Kezdőlap » Remény » 2007. 1. szám » Hrotkó Larissza: Vidor Pál ürügyén

Hrotkó Larissza: Vidor Pál ürügyén

„A Chóréb ormán”

Vidor Pál nem tartozott az úgynevezett „nagy rabbik” közé. Talán olyan volt, mint mai fiatal rabbijaink, akik egész magatartásukkal azt jelzik, hogy vállalják és viselik a közösségért való felelősséget, de osztoznak a közösség életében is. Vidor Pál életét már el sem lehet választani a Zsigmond király úti (később Zsigmond utcai, majd Frankel Leó úti) budai zsinagógától. A zsinagógát körülvevő ház negyedik emeletéről, ahol családjával lakott, igen szép kilátás nyílik a folyóra. Az ember nem is gondolná, milyen komoly esztétikai teljesítményre képes ez a múlt századi szürke városi háztömb. A háborút követő hónapokban a ház erősen megrongálódott lakásaiból a lyukas falakon keresztül is zavartalanul ki lehetett látni a Dunára. Múlt az idő, a falakat kijavították, a háborúnak is minden feltűnő nyoma eltűnt már. De az emlékek, még ha el is halványulnak kissé, soha sem tűnnek el nyomtalanul.

Dr. Vidor Pál 1909-ben (a Jád Váshém adatai szerint 1908-ban) Budapesten született. Családjával együtt 1936. óta lakott a mai Frankel Leó út 49. számú házában. A ház fiatal szomszédjai Palinak szólították. Tudós volt ugyan, de rendkívül közvetlen. A zsinagóga körül 1928-ban épített ház IV. emeletének 3. számú, fürdőszobás lakásában lakott, amelynek két szobája az utcára és egy az udvarra nézett. A ház legtöbb lakásához tartozott már fürdőszoba, de a földszinten voltak szegényebb lakások is. Vidorék lakbérét 1500 pengőben állapították meg. Anna leányuk a beköltözés évében született.
A 30-as évek első felében Vidor gyakran publikált a Magyar – Zsidó Szemlében (a folyóirat címét akkoriban így írták), a Zsidó Életben és más zsidó sajtótermékekben. Később a gyakorlati munka kötötte le, és ha írt is cikket, többnyire a zsidó valóság kérdéseivel foglalkozott.
1931-ben, még rabbijelöltként jelentette meg a Magyar – Zsidó Szemle májusi számában azt a cikkét, amely Móricz Zsigmond „A zsidó lélek az irodalomban” című publikációjára és az ezzel kapcsolatban kialakult vitára reflektált.1 Móricz Zsigmond amellett volt, hogy a zsidó író forduljon a zsidó témákhoz és használja ki annak kelléktárát. Ezért Móricz örömmel üdvözölte Komor Andrást, aki szerinte „nem vette fel a frakkot”. Nem úgy, mint Kiss József, aki a keresztény allegóriákba öltöztette Reb Mayer-Litvákot.
Móricz Zsigmond írására többen válaszoltak, igen színes vita bontakozott ki. Komlós Aladár úgy vélte, hogy Móricz tanácsokat osztogatott. Vidor Pál meg egyenesen illetéktelennek tartotta Móriczot annak megítélésére, hogy a zsidó költő, vagy író mely témához szóljon. Komor András „végzetes” ábrázolását pedig túlzottnak és ártalmasnak nevezte. Meg is jegyezte, hogy a „zsidónak minden árt, még az is, ha a színpadon kifigurázzák.” Vidor tehát kétségbe vonta, hogy a zsidó írónak Komor Andrást kellene követnie. Úgy látszik, nem volt szimpatikus az a dekadens hangulat, amely Komor zsidó családregényéből áradt. Vidor attól tartott, hogy ezzel az egyébként sem tipikus ábrázolással a szerző csak a divatnak hódolt, és veszélyeztette a zsidóság erkölcsi megítélését. Majd ezt mondta: „Ha erről a regényről ezután Móricz Zsigmond konstatálja, íme az igazi „zsidó élet, zsidó életfelfogás, zsidó világ, zsidó mentalitás”, kötelességünk e nyilatkozat esetleges félreértésének és félremagyarázásának már eleve elejét vennünk.”
Ha némely zsidó író elkerüli a zsidó témát, ez a „gyávaság” – folytatta Vidor Pál – a nem-zsidó világ magatartásának következménye. Ugyanis „nem alaptalanul gyáva a zsidó.” Ha Móricz segíteni akar a zsidó íróknak, akkor a külső körülmények változtatását kell szorgalmaznia, a „belső zsidó kérdést” a zsidók maguk is megoldják. Nem kioktatni kell a zsidókat, vélte Vidor, hanem a nem zsidó társadalomnak is meg kell változnia ahhoz, hogy a zsidó kérdés megoldást nyerjen.
Vidor Pál később is kategorikusan kiállt a kis és nagy zsidó ember védelmére. Így volt ez 1938-ban is, amikor Szép Ernő „Mit kéne ezekkel csinálni?” című cikkére válaszolt a nyilvánosság előtt. 2 Szép Ernő a Tízparancsolatra hivatkozva felháborodottan követelte a zsidó közösségtől, hogy akiket a „valutás bűnben” tetten érnek: azokat átkozzák ki minden vallási jogilag illő büntetéssel. Válaszában Vidor Pál először történelmi visszautalással bebizonyította, hogy a zsidók nem mindig csak pénzügyekkel foglalkoztak. Erre a szociális struktúrák adtak kényszerítő okot. De nemcsak „a foglalkozás viszi a zsidót a bűnre, hanem a foglalkozás hiánya” is, jegyezte meg Vidor. Vagyis a bizonytalan megélhetés teszi az egyént deviánssá. „Nem értünk egyet Szép Ernő javaslatával. Nem térünk vissza a középkori gondolkodáshoz. Nem zárunk ki senkit életében a templomból és halálában a temetőből.” Természetesen, a bűnöst meg kell büntetni, de nem azért, mert zsidó!
A zsidó személyiség társadalmi autonómiájára irányuló törekvésével Vidor Pál a 20. század 30-as éveiben kisebbségben maradt. Az általános irányzat akkoriban a keresztény világhoz való alkalmazkodásban fogalmazódott meg. Sőt felmerült a vallási liberalizmus támogatása, amely ha nem is nyíltan, de kihallatszott némely hivatalos alkalmi írásból (például, Baltazár Dezső református püspök halálára írt részvétnyilatkozatokból).3 Amint a következő irodalmi példa is mutat, Vidor Pál minden nyíltsága mellett nem volt híve a vallási határok összemosásának.
Az 1934-1935. évi Magyar–Zsidó Szemle4” Jabneh” (Homiletika) rubrikájában megjelent a „Chóréb ormán” című beszéd, amellyel Vidor Pál köszönetet mondott az Országos Rabbiképző Intézet vezetőinek és tanárainak az 1934. március 22-i rabbi-avatása alkalmából. Nagyon jól megszerkesztett, hatásosan megfogalmazott szövegről van szó, amely a szerző mély szentírási és szépirodalmi tudásáról tanúskodott. Az alkalom jelentősége kétségtelenül megkövetelte a kellő nyelvi választékosságot, de a szöveg még ezenfelül is alkalmazkodott a korabeli hallgatóság pompás ünnepi beszédekhez szokott ízléséhez. Mindezek ellenére a beszéd hitelesnek hat. A fiatal rabbi meg volt győződve arról, hogy személyes küldetést kapott az Örökkévalótól, és hogy ennek a küldetésnek van értelme. Tíz évig tanult és készült erre a napra, amikor véglegesen válaszolnia kellett a meghívásra: „Itt állunk, elhívatásunk Isten-hegyén, elküldetésünk Chóréb ormán. Felénk árad Isten szava, keres minket, szólít minket.” Arcát elrejtve, földre borulva, csak annyit tudott mondani, hogy íme, itt vagyunk.
Hirtelen mintha csak megtorpant volna a nagy elragadtatásban: „Fiatalok vagyunk, nem támogatnak egy hosszú élet tanulságai, tapasztalatai.” „Tisztátlanok vagyunk, nem állunk a bölcsek magaslatán”. Ezeket a mély meghatottságból és alázatból eredő mondatokat nyilván Jesája próféta ihlette meg. A gondolat, hogy még nagyon fiatal, tapasztalatlan és talán nem is méltó arra a nagy feladatra, amit most vállalni készül, a szövegben több helyen ismétlődik. Lehet, hogy a bizonytalanság érzete, talán a félelem diktálta ezeket a sorokat? Minden bizonnyal! Ám saját maga és társai nevében felvállalta a küldetést: „Most elmegyünk Izrael fiaihoz … Leszállunk a pusztaságba”. Vállalta, hogy a pusztában a vallás és az erkölcs eszmei útját egyengetik. Még akkor is, ha „a puszta vizei keserűek, és „kútjai mérgezettek”.
A beszéd második részében már nyoma sem volt a kételkedésnek, vagy a megtorpanásnak. Elhangzott a kategorikus: „De nem félünk.” Lehet, hogy néhány perccel ezelőtt még bizonytalankodott, de amint kimondta, hogy mennek Izrael fiaihoz és teljesítik a megbízást, a félelemnek nem volt többé semmi értelme. Úgy, mint Mózes, Vidor Pál is a tövisbokor tövében kapta meg az áldást a hivatás teljesítésére. Beszédének záró sorai egy esküre emlékeztetnek: „Fiatalok vagyunk, napbanézők, előretörők, meg nem alkuvók! Fiatalok vagyunk, jövőbelátók, célbafutók, meg nem állók.” Ezekkel a szavakkal lépett Vidor Pál Mózes pusztai útjára, hogy Izrael népét hűséges szolgálatra buzdítsa.
Az 1936-1937. évi (53. évf.) Magyar–Zsidó Szemle „Tudomány” rovatában dr. Vidor Pál „Philon pszichológiájáról” értekezett. Philon nevének említése a filozófiatörténeti műfajra utal, ám a téma kezeléséből kitűnik, hogy Vidor szeretett elmélkedni az emberről és cselekedeteinek motivációiról. Így került szóba az erkölcs, a bűn, a tisztaság és a tisztátlanság. Philon dualista tanítása Vidor számára ürügy volt, hogy az ember Isten képére való teremtéséről és magasztos feladatáról szóljon.
Az ókori bölcsek szerint ugyanis a Mindenható az embert a gondolkodás erejével ruházta fel, amiből az következik, hogy az ember a teremtés koronája. Még a természet sem korlátozhatja őt. Hiszen a természet csupán az élet kerete. És nemcsak a föld, de az ég is – az Örökkévaló akaratából – az ember céljait szolgálja. Úgy tetszik, hogy Vidort is érdekelte az ember örökösen ellentmondásos valósága, ezért Philon dualizmusa talán mégis nagyobb nyomot hagyott benne, mint gondolnánk. Ám Philontól eltérően Vidort nem a filozófiai spekuláció, hanem az ember eredeti egységének helyreállítása, vagyis a harmonizálás, a gyógyítás kérdése foglalkoztatta.

A 30-as évek vége felé már vészjóslóan érezhető volt a nem-zsidó társadalomnak a zsidókat kirekesztő magatartása, de a budapesti zsidóságot ezekben a feszült években is a budai és pesti hitközség viszonya foglalkoztatta, amelynek kialakulását a zsidó sajtó is nagy figyelemmel kísérte. A Zsidó Élet egyik 1938. évi száma élesen bírálta a pesti vezetőket azért, hogy nem szerették a kritikát, és hogy a közösségben a parancs uralkodott. Buda nem akart a pesti parancs uralmának körébe kerülni. Ott voltak a friss, fiatalos kezdeményezések, amelyekben nemcsak Vidor Pál, de Kálmán Zsuzsa, a felesége is közreműködött. A Budai Izraelita Hitközség Kulturális Szakosztályának ifjúsági csoportjáról és cserkészmozgalmáról a Zsidó Élet is rendszeresen beszámolt. A cserkészmozgalom régi tagjai emlékeznek, hogy Vidor a cserkésztáborok megszervezésében is aktívan részt vett, sőt a tábori istentiszteleteket is ő vezette, holott a legtöbb rabbi akkoriban távol tartotta magát az ilyen akcióktól. A régi cserkészek segítségével előkerültek a fényképek, amelyeken Vidor Pál a cserkészcsapat körében látható. Ezeken az unikális fényképeken egy szemüveges, nagyon fiatal ember látható, aki alig különbőzött a körülötte álló cserkészektől. A fényképek 1933-ban készültek az úgynevezett „tábori oltárnál”, amikor Vidor Pál még rabbijelölt volt. 1934. óta rabbiként ugyanúgy folytatta munkáját a budai zsinagógában. Az élet ment volna a maga útján, ha ezt nem akadályozták volna a magyar társadalomban mind a mai napig jelen levő zsidóellenes társadalmi megnyilatkozások.
A zsinagóga körüli ház lakói reménykedtek, hogy a bántalmazás, illetve a kiköltöztetés veszélye elkerüli őket. Persze, ez nem így történt, és az sem használt, hogy a házban több keresztény háztartási alkalmazott, sőt albérlő is volt. Még az sem segített, ha valaki nem az izraelita vallást jelölte meg az 1941. évi népszámlálási lakásíveken (az igazsághoz tartozik, hogy a Zsigmond király útja 49. számú házában ez csak egyetlen egy esetben fordult elő). Okunk van feltételezni, hogy ezeket az íveket később alaposan átnézték!
Utólag kiderült, hogy nem a kiköltöztetés volt a legszörnyűbb megpróbáltatás. Ennél is rosszabb volt a szeretett családtól, barátoktól, a biztosnak vélt környezettől való elszakadás. 1943. októberében elhurcolták a házban még maradt idősebb férfiakat és fiatalabb nőket a külső kerületekben elrendelt árokásási munkákra. Néhányat közülük ezután deportálták. Ez történt Kálmán Zsuzsával, Vidor rabbi feleségével, és annak húgával is, aki Hahn István történész professzor felesége lett.
A fiatal férfiakat még 1942-ben vitték el. Valószínűleg ekkor kellett bevonulnia Vidor Pálnak is Billitzer Ernő főkántorral, dr. Binéter Béla hitközségi ügyvéddel, Parczel Sándor főkönyvelővel és Mandula György tisztviselő úrral együtt. Nagykátára szállították őket, ahonnan különböző munkaszolgálati századokba osztották be őket. Hosszabb életben maradási esélye volt annak, akit nem a különleges munkaszolgálatos századba besoroltak. Biztosan tudjuk, hogy Billitzer Ernő a 101/20. táborépítő munkaszolgálati századba került, és 1943. január 16-án, aknarobbanás következtében Ukrajnában vesztette életét. Eltemetési helye ismeretlen. Valahol Bugyennij nevű városban, vagy annak környékén nyugszik. Parczel Sándor a 109/4. táborépítő munkaszolgálati századdal Oroszországba került, ahol 75 km-re Harkovtól halt meg 1943. februárjában. Halálának oka lövés volt, vagyis az sem biztos, hogy a harcmezőn esett el. Az eltemetési helye ugyancsak ismeretlen maradt. Oszkol folyó választotta el egymástól a volt szomszédokat. Mandula Györgyről 1946-ban érkezett a hír: élt, a 27/3. számú krasznogorszkij fogolytáborban tartózkodott az „Új Élet” 1946. október 24-i számában megjelent értesítés alapján. Hamarosan jelentkeztek a külföldről kereső rokonai is. A ház életben maradt zsidó lakói közül néhányan még találkoztak Mandula Györggyel a fogolytáborból való kiszabadulása után. Dr. Binéter Bélának és dr. Vidor Pálnak pedig nyoma veszett.
Annus, Vidor Pál kiskorú leánya, szülei elveszítése után nagyapja – a kőbányai főrabbi (Kálmán Ödön) – szolgálati lakásán húzódott meg, ahol egyébként Hahn István professzor is menedéket kapott. 1945-ben Anna még mindig nem költözhetett vissza a régi lakásába, mert a „szülei ismeretlen helyen” tartózkodtak. Szinte ugyanez a megjegyzés szerepelt a Zsigmond király útja 49. számú házáról készített kérdőíven is: a IV. emelet 3. számú lakása üresen állt, mert „a zsidó lakó ismeretlen helyen tartózkodik”.
Vidor Pál később sem tért vissza. Dr. Vidor Pálné Kálmán Zsuzsa, aki francia tanár volt, rövid időre visszaköltözött a házba, amint azt az 1945–1947-es igazoló választmányi jegyzékek is tanúsítják. 1946. június 20-án két emléktábla került két budai zsinagóga falára. A régi zsidó Memorkönyvekhez hasonló emlékkönyvbe beírták dr. Vidor Pál és dr. Takács Pál nevét. De még mindig élt a remény, hogy esetleg csoda történik, és Vidor Pál még visszajöhet. Az „Új Élet” 1946. augusztus 29-i számában jelent meg dr. Katona József által aláírt nyilatkozat, amelyben az Országos Rabbiegyesület megerősítette, hogy a „visszavárás hitével és a viszontlátás reményében” emlékezik Adler Ignácra (Gyula), Wolf Józsefre (Budapest) és Vidor Pálra (Budapest).

Ma az óbudai Bécsi úti zsidó temetőben találjuk meg dr. Vidor Pál, Billitzer Ernő, dr. Binéter Béla és Parczel Sándor nevét azon az emlékoszlopon, amelyre a Maros utcai zsidó kórház áldozatainak neveit vésték fel. Így a nevek újra egymás mellett állnak, mint annak idején a Zsigmond király útja 49. számú házában. A Budai Hevra Kadisa állíttatta ezt az oszlopot azok emlékére, akik zsidóságukért haltak meg. „Isten adjon Békét a holtaknak és szebb jövendőt a zsidó népnek”.