Kezdőlap » Remény » 2007. 1. szám » Hrotkó Larissza: Pesti zsidók (2. rész)

Hrotkó Larissza: Pesti zsidók (2. rész)

Sok évnek kellett eltelnie addig, amíg a törökök kiűzetését követően a zsidók – letelepedési szándékkal – újból megjelentek Buda és Pest környékén.1 Olyan helyet kerestek itt, ahol ki tudták elégíteni a kor szabta létszükségleteiket. Az igények minőségét és mértékét bizonyára a külső világ eseményei határozták meg. A „haza”, „az anyanyelv”, a „nemzetiség”, a „nemzet” fogalmak még nem foglaltak el olyan helyet a köznapi nyelvi – társadalmi – forgalomban, mint napjainkban.
Mind Pest, mind Buda a közlekedési útvonalak miatt igen vonzóak voltak a jövevények számára. És ebbe beleszámított Duna is, akár a személy-, vagy az áruszállítás, akár Ausztria és Magyarország más adminisztratív részeivel való gyors összeköttetés miatt. Budát az ott működő országos kormányzó szervek és persze katonák tették előnyössé a letelepedni vágyók szemében. Pesten is állomásoztak katonák, akiknek ellátásából lehetett profitálni, és ezenkívül itt voltak a raktárak, amelyek nélkül nem volt nagykereskedelem.
Az első pesti zsidók Óbudáról jöttek. A korabeli Pest, a zsidókon kívül, más etnikai csoportoknak is adott otthont: németeknek és tótoknak. Természetesen, letelepedési engedélyt mindenkinek kérnie kellett a várostól, de ebben nem volt semmi újdonság. Hiszen a városi lakosság általában zárkózott, sőt ellenséges volt az újonnan érkezőkkel szemben. Azonban volt valami, ami a zsidókat megkülönböztette Pest egyéb etnikai csoportjaitól, jóllehet azok is a gazdasági haszon reményében telepedtek le. Mások tartós tartózkodásra rendezkedtek be, míg a zsidókra ez az első időben nem volt, nem lehetett jellemző.
E „nomád” magatartás csak fokozatosan és valószínűleg a letelepedett zsidók számának növekedésével változott meg. A letelepedést nehezítette, hogy a zsidók megszokták, s biztonságosabbnak érezték a patriarchális kötődést, mert hiszen Pesten a zsidókat már nem védte egy-egy főúri, nemesi család, hanem szembe kerültek az egyre jobban szerveződő és erősödő pesti polgársággal. A versenytársakkal, akik körében a 18. század végére érezhetően felülkerekedett a magyar elem. Ezt bizonyítja a pesti Kegyesrendi Gimnázium tanulóinak 1780. évi összetétele is. Az összes tanuló 52%-a már magyar volt. A létszám 30, 3%-át még mindig a német ajkú diákok adták, de a számok mutatják, hogy a város értelmiségi rétege kezdett elmagyarosodni.2
Idővel világossá vált, hogy zsidók ezen a földön csak úgy tudnak begyökeresedni, ha a magyarosodó pesti polgárság részévé válnak.

A pesti zsidók és a külső világ közötti viszony kialakulása

Budapest Főváros Levéltára „1202/c. Intimata a. m. 4647-4957/II” gyűjteményének3 1305-1306, 1322-es számmal megjelölt oldalán olvasható Rottenbiller Leopold alpolgármester úr és Pest más vezetői 1846. október 28-i levele, amelyben a városatyák aggodalmukat fejezik ki a zsidók káros magatartása miatt. A zsidók ugyanis saját hasznukra akarják fordítani a Pest számára nagy fontossággal bíró kóser bor- és pálinka, illetve kóser húsmérést. Az írat az ügy beható vizsgálatát szorgalmazta, mivel: „Az izraelita község…financiális szempontbúl fölfogván, az érintett javadalmakat a várostól egészen elvonni, azonban ugyanazokat vallásbeli homályba burkolva, maga számára továbbá is fenntartani és utilizálni törekszik, e javadalmak megszüntetésével pedig egy nevezetes városi jövedelmi forrás teljes elenyésztése forog kérdésben…”
Visszalapozva a pesti zsidók és a városi vezetés közötti levelezésben megállapíthatjuk, hogy az említett javadalmak haszonbérletéről szóló szerződéseknél a pesti Tanács tagjai eddig elsősorban a bérleti összeg nagyságával és törlesztésének módjával foglalkoztak. A bérleti szerződést a többet kínálóval (vagy kínálókkal) kötötték meg ügyelve, hogy az ellenérték rendesen befolyjon a kasszába, az üzleti menet pedig megfeleljen a városban elfogadott normáknak, és gazdaságilag ellenőrizhető legyen. 1817. október 29-én több pesti polgár ugyan benyújtott egy tiltakozó levelet a Pesti Választó Polgársághoz, amelyben a zsidók számának növekedését az államra nézve hátrányosnak és veszélyesnek ítélte. Ám a város vezetői eddig nem látták szükségesnek a korlátozó intézkedések bevezetését.
A zsidók haszna a gazdasági együttműködésből mindenek előtt magából a bérleményből származott: ugyanis a kifőzde (Garküche) nélkül a zsidók nem kaphatták volna meg a tartós itt-maradáshoz szükséges pesti „toleránciát”. Szinte minden tolerált zsidónak a kifőzde és a bor- és húskimérő haszonbérléten kívül más gazdasági (nagy- és kiskereskedelmi, majd később ipari) tevékenysége is volt. A zsidók és a nem zsidók között tisztán üzleti viszony állt fenn, a politikai megfontolások egyelőre nem merültek fel. Akkoriban a zsidók még nem rendelkeztek teljes lakhatási joggal, csak néhányan nyerték el a megtűrtek („tolerirt” a korabeli írás szerint) címét, és így politikai erőnek sem számítottak. Pesti házat, vagy lakást a zsidók valószínűleg 1810. körül szerezhettek először saját jogon (lásd Bácskai Vera adatait Löbl József Boskovicz pesti szerzeményeiről). Még 1848-ban is a Fővárosi Tanács a „megtűrt izraelitákkal” hosszabbította meg egy évre a haszonbérleti szerződést (lásd a 1202/c 413 Intimata a. m., 4647-4957/II anyag, 1325 jelű oldalán), vagyis a zsidók még 1848-ban sem voltak teljes jogú tagjai a magyar társadalomnak.
Másrészt, a zsidóság soha sem volt homogén, vagyis a zsidóság fogalma mögött – amely bizonyíthatóan a 19. század elején már szerepelt a német nyelvű levelezésben – nagyon is különböző sorsok húzódtak meg. A közös elemet – hogy tudniillik minden különbségük ellenére mindnyájan zsidóknak nevezték magukat – a nem zsidók megkülönböztető jelként használták. A levéltári, illetve oklevéltári anyagok egyértelműen utalnak a személyek zsidó voltára: a nevek mellett a „zsidó” (der Jud, Judt, Jude, jud, a sidó) szót ugyanolyan megkülönböztető szándékkal használták, mint a nem zsidó nevek melletti „nő”, „férfi” vagy egyéb azonosító toldalékot. Az 1790-1819. közötti időszakban keletkezett köröző levelek is tanúskodnak erről a gyakorlatról, amely a későbbiekben negatív értelmezést kapott.3
Az 1791-ben készült 16.430. számú köröző levél így írja le Weis Móyses 22 éves óbudai zsidót: „nagy fekete kerék kalapba, sárgás fejér stráffal pötsögetett pruszlikba, fekete bugyogóba, német saruba” jár. Egy másik, évszám nélküli köröző levél egy 30 éves szökött, nadrágot, kerek úti kalapot és akkoriban még egy bő köpenyt is viselő zsidót ilyen módon írta le: Sudel Goldarbeiter 30 annorum Judaens profugit in kaput argentei coloris, ejus modi pectorali, et braccis, rotundo petaso, tum rotundo pallio”.
A Magyar-Zsidó oklevéltár XVI. kötetének 145. számú bejegyzése is bizonyítja, hogy abban az időben már szokás volt a zsidó származás megjelölése. Erzsébet (Elisabeth) nevű asszonyt a szöveg – későbbi kikeresztelkedése ellenére – még mindig „zsidó származású leányként” említette („Elisabetha nata judea”). Ez a megkülönböztetés korábban valószínűleg gazdaságpolitikai okokkal volt magyarázható. A zsidók türelmi adója (Toleranz-Tax) ugyanis a királyi pénztár bevételi forrását jelentette. A megyéknek és a városoknak jelentést kellett tenniük a náluk tartózkodó zsidók számáról és mozgásáról. A Fővárosi Levéltár anyaga (1202/c Intimata a.m. 413, 732-734 jelű oldalán) szerint 1817-ben már 79 tolerált zsidó élt Pesten, holott 1770. február 23-án Pest még azt jelentette, hogy a városban egyetlen tolerált zsidó sincsen (Magyar-Zsidó oklevéltár XVI. kötete).

Egy „lengyel zsidó” Pesten

A korai pesti zsidó társadalom tele volt feszültségekkel. A pesti letelepedésről minden elmondható, csak az nem, hogy békés volt. Ez a megállapítás érvényes a belső zsidó társadalomra is. A bérelhető lakás kevés volt, ezzel szemben igen sok volt a vállalkozó, aki az új letelepedéstől gyors meggazdagodást remélt. Nagy volt tehát a tolongás.
A levéltárban őrzött levelezésből4 kitűnik, hogy a 18. század végén Lengyelországból bevándorolt, vagy a vásár idejére ide tévedt zsidók neveit „lengyel zsidó” (polnischer Jude) jellemzővel toldották meg, mintegy kiemelve azok fokozott idegenségét. Az idegenséget a hatóság – és valószínűleg a polgárság is – attól függően állapította meg, hogy az illető helyi volt-e (hiesig), vagyis az adót helyben fizette-e, vagy sem.
A levéltári iratgyűjtemény első oldalán olvassuk a pesti „körzeti adminisztráció” 1789-es jelentését arról, hogy a városi tanács által felterjesztett szerződést az „itteni zsidó konyha haszonbérletéről” (Contract über die Pachtung der hiesig jüdischen Küche) a magasabb helyen három évre jóváhagyták. A szerződést a város egy bizonyos Joel Berkovicz-el és Thadeus Okenfus-al kötötte meg. Joel Berkovicz név mellett a levéltári anyagban nem találtuk meg az idegen, vagy lengyel zsidó megjelölését. Büchler Sándor azonban – Kohn Sámuelre hivatkozva – állította, hogy Berkoviczék Lengyelországból jöttek. Az 1736-37-es országos zsidóösszeírásban szinte minden olyan zsidó névvel találkozunk, amely később valamilyen kisebb-nagyobb jelentőségű esemény kapcsán felmerült. Két Berkovicz-ot láthatunk a felsorolásban5 azok közül, akik még nem függetlenítették magukat az idegen uralkodók védelme alól (vagyis a személyi adót még nem Magyarországon fizették). Marko Berkovicz marschallus Mnissek védelme alá tartozott, Leiba Berkovicz hovatartozása nem volt megállapítható, de mindketten egymás mellett szerepeltek a „Comitatus Sáárossiensis” listáján. Hogy Joel Berkovicz ezek valamilyen leszármazottja, vagy rokona volt-e, egyelőre nem tudjuk.
Joel Berkovicz a Pesti Levéltár 1202C 412. (Intimata a. m. 4647-4957/I.) számú gyűjteményének első zsidó hőse. Nevének írásában az első időben bizonytalanságok tapasztalhatók: Berkovicz, vagy Berkovics, sőt Berkovits és Berkovitz is előfordulhat, noha a héber betűs aláírásából láthatjuk, hogy a családi név végén egyértelműen a „cadi” áll. Berkovicz egy ritka, a zsidó népösszeírási listákon egyáltalán nem szereplő Thadausz (vagy Thadeus) Okenfus(s) nevű üzleti társával együtt 1789. augusztus 28-án haszonbérleti szerződést kötött meg Pest városi tanácsával. A szerződéskötést a licitálás előzte meg, amelyben Joel Berkovicz 2050 forintot ajánlott fel a zsidó kifőzde (Garküche) bérletéért. A bérleti díj ráeső részét, úgy tűnik, sohasem tudta hiánytalanul kifizetni. Büchler Sándor szerint Berkovicz ajánlata árdrágítás volt, hiszen 1783-ban a bérleti díj csak 565 forintot tett ki (ezt az Intimata 4902. iratból kapott adatot a hiányos azonosítás miatt még nem sikerült megerősíteni. Előfordulhatott hogy a kutatók téves adatokból indultak, vagy Berkovicz tényleg egy merész blöffölő volt).
Joel Berkovicz pesti történetét körülbelül 10 éven keresztül tudjuk nyomon követni. A vele kapcsolatos levelezés személyes problémáin túl rávilágít az első pesti zsidók életmódjára és szokásaira, az egymáshoz való viszonyulására. Látni fogjuk, hogy nem az általános „zsidó szolidaritás” érvényesült a belső zsidó társadalomban, hanem elsősorban a csoportérdekek.
A letelepedési kérelmekhez mellékelt igazolások, illetve kezességek azt mutatják, hogy a város elvárta a zsidóktól, hogy stabil gazdasági hátérrel rendlelkezzenek. Ezen kívül az embernek bizonyítottan vallásosnak, istenfélőnek kellett lennie, mert ha az ember megtartotta saját vallásának írott szabályait és hagyományát, akkor bizonyára képes volt a polgári rend megtartására is. Ezek voltak az érzékeny pontok, ahol a zsidók a konkurenciát megtámadtak, ha úgy adódott. Hogy Joel Berkovicz esetén a kifogások jogosak voltak-e, vagy csak egy fájó ponton eltalált dühős ellenfél rágalomhadjáratáról volt szó, nehezen dönthetjük el. De Pest városával folytatott levelezés 10 éven keresztül szinte csak róla szólt.

Az Intimata IV. 1202. gyűjtemény első levelei

Az 1789-ben kelt levelet egy profi írnok készítette: az írást az egyenletesen dőlt betűk jellemzik, a kezdeti nagybetűket az írnok spirális csavarással cifrázta. Az eredeti szöveg – magyarul – így szól: „A városi Tanács által továbbított, az itteni zsidó kifőzde (főzőkonyha) bérlésére vonatkozó szerződést Joel Berkoviccsal és Thadeus Okenfussal a magasabb helyen 3 évre engedélyezték. Ebből három példányt visszaküldünk Nektek, hogy mindkét bérlőt beidézzétek, a szerződés példányait nekik átadjátok és felhívjátok figyelmüket a bérlés helyes lebonyolítására.”
A következő ügyiratból a szerkezeti hiányosságok ellenére megállapítható, hogy a levél írója kielégítően tudott németül, sőt jól ismerte a német nyelvű államigazgatási levelezés formáját és nagy szókinccsel rendelkezett. A magyar szavak helyesírásából arra gondolhatunk, hogy a levél szerzője magyar anyanyelvű volt, és ezt a feltevést a mondatszerkezeti hiányosságok is megerősítik.
Az 1789. augusztus 28-án a hivatalos aláírásokon túl szerepel „Thadeus Okenfuß nem saját kezű, latin betűs aláírása, Joel Berkovics saját kezű héber betűs aláírása, alatta ezzel a megjegyzéssel: Idest: Joel Berkovics.”
A szerződés negyedik pontja, mely szerint a kóserhús- ill. bor adásvételi tiltások és/vagy korlátozások nem vonatkoztak a helyben lakó zsidó családokra, tartalmazta az „idegen zsidók” (die fremden Juden) kifejezést, amely minden olyan zsidót jelölt, aki nem Pesten lakott. A pesti zsidókat a szerződés nem kényszerítette arra, hogy csak a zsidó konyha bérlőitől vásároljanak kóserhúst. Az „idegeneknek” való eladás joga azonban csak a bérlőket illette meg, akik a kifőzde használatával együtt ezt is a várostól vették bérbe.
Sem a szerződés bevezető részében, sem pontjaiban a fogalmazók a zsidó félre nem alkalmazták a „hiesig” (itteni) kifejezést, amely később mindig ott szerepelt a pesti zsidók attribútumaként. Adott esetben a preambulában a hiesig jelző a városi kamarahivatalra (Stadtkammeramt) vonatkozott.
Okenfuß Thadeus-ra hárultak a súlyosabb megkötések, hiszen ő egész vagyonával (zálogként) felelt a szerződésből adódó fizetési kötelezettségért (6. pont). A három éves „arenda” kifizetését neki kellett vállalnia, amely évi 2050 guldenból tevődött össze. A 6. pont hangsúlyozta, hogy a városi Tanács Okenfußra való tekintettel – mintegy megkönnyítésként – engedélyezte Joel Berkovics társulását.
Büchler Sándor szerint Joel Berkovicz magatartása a többi zsidónál ellenségeskedést váltott ki. Állítólag az istentiszteletekből is kizárták, a gyerekeket nem járathatta a Talmud iskolába. Persze, ez nem csak a licitálásának, de annak is volt köszönhető, hogy szinte mindenkivel pereskedett, akivel valamilyen dolga akadt.
Elsőnek Moyses Liebnert (vagy Lübnert), az eddigi főbérlőt (Arendator-t) jelentette fel a zsidó piacon (Leopoldi Markt) árusított kóserbor és pálinka miatt, ami véleménye szerint sértette a fenti szerződés 3. pontját. Köszögy József rendőrfelügyelő úr erről jelentést készített és felsorolta a borfajtákat és mennyiségeket, amit Liebnernél megtaláltak. Nemcsak bor, de fél liter pálinkát is fedeztek fel nála, amelyből már eladott Josel Komparnek és Löbl Koczimek lengyel zsidóknak (IV/1202.c, Intimata 4647-4957, 7. old.). Moyses Liebnernek alapos kivizsgálást követően magyarázkodnia kellett.
A magyarázatát a 3416. számon iktatott „8” jelű irat tartalmazza. Abban Liebner azt foglalta össze, hogy a bor és pálinka eladásával nem okozott kárt senkinek sem, de főleg nem sértette meg a bérlők jogait, ezért ők nem is kérhetik borainak lepecsételését. Ezen kívül a borokat hordóban („unter dem Reif”), nem az itteni használatra, hanem elvitelre adta el, és ilyen fajta kereskedésre engedélye volt. Hiszen a hazai termékekkel kereskedett (Handel mit LandesProducten). 1789. november 5-i irat (a „12” jelű oldalon) tartalmazza a hatóság válaszát, mely szerint a lepecsételt (lefoglalt) borokról le kell venni a pecsétet: „Im übrigen sind die versigillirte Weine wieder zu entsigilliren”.
Berkovicsnak nem kellett volna ujjat húznia Liebnerrel, aki valószínűleg korábban érkezett Pestre és több befolyásos ismerőssel, illetve baráttal, vagy üzleti társsal rendelkezett, akik valamilyen közös érdekből kiálltak mellette. Esetleg ugyancsak terménykereskedők voltak, hiszen Liebner vallomása szerint több hordó borát ilyen vagy olyan nevű zsidó házában tárolta. 1789. május 5-én írt igazolásban egy bizonyos Tobias Lehnor – Liebner vallomásában említett bizalmasa – igen csúnya képet festett Joel Berkovicsről a hatóságnak: „Mivel nálam lakik egy elővárosi házban, nagyon nyugtalanul és veszekedősen viselkedik, sőt a ház lakóival állandóan veszekszik és szidja őket, amit aláírásommal ezennel tanúsítok.”
Mózes Liebner, Baruch Abeles és Sámuel Schellenberger rábírtak egy Löwel Schindler nevű zsidót, hogy bíróság előtt tegyen vallomást Joel Berkovicz ellen. Az elmondott történet megfogalmazása a nem zsidó írnoknak valószínűleg sok fejtörést okozott. Olyan szaknyelvi kifejezéseket mint „Tóra”, „davenol”, „leinolás” nem ismert, ezért a zsinagógában lezajlott szégyenletes eseményeket a következő módon jegyezte fel:
A zsidók az imaházukban a Tizparancsolatuk éneklési jogára licitáltak szokásos módon. A templomszolga 100-al kezdte a licitálást. Berkovics 500-t ajánlott fel, de a templomszolga nem válaszolt neki. Erre Berkovics hangoskodni és veszekedni kezdett a templomszolgával, hogy „miért nem licitált tovább”. A templomszolga nyugodtan válaszolt neki, hogy előbb le kell rendeznie az eddig felhalmozódott adósságát, mint például a sachter bérét. Joel Berkovics minden jelenlevőt „lumpennek” és hamis gyöngyszemnek nevezett, sőt más szavak is elhangzottak. Majd azzal fenyegetőzött, hogy mindenkit megveret, amire többen elhagyták az imaházat és kimentek az udvarra. Ezt követően a zsidók a hatósághoz fordultak Berkovics botrányos viselkedése miatt, aki nem egy elfogadható polgári magatartást tanúsított, hanem éppen hogy a polgárhoz nem illően viselkedett.
Még 1787-ből származott az irat („61” jelű), amely egy nem pesti illetékességű panaszos beadványát terjesztette fel. A panaszos gonosz csalónak nevezte Berkovicsot.
Joel Berkovicz rövidesen újabb ügybe keveredett bele. Most Thadeus Okenfus-szal ütközött össze, akit megpróbált kitúrni az arendából. Az ügy 1790-ben kezdődött, a vonatkozó levelezést a „93-107” jelű iratcsomag tartalmazza. 1793-ban Joel Berkovicz még mindig panaszkodott Okenfus káros magatartására.
Berkovicz neve 1798-ig szinte minden olyan iratban előfordult, amely a zsidó kifőzde haszonbérletével foglalkozott. Az iratokból nem derül ki, hogy Berkovicznak volt-e még valamilyen más üzleti érdekeltsége, csak azt tudhatjuk, hogy paszományos is volt valamikor, talán házaló. A pestiek viszont a házalóktól óvakodtak, ezért a régi szakmáját Pesten talán nem is űzhette. Minden bizonnyal gyakran fordult elő a Leopoldi (Lipót) piacon. Elképzelhető, hogy ő is, a legtöbb pesti zsidóhoz hasonlóan, Teréz-városban lakott, amely elővárosnak számított.
Az iratok közül találkozunk egy 1798-ban készült orvosi igazolással, amelyen Sebastian Rumbach aláírása látható. Az igazolás Rebeca Berkovicz zsidónő súlyos betegségét (köszvényt) tanúsította. A betegség miatt az asszony két éve nem hagyhatta el lakását.
Ezt az igazolást Joel Berkovicz, az asszony férje valószínűleg valamelyik fizetési halasztási kérvényéhez csatolta, hiszen állandó anyagi problémákkal küzdött.
1798. után Berkovicz neve nem szerepel többé a konyha haszonbérletével kapcsolatos levelezésben. Úgy tűnik, hogy vele elmúlik az egyéni kezdeményezések kora, ezt követően a pesti zsidó közösség kartellszerűen szerveződött meg. A szervezet magvát a „morva” és „cseh” zsidók alakították. Moyses (Mózes) Liebner mellett Marcus Saxel (Sachsel), Baruch Abeles, Adam Mautner, majd Mózes Ullmann neve fordul elő leggyakrabban a Pest városával folytatott levelezésben. A levelekből, illetve ügyiratokból kitűnik, milyen nagy szerepet játszottak a rokoni és üzleti összefonódások a pesti zsidó közösség életében.