatt. Mint „érzelmi fogyatékos” sem bűntudatot, sem felháborodást, de még igazi sajnálatot sem érzett az áldozatok iránt. Ez a közömbösség nem is róható fel neki, mert az „érzelmi fogyatékosság” adott képességnek a hiánya, és ezt a hiányt csak az a kívülálló észlelheti, aki rendelkezik a képességgel.
E fejezet megállapításairól sokan mondhatnák, hogy pszichológiai szempontból hiányos, természetesen hosszasan lehetne fejtegetni, hogy mi a különbség a gondolkodásképtelenség és az intelligenciahiány között, valamint a gondolkodásképtelenség és az érzelmi fogyatékosság csupán a heteronóm morál alappillére-e, ez azonban meghaladja az esszé kereteit.
2.) A törvénynek, mint alapnormának a megalkotása és elfogadása átcsúszhat egy olyan kisebbség kezébe, amelyik képes a törvényalkotás során úgy eljárni, hogy a kisebbségi érdeket deklaráló, negatív tartalmú törvényt a számszerű többség magáénak érezze, vagy ha nem is építi be saját normarendszerébe, akkor ne vegye észre azokat a részelemeket, amelyek a kisebbségi akarat totális elfogadtatását, és önbeteljesítő mechanizmusának beindulását biztosítják.
Hannah Arendt erre a visszájára fordult jogi helyzetre utal: „És amiképpen a civilizált országokban a törvény feltételezi, hogy a lelkiismeret hangja mindenkihez így szól: „Ne ölj!”, még ha az ember természetes vágyai és hajlamai időnként a gyilkosságra ösztönöznek is, Hitler országának törvénye éppen úgy elvárta, hogy a lelkiismeret hangja mindenkihez így szóljon: „Ölj!”, noha a mészárlások szervezői nagyon is tudatában voltak annak, hogy a gyilkosság ellenkezik a legtöbb ember normális vágyaival és hajlamaival. A Harmadik Birodalomban a gonosz elveszítette azt a sajátosságát, amelyről a legtöbb ember felismeri – a kísértés jegyét.” 7.)
Eichmann éppen a törvény tiszteletével indokolta azt az álláspontját, miszerint ő nem bűnös. A legérdekesebbnek az indokolásban az tűnt számomra, hogy mindezt Eichmann Kant A gyakorlati ész kritikája című művének egyes tételeire hivatkozással tette, amikor olyan helyzetbe került, hogy maga is kétségbe vonta a kanti elvek alkalmazhatóságát, ezt Hannah Arendt így rögzítette: „A továbbiakban pedig elmagyarázta, hogy attól a pillanattól fogva, hogy őt az Endlösung végrehajtásával bízták meg, már nem a kanti elveknek megfelelően élt, amivel ő tisztában is volt, ám azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy immár nem a „maga ura”, és képtelen „bármit megváltoztatni”. Azt viszont nem említette a bíróságon, hogy – amint ő maga mondta – abban „az időszakban, amikor az állam szentesítette a bűncselekményeket”, az immár alkalmazhatatlanná vált kanti formulát nem egyszerűen elvetette, hanem eltorzítva így olvasta: cselekedj úgy, mintha cselekedeteid elve azonos lenne a törvényhozó, illetve az ország törvényeinek elvével avagy Hans Frank megfogalmazásában, amit Eichmann is ismerhetett, a „kategorikus imperatívusz a Harmadik Birodalomban” így szólt: „Cselekedj úgy, hogy a Führer jóváhagyja cselekedeted, amennyiben tudomást szerez róla. ” (Die Technik des Staates, 1942. 15-16.o.) Kant természetesen egyáltalán nem kívánta a cselekvés elvét egyszerűen egy ország éppen adott törvényhozójának az elvével, vagy az éppen érvényes törvényekkel azonosítani. Éppen ellenkezőleg, számára az ember abban a pillanatban törvényhozóvá válik, ahogy cselekedni kezd: „gyakorlati eszének” használata révén olyan elvekre tehet szert, amelyek a törvény elveivé válhatnak, és kell is válniuk. Igaz viszont, hogy az Eichmann által öntudatlanul eltorzított változat megegyezik azzal, amit maga „a kisember házi használatára” szánt kategorikus imperatívusznak nevezett. E házi használatban Kant szelleméből mindössze az a morális követelmény maradt meg, hogy nem elégséges a törvény betűjének engedelmeskedni, és így a legalitás határán belül maradni, hanem a saját akaratot kell azonosítani azzal az elvvel, amely forrásból a törvény fakad. Kant filozófiájában ez a forrás a gyakorlati ész, Eichmann házi használatában ez a Führer akaratával vált azonossá. 8.)
Nem tudhatjuk, hogy azok az emberek, akik a törvény és törvényesség e furcsa, kicsavart állapotára egyáltalán ráláthattak a Harmadik Birodalomban, mit tettek – ha egyáltalán még tehettek bármit is – annakidején? Hannah Arendt így elemzi a helyzet fonákságát: „Mindazonáltal maradt egy alapvető probléma, amely burkolt formában a háború utáni valamennyi per során felmerült, s amelyet azért is meg kell itt említenünk, mert minden idők egyik központi jelentőségű morális kérdését érinti, nevezetesen az emberi ítélőerő természetét és szerepét. A perek folyamán, amelyek vádlottal „törvényes” bűncselekményeket követtek el, azzal a felvetéssel éltünk, hogy az emberi lények képesek megkülönböztetni a jót a rossztól még akkor is, amikor saját ítélőerejükön kívül másra nem számíthatnak, s amely ráadásul tökéletesen annak ellenkezőjét sugallja, amit a környezetükben mindenki egybehangzóan vall. Ez a kérdés annál is komolyabb, mivel tudjuk, hogy azon kevesek, akik elég „arrogánsak” voltak ahhoz, hogy saját ítélőerejükre merjék bízni magukat, egyáltalán nem azon személyek közül kerültek ki, akik a régi értékekhez ragaszkodtak, vagy akiket vallásos meggyőződésük vezérelt. S minthogy a tiszteletre méltó társadalom egésze ilyen vagy olyan módon behódolt Hitlernek, gyakorlatilag eltűntek a társadalmi magatartást meghatározó erkölcsi maximák és a lelkiismeretet vezérlő vallási parancsolatok, így a „Ne ölj” parancsa is. Azon kevesek, akik még mindig különbséget tudtak tenni jó és rossz között, valóban csak saját ítélőerejükre hagyatkoztak, és szabadon tették ezt: nem léteztek olyan szabályok, amelyek érvényesek lettek volna azokban az egyedi helyzetekben, amelyekkel szembe kellett nézniük. Minden egyes esetben külön-külön kellett dönteniük, mivel nem voltak szabályok arra, amire még nem volt precedens. 9.)
3.) A térbeli és időbeli „felszeletelés”, majd a keletkezett kisebb csoportok elszigetelése, akár beleegyezésével vagy közreműködésével való félretájékoztatása, helyzetének fokozatos, lépésről lépésre történő rontása, végül az áldozat „morális felmorzsolása” vezet odáig, hogy az ember térből és időből kilépve nem képes a valósággal szembesülni és hatékonyan cselekedni. Ha egyszerre csak kis megszorításokkal kerül szembe, és ezeket a megszorításokat egymástól meghatározott időmennyiség választja el, egy relatíve normális embert el lehet juttatni odáig – különösen, ha a természetébe a konfliktuskerülés a generációk sora alatt beivódott –, hogy állati szinten éljen, mert minden kicsi lépésbe beletörődik, mondván, hogy az még nem okoz akkora jogsérelmet, hogy felszólaljon ellene, és a fokozatosság következtében nem veszi észre, hogy egyre rosszabb helyzetből indulva araszol a mélypont felé, amit nem ismer fel, mert még nem volt rá példa, ezért nem láthatja át a végkimenetelt.
Talán ez a pont szorul a legkevésbé magyarázatra, minden holokauszt–túlélő elbeszélésében szerepel ez a megosztás, először csak a jogok csorbultak, azután jöttek a vagyoni megszorítások, a teljes megsemmisülésig több lépcsőfok vezetett. Annak ellenére, hogy a helyzet fokozatosan romlott, mindenki hitt valamiben, valami megmagyarázhatatlan indokkal remélte, hogy jöhet kívülről segítség, vagy bízott abban, hogy rosszabb már nem jöhet. Mivel a zsidóság az asszimilációs törekvések ellenére sem integrálódott a többségi népességbe, és ezzel a helyzetével tisztában is volt, ezért egy folyamatos „kisebbségtudatú téveseszmében” élte a mindennapjait, hajlamos volt magát az elfogadás (befogadás látszata) érdekében a többségi akaratnak alárendelni.
Ennél az axiómánál még két kérdést meg kell említeni! Furcsa helyzetet teremtett az un. privilegizált kategóriák elfogadása, mert ez a kivételek alapján erősítette a szabályt: „Ha a „különleges esetek” zsidó és nem zsidó pártfogói nem is voltak feltétlenül tudatában akaratlan cinkosságuknak, ám a halálüzemek működtetőinek figyelmét nem kerülhette el, hogy a szabályok implicit elismerése a különleges esetnek nem minősülők számára a halált jelentette. Kivételeket kértek tőlük, s e kéréseket – áldozataik háláját megszerezve – alkalmanként teljesítették is. Ez bizonyára azt sugallta számukra, hogy maguk az ellenfeleik sem kételkednek tetteik törvényességében.” 10.)
Heller Ágnes Brahamra hivatkozva utal a másik jellemző történésre, a „hallgatás összeesküvésére”.: Braham szerint nem volt szó összeesküvésről. Mégis mindenki, elsősorban minden zsidó szervezet egyformán rossz ösztönnel reagált ugyanarra a kihívásra. Mindannyian – a cionista vezetők nem kevésbé, mint a Zsidó Tanács vezetői – elhallgatták hitsorsosaik elől Auschwitz tényét. 11.)
Heller Ágnes szerint Brahamnak igaza van abban, hogy a hallgatás okaként felhozott indokok – nem akartak pánikot kelteni, rosszabb lett volna, ha tudják, hogy nem munkára viszik őket stb. – elégtelenek. Lehet, hogy ha a zsidóság tisztán látta volna a bevagonírozás következményeit, választhatta volna a bujkálást vagy ellenállást, akkor a közvetlen környezet sem hivatkozhatott volna arra, hogy nem tudott semmiről, mert a menekülők lemészárlása a szeme előtt zajlott volna, nem pedig Auschwitzban, ami megfoghatatlan messzeségben van, mind térben mind időben. Kérdés: vajon választotta volna-e, hiszen az kézzelfogható veszélyekkel járt, míg Auschwitz valamilyen ködös homályban azt engedte sejtetni, „majd csak túléljük valahogy, mint eddig annyi minden mást!”
4. A nácizmus elterjedését és a cselekedetei végrehajtásához szükséges hatalmat és apparátust a három előző feltétel együttállása támogatta. A három feltétel együttállása tette lehetővé a náci perekben vádként felhívott „emberiségellenes bűncselekmény”-ek elkövetését, melyben tettesként az ún. „adminisztratív gyilkos” jelenik meg. A három előző feltétel evidencia, továbbmenve banalitások sora, de nem a szokásos, hétköznapi banalitásaink, hanem így együttesen láncra fűzve teszik ki az „ördög banalitását”. Ez a „banalitás” attól ördögi, hogy hiányzik belőle minden elem, ami az embert emberré tette: hiányzik a tudatosság: hiányzik az értelem és hiányzik az érzelem, de még a „bűnbeesés folyamata” sem mutat emberi jegyeket.
Hannah Arendt – annak ellenére, hogy megállapításai a szövegben elszórtan lelhetők fel – kétségbeesetten igyekszik rávilágítani azok fontosságára és a közöttük levő összefüggésekre, melyek az objektív vizsgálat és a vizsgálat eredményeinek figyelembevételével levonható következtetések kialakításához elengedhetetlenek.
A per végén kijelenti: „Persze, tekintettel arra a tényre, hogy fő célját – Adolf Eichmann megvádolását, védelmezését, elítélését és megbüntetését – elérte, mindez alig bír jelentőséggel, hacsak figyelembe nem vesszük azt a nagyon is nyugtalanító, de aligha tagadható lehetőséget, hogy az ilyen jellegű bűncselekmények a jövőben is megtörténhetnek. Ennek a baljós lehetőségnek egyaránt vannak általános, illetve nagyon is konkrét okai.
Az emberi dolgok természetében rejlik, hogy amennyiben egy cselekmény megtörténik, és az emberiség történetében feljegyzik, akkor az az emberiségben potenciálisan tovább él, még ha aktualitása régen a múlt süllyesztőjébe került is. Semmilyen büntetés sem bírt soha kellő elrettentő erővel a további bűncselekmények megakadályozására. Ellenkezőleg, bármily kemény legyen is a büntetés, ha egy speciális bűncselekményt egyszer már elkövettek, az ismétlődése sokkal valószínűbb, mint első megjelenése valaha is volt. A konkrét okok, amelyek a nácik által elkövetett bűnök megismétlődésének lehetősége mellett felhozhatók, még beláthatóbbak. Egyrészt a modern népességrobbanás és az automatizálás technikai találmányainak ijesztő egybeesése, ami az emberiség egy részének mint munkaerőnek a „feleslegessé” válásával fenyeget, másrészt az atomenergia felfedezése olyan helyzetet teremtett, amelyben a „problémát” olyan megsemmisítő potenciállal oldhatnák meg, amelyhez képest Hitler gázkamrái egy vásott gyermek kontár próbálkozásainak tűnhetnek. Minden okunk megvan a félelemre, minden okunk megvan a „múlt feldolgozására”. 12.)
Emiatt az utolsó sor miatt Hannah Arendtet nem szeretni, ellenkezni a nézeteivel, igazságtalannak és kegyetlennek tartani, ugyanakkor kötelességünk meghallani a szavaiban rejlő figyelmeztetést.
Hannah Arendt nem adott konkrét megoldási javaslatokat, viszont üzenetén és az abból fakadó tennivalókon el kell gondolkoznunk. Természetesen bízhatunk abban, hogy mások – akár mint potenciális áldozatok – találnak kiutat, vagy majd a nemzetközi jogi szabályozás áll elő olyan törvénytervezetekkel, amelyek a holokauszt megismétlődésének lehetőségét kizárják. Ugyanakkor, ha tenni akarunk bármit is, tudnunk kell, hogy nagyon nehéz helyzetben próbálunk meg előre tekinteni. A büntetőjog öt perc késésben van az elkövetővel szemben: csak megtörtént bűncselekménynek van szankciója. Előre pontosan kiszámítani azt, hogy mi történik, vagy történhet, illetve a környezetünk az eseményekre miként reagál, azért szinte lehetetlen, mert a variációk száma végtelen, és a végtelenre nem lehet felkészülni.
Fentiek ellenére mégsem reménytelen a helyzet. Mivel feltételezhető, hogy a holokauszthoz hasonló helyzet kialakulásához az egyes, a kettes és a hármas axióma együttállása elengedhetetlenül szükséges, kötelességünk azok mibenlétét illetve egymásra gyakorolt hatásukat tüzetesen megvizsgálni. Azok az áldozatok, akik a folyamat részesei voltak, nem láthattak rá az események menetére és végkifejletére, mi azonban a tények ismeretében már igen. Kötelességünk vizsgálat tárgyává tenni, hogy vajon tehetnénk-e valamit annak érdekében, hogy ez ne következhessen be soha többé, vagy – mivel mindenki előtt ismert, hogy a történelem időnként ismétli önmagát – mégis bekövetkezik, van-e lehetőség az áldozat nagyságának befolyásolására, a potenciális áldozatok számának radikális csökkentésére.
Azonnal elvetődik egy sor megválaszolatlan kérdés. Miért nem látjuk a folyamatok kezdetét és haladási irányát, miért gondoljuk, hogy homokba kell dugni a fejünket a várható következmények megismerése helyett? Miért akarunk hinni mindenféle alap nélkül saját sérthetetlenségünkben, vagy azoknak a segítségében, akik arra még őszinte segítő szándék esetén sem képesek? Miért hagyjuk magunkat térben és időben felszeletelni, megosztani, elkülöníteni, becsapni? Hova tűnik el a képességünk a gondolkodásra és az empátiára? Miért nem vagyunk képesek kivonni magunkat a „gondolkodásképtelen érzelmi fogyatékosok” hatalma alól, mikor ez csupán egy maréknyi csapat? Ki az egyáltalán, aki belül van, és ki az, aki kívülreked? Ezek a kérdések maguk jelek, azonban a jelek értelmezésére sem filozófiai, sem pszichológiai, de még szociológiai szempontból sem tudjuk a választ. A jelek felismerésének folyamatában az időbeliség rendkívül fontos, mert a zsidók ma ugyanolyan felkészületlenek, mint egykor, illetve ma semmivel sem reagálunk aktívabban és hatékonyabban a folyamat megindulását jelző eseményekre, mint a harmincas években. A mai tudásunkkal észrevennénk-e a következő numerus clausus bevezetését?
Halljuk meg Hannah Arendt üzenetét és fogadjuk meg a tanácsát! A „következő eseményre” legyen az kiűzetés, pogrom, holokauszt, vagy bármi, ami eddig nem fordult elő, legalább annyiban készüljünk fel, hogy ne nyújthasson senki sem –sem egyenes, sem eshetőleges szándékkal, sem gondatlanul – segédkezet az ördög banalitásának, és ne maradjon megválaszolatlanul – mert megválaszolhatatlan – a kérdés: „Mit tudtunk mi tenni? Mit kellett volna tennünk?”
Tudományos megoldást nem tudok javasolni, csak egy nagyon szép érzelmes történetet elmesélni. Egyszer volt, hol nem volt, egy szőke kékszemű fiatal nő, akinek a szülei zsidók voltak. 1944-ben azon a bizonyos repülőn, amin az úgynevezett „prominens” zsidókat mentették ki Magyarországról, 42 hely volt összesen. A fiatal nőnek felajánlották, hogy legyen az övé a 41. számú ülés, ő azonban megköszönte a lehetőséget, és inkább itthon maradt. Úgy gondolta, nincsen veszteni valója, ezért megpróbált másnak segíteni, így ismerkedett meg Fiáth báróval, aki „hadiüzemet” működtetett a XIII. kerületben, ahol munkaszolgálatosokat foglalkoztatott, ezzel »mentve meg« sokak életét. Arról, hogy a gyár gyártott-e egyáltalán valamit, vagy csak búvóhelyül szolgált, nincsenek adataim, az adminisztrációja viszont kiváló volt, állítólag még a németek is elismerték a teljesítményét. A munkaszolgálatosokat igényelni kellett a német hatóságtól. A fiatal nő ifjú éveit egy svájci nevelőotthonban töltötte, ahol természetesen megtanult jól németül, ezért ő járt be a Hivatalba „munkaszolgálatost” igényelni a hadiüzem működtetéséhez. Tette ezt mindaddig, míg egyik ismerőse „elkotyogta” a németeknek a származását, attól kezdve menekülnie kellett. Több társával túlélte a háborút, soha nem várt (nem is kapott) köszönetet a tetteiért.
Talán, így is lehet.

Jegyzetek:
1.) Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben. Osiris Kiadó Budapest, 2000. 135. o.
2.) u. o. 144-145. o.
3.) Heller Ágnes: Auschwitz és Gulág. Múlt és Jövő Kiadó Budapest 2002. 48. o.
4.) Magyar Értelmező Kéziszótár. Akadémia Kiadó 2003. 448. o.
5.) Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben. Osiris Kiadó Budapest, 2000. 146.- 147. o.
6.) Adolf Eichmann: Tárgyalástól ítéletig. Trifer Kiadó é.n. 92. o.
7.) Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben. Osiris Kiadó Budapest, 2000. 172.- 173. o.
8.) u.o. 158-159. o.
9.) u. o. 322. o.
10.) u.o. 154. o.
11.) Heller Ágnes: Auschwitz és Gulág. Múlt és Jövő Kiadó Budapest, 2002. 51. o.
12.) Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben. Osiris Kiadó Budapest, 2000. 300. o.