Kezdőlap » Remény » 2007. 1. szám » Kovács Ilona: Testvérünk, Dóra Bruder

Kovács Ilona: Testvérünk, Dóra Bruder

Patrick Modiano regénye magyarul: Dora Bruder
(Fordította: Röhrig Eszter)

Patrick Modiano (1945) sikeres kortárs francia író, aki viszonylag ismeretlen a magyar olvasók számára.. Szülei révén olasz zsidó belga vér keveredik benne, ami talán magyarázza, miért érdeklődik erőteljesen olyan, a kortárs francia irodalomban ritkán tárgyalt témák iránt, mint a holokauszt. Az is furcsa, hogy az érettségi után nem végzett egyetemi tanulmányokat, hanem rögtön írásba fogott, és azóta is ebből él. Első regénye az 1968-ban megjelent Csillag tér (Place de l’Étoile), hatalmas és sok műfajt felölelő életművéből eddig csak két, azaz most már három regény jelent meg magyarul: Sötét boltok utcája (Goncourt-díj, 1978, ford. Déva Mária), ill. az Augusztusi vasárnapok (ford. V. Pánczél Éva, 1996., és most a Dora Bruder (francia kiadása 1997-ből való). Az író furcsa jelenség élőben, ugyanis beszédhibákkal küszködik, és szinte a dadogás határát súrolóan képtelen magát folyékonyan kifejezni élőszóban, amikor megjelenik az elektronikus médiákban. Annál termékenyebb viszont írásban: terjedelmes eddigi életművében dalszövegek és film-forgatókönyvek is szerepelnek a sok-sok regény mellett. Nem tartozik a legdivatosabb francia írók közé, de új írásainak megjelenését azért komoly figyelemmel kíséri a sajtó. Legnagyobb hivatalos elismerése eddig az 1978-as Goncourt-díj, és egyértelműen a jelentős kortárs alkotók között tartják számon, akinek eddigi működése is maradandó értékeket hozott létre.
Műveinek állandó alapmotívuma azonosságtudat utáni vágy és az el nem érhető bizonyosságok keresése, aminek következtében Modiano narrátorai többnyire kívülállók, akik próbálnak értelmet adni az elmesélt vagy átélt eseménysoroknak, történéseknek. Makacsul próbálják értelmezni a megfigyelt emberi magatartásokat, de ez legkeményebb erőfeszítéseik ellenére sem sikerül nekik. Egyes figurái detektív-szerepre is vállalkoznak, egyik francia kritikusa szerint kiérdemelte az „emlékezet régésze” címet, mert minden szereplője az emlékezés fontosságát próbálja tudatosítani a többiekben.
A korábbi művek sorát folytatva, ebbe a körbe tartozik a Dora Bruder is, amelyik a német megszállás korszakát idézi föl töredékesen, és egy ismeretlen zsidó lány élet-morzsáit rakja egymás mellé, hogy a kollaboráció mélyre temetett szégyenletes emlékét felszínre hozhassa. Abból a szempontból, hogy a narrátor itt nemcsak egyes szám első személyben beszél, hanem a saját apja révén belép a történetbe is, némileg újít az eddigiekhez képest a könyv. Dora Bruder hiányos életrajza ugyanis összefonódik Patrick Modiano apjának sorsával, illetve saját fattyú-sorsa és tudata kínjaival. Ortodox szempontból Patrick Modiano nem zsidó, mert színésznő-anyja belga volt, viszont lélekben teljesen zsidónak érzi magát, amit a regény több részlete is hangsúlyoz. (Fattyúnak lenni egyébként irodalmi szempontból nem rossz indulás, Chamfort, a francia forradalom korszakának zseniális aforistája az volt, Casanova szintén, Stendhal pedig szeretett volna az lenni, és – jobb híján – számos regényhősét (Julien Sorel a Vörös és Feketében és Fabricio del Dongo a Pármai Kolostor főszereplője) ajándékozta meg ezzel a státusszal. Modiano viszont a nem-kívánt gyermek alapállásából startolt írói pályáján, aki szülei töredékekből álló, és töredéknek megmaradó élettörténetével is küzd a regények hosszú során át. Ebben a töredékesre komponált történetben az apa-keresés az a fő motívum, amelyet Modiano összesző a mindig szökésben lévő, megfoghatatlan, valamiképp mégis provokatívan létező zsidó kamaszlány portréjával. A történetek nem kerekednek egésszé, még az összekötő kapcsok sem képeznek igazi, egyenes szálat, mert csak a helyszínek (Párizs egyik rideg, északi külvárosa, illetve börtönök és táborok) és az időpontok jelentenek némi fogódzókat a nagy bizonytalanságban.

A tárgyalt időszak hozzávetőleg 1941 és 1996 közé tehető, olyan időszak, amelynek kezdete a világháború, a deportálások, a kollaboráció időszaka Franciaországban, tehát csupa olyan kínos kérdést és témát vet fel, amelyet a francia közvélemény és az olvasók többsége még mindig gondosan kerül…A Dora Bruder ezenfelül nemcsak zsidó témája miatt kínos olvasmány egyeseknek, hanem azért is, mert a szerző mindent elkövet, hogy a feszengést állandósítsa az olvasóban. Kimondatlanul, a szövegben elrejtve egy súlyos jelentésekkel terhelt asszociációs háló feszül, amelyet mégis folyton érzékel az olvasó. A címadó Dora Bruder folytonos szökésben tölti az életét, csak a távollétével van jelen, mindig szökik, majd amikor elfogják és újra bezárják, újra megszökik, egészen Auschwitzig, ahova apjával együtt deportálják. Ezután a homály végleg sűrű lesz, elvesznek a nyomok, de Patrick Modiano folytatja a kutakodást, és nagy érdeme, hogy a hiányt, a töredékességet képes érdekes művé formálni. Nyilván szándékosan nem alakított ki semmilyen képzelt portrét vagy életrajzot a képlékeny, megfoghatatlan címszereplőről, akinek neve (Bruder) a címben tolakodóan emlékeztet arra, hogy létezett, és hogy testvér volt, mert ezzel is a megnyugvást akarja lehetetlenné tenni azok számára, aki netán arra törekednének.
A Dora Bruder ugyanakkor szépen illeszkedik a Párizs helyrajzát mitikussá emelő regények sorába, amelynek alapvonalait a XIX. századi nagy francia írók, Victor Hugo, Dumas, Stendhal és Balzac rajzolták meg. Már a XVIII. század végén megjelent a francia regényekben a romlatlan vidék – bűnös nagyváros ellentét, amelyből Párizs, mint a kísértések és a romlottság fellegvára emelkedett ki. A városszörnyetegnek nevezett kőlabirintust Balzac élő szervezetnek látta, amely folyton változtatja arculatát: „…Párizs a világ legelragadóbb szörnyetege: hol csinos nőszemély, hol nyomorúságos vén anyóka, néhol vadonatúj, mint a tegnap vert ércpénz, némely sarkon elegáns, mint egy divathölgy. Különben szörnyetegnek tökéletes! (…) És micsoda örök nyüzsgés az élete ennek a szörnyetegnek!” (Ferragus, Lányi Viktor ford. MH/V/, 16,o.) A Ferragus című regény elején szerepel ez a rész, ahol Párizs északi részeiről megtudjuk, hogy úriember nem jár arra, szegények és gyanús alakok lakják, összeeesküvéseket, gyilkosságokat szőnek lerobbant negyedeiben, és az az úriasszony, akit egy fiatalember véletlenül megpillant ezen a környéken, csak rosszban járhat, amint erre a regény egésze, és a tragikus végkifejlet, meggyőző bizonyítékot is szolgáltat. Modiano regénye a Montmartre legészakibb csücsén kezdődik, a ma is rosszhírű ócskáspiacok táján, ahol mindenféle náció keveredik. A szerző gyermekkorában is gyakran járt arra, amikor anyjával ment a bolhapiacokra (Clignancourt és Saint-Ouen), és megfigyelte a külvárosok faunáját, köztük azt a kövér, rossz külsejű fényképészt, aki kuncsaftokat próbált fogni a reménytelenül hömpölygő tömegben: „De Clignancourt-nál, ebben a külvárosi negyedben az emberek nek nem fűlt a foguk a fényképezkedéshez. A fotográfusnak elnyűtt vola a kabátja, s az egyik cipőjén nagy lyuk tátongott.” (6.o.) Erre a lerobbant környékre látogat vissza a narrátor, Dora Bruder nyomait keresve, egy 1941-es apróhirdetés nyomán, amelyben a szülők eltűnt lányuk után kutatnak. Ez a felhívás vezeti vissza az Ornano körút kietlen külvárosi tájaira, a Simplon metró kijáratához és a szemközti mozi neonfényeihez. Dora Bruder szülei az Ornano körúton laktak, és a dátumok, 1941, 1945, 1965, 1995 kijelölik a szöveg időbeli határait, ha már a kiindulópontot a mesélő ilyen pontosan meghatározta. A további helyszínek, rideg anyakönyvi hivatalok, rendőrségi irodák, gyűjtőfogházak, transzportok megálló-helyei, és a csak felidézett, de fel nem keresett koncentrációs táborok, ahol a főhősök eltűntek, csak megerősítik a helyrajz tragikus asszociációit.
Az Ornano körúton csak marginálisok, lecsúszott elemek, bevándorlók és szegények lakhatnak, mint DB családja és az író, Modiano familiája. Az előbbiek közép-európai zsidó menekültek, akiknek Magyarországhoz is van közük: apja bécsi származású segédmunkás volt, anyja pedig budapesti proli, Cécile Burdej varrónő, aki Budapesten született. Apai ágon Galíciából vagy Cseh-Morvaországból jöttek az ősök, az anyai ág Oroszországból indult ki, hogy aztán további vándorlások után Párizsban kössön ki. Sem a szülők, sem Dora életrajza nem áll össze egységes egésszé, csupa hiány és bizonytalanság teszi ki, amit a feltevések inkább megerősítenek, mint eloszlatnak. A közös ezekben a lukakat összekötő tényekben csupán az, hogy a szegénység, a kiszolgáltatottság, az üldözöttség nem szűnik meg sehol, és az összetartó kapcsoknak nem alkotnak semmit, csak hangsúlyozzák az ürességet. Mivel DB hiányában létezik csak, a sok-sok utcanévvel, házszámmal, adattal és dokumentummal megtűzdelt tévelygés a hiányérzetet hivatott erősíteni az olvasóban.
Nyilván az sem véletlen, hogy az elődök közül Victor Hugo névvel és Nyomorultakból vett hosszú idézetekkel szerepel: „Újraolvastam a Nyomorultak ötödik és hatodik könyvét. Victor Hugo leírja, hogan menekül Cosette és Jean Valjean Javert elől a párizsi éjszakában a Saitn-Jacques negyed határától a Kis Picpusig. Útvonaluk egy része pontosan követhető a térképen.” (46.o.)Ezen a ponton megáll, hogy magyarázkodásba fogjon Hugo (és Balzac, és mások) kedvelt technikájáról, amellyel összekeverik a valódi és képzelt párizsi utcákat, és elhitetik az olvasóval, hogy az igazi Párizs utcáin jár. Álomszerű állapothoz hasonlítja ezt az érzést, amelyben összekeveredik a való és a képzelet játékai, és ami látnoki teljesítményre ösztönzi az írókat. Ezúttal Hugo vezeti menekülő hőseit egy olyan helyszínre, ami Modiano szerint Dora Bruder internátusa lett a későbbiekben, és elmondja, hogyan ösztönözte ez a képzelgés, fantázia és valóságos térkép közti utazások a Dora Bruder-nyomozás elindítására, illetve egy új regény (Nászút) megírására. Közvetve saját munkamódszerét köti itt össze elődjei (Balzac, Victor Hugo) eljárásával, és felidézi a Nyomorultak két, szimbolikus jelentésekkel terhes hőseit, az apa-szerepre vállalkozó Jean Valjean és a törékeny, kiszolgáltatott Cosette figuráját, illetve állandó menekülését Párizs útvesztőjében.
Ez az ingadozás valós és képzelt helyszínek között ugyanis fontos problémára világít rá, a könyv műfajának furcsaságaira. Valójában ez a műfaj meghatározhatatlan, csak körülírható, és alighanem a szerző szándékának megfelelően lett ilyen heterogén, nyugtalanítóan sokféle és össze nem illő a szöveg-együttes. Alapvonalai között megtalálható az önéletrajz, a fattyú Modiano apa-keresése, amely nem vezet eredményhez, csak megkettőzi a társtalanságot: Dora Bruder és Modiano apja egyaránt nem találta meg a helyét a világban, nyomaikat így aztán nem lehet módszeresen feltárni, rendszerbe foglalni, mert nincs benne megnyugtató egység. Szökési kísérletek, hontalanság és deportálás alkotják a ritkás háló szemeit, és ezeknek az ismétlődése bevésődik az emlékezetbe, anélkül hogy elvezetne valahova, megnyugodna valamilyen végponton.
Az önéletrajzi töredék nyilvánvalóan összefonódik Dora Bruder ki nem bomlott, mégis létező életének hiányos történetével, amely már csak azért sem állhat össze szabályos életrajzzá, mert Dora hamarabb eltűnt, minthogy leélhette volna az életét. A narrátor – már csak silány, lukas tudása miatt is – kénytelen feltevésekkel, regényesítéssel, saját emlékekkel kipótolni a nem-létező történetet, amelybe nem simulnak bele a sokszor beiktatott dokumentumok, inkább nyers és provokatív létezésükkel ugratják ki a kontrasztot a magánélet rémségei, a bensőséges kapcsolatok és harmonikus lét utáni vágy és a létező, rideg valóság között. Dora internátusba került, nem tudni, miért, de talán azért, mert a család nem bírt vele, és onnan is folyton megszökött, viszont megmaradt az internátusi nyilvántartó lap, akárcsak a táborok archívumainak szörnyű irat-együttese, és ezek az iratok nyersen szembesítenek az érthetetlen, kusza, de rettenetes valósággal.
A műfaj sokfélesége, a szöveg töredezettsége és a bizonytalanság mind arra hivatott, a tudatos írói szándéknak megfelelően, hogy rossz érzést, kételyt és bűntudatot keltsen az olvasóban, akinek korábban nemhogy nem hiányzott Dora Brud, de a létezéséről sem tudott. A sok apró fejezetből, fejezet-részből álló szövegekben ridegen előbukkanó hivatalos iratok idegen sorsokat is exponálnak. Olyan idegenekét, akikről nem tudhatunk meg mást, mint hogy zsidók voltak és deportálták őket. Idegenek maradnak a világnak és a narrátornak, aki nem is próbál enyhíteni ezeknek a sorsoknak a ridegségén. Kemény szavakkal szögezi le Dora és apja utolsó ismert tartózkodási helyével kapcsolatban, hogy a drancy-i tranzittáborból sok társukkal együtt átszállították őket a párizsi Tourelles-börtönbe, ahonnan egyenes út vezetett Auschwitzba: „Őket is besorolták a mintegy ezerötszáz francia zsidóból álló konvojba. Abban az illúzióban éltek, hogy a francia állampolgárság megvédi őket. Dora szintén francia állampolgár volt, így ő is elhagyhatta volna Drancy-t. Könnyű kitalálni, hogy azért nem ment, mert az apjával akart maradni.
Szeptember 18-án mindkettőjüket, apát és lányát ezer fogolytársukkal, férfiakkal és nőkkel együtt Auschwitzba deportálták.” (133.o.)
Ezek után nem meglepő, hogy a szkeptikus és szomorú hangvétel, a diszharmonikus szerkesztés kitart az utolsó bekezdésig, amely a mások sorsát rekonstruálni próbáló történész és a saját élete után hiába kutató narrátor vereségére fut ki: „Még mindig nem tudom, mivel töltötte napjait, hol rejtőzött, kivel találkozott első szökése téli hónapjaiban és a második, tavaszi szökése néhány hetében. Ez az ő titka.” (id. 134.o.) A folytonosság minden szinten a folytonosság hiányában fejeződik ki, felfűzve a börtönök, a szökések és a hontalanság témájának minduntalan ismétlődő refrénjére.
A rosszhírű párizsi negyedek, az északi külvárosok kezdő helyszíneivel kapcsolatban Balzac és Victor Hugo egyik regényéből idéztünk. Modiano maga csak Victor Hugoval kapcsolatban utalt erre a rokonságra. Névvel felidézett író-elődjei közül Jean Genet a következő, aki felbukkan fel a Dora Bruder lapjain, természetesen a börtönök világát és a deviánsok, kirekesztettek, beilleszkedni nem tudók emlékezetét magával hozva: „Tizenhét évesen, Jean Genet A rózsa csodája (Le Miracle de la rose) című művét olvasva találkoztam először a Tourelles-börtön nevével. Az utolsó oldalon, ahol Genet felsorolja, mely börtönökben írta a könyvet, szerepel a SANTÉ és a TOURELLES- BÖRTÖN az 1943-as évszámmal. Genet Dora Bruder elszállítása után, köztörvényes bűnözőként került ide. Hajszál híján találkozhattak volna egymással. Korábban azt hittem, hogy A rózsa csodáját a mettray-i kiskorúak javítóintézetében írta. Különben Dorát ide is bezárhatták volna csavargásért. Ezek szerint Genet megjárta a Santé és a Tourelles börtöneit is.”(128.o.).
Nehéz megállni, hogy az idézet szövegrészlettel kapcsolatban ne hivatkozzunk megint Balzac-ra, aki Modiano író-elődei között fontos helyet foglal el, pontosabban megkerülhetetlen minden utódja számára. Modiano finoman csúsztat be a szövegbe némi fikciót a sok adat közé, ahogyan azt Balzac-tól tanulta. Ráadásul azt is csak jelzés-szerűen, alig kimondva szövi bele Dora Bruder és Jean Genet figurájának párhuzamába és összekapcsolásába, hogy ha a zsidó deportáltak és a köztörvényes elítéltek egy helyre kerültek, egyféle bánásmódban részesülhettek, akkor talán a sorsukban is van valami közös. Ez tűnik ki abból, ahogyan Genet ürügyén felvázol Dorának egy lehetséges, elképzelt életet: a marginális csavargó lányét, a leendő börtöntöltelékét, aki könnyen Genet életútját járhatta volna be, ha túléli a fasizmust. A társadalom számkivetettjei közt ezúttal, nem tesz különbséget, egyformán adózik részvéttel minden balsorsnak, ahogyan ez a folytatásból is kitűnik.
Azt állítja, hogy Genet könyvének néhány sorát kívülről tudta, és az egyik mondatra még ma is emlékszik: „Ez a gyerek megérttette Dora Bruderre, hogy úgy érzem, mintha ismertem volna őt. Lengyel, orosz, román nevű gyerekeknek sárga csillagot kellett hordaniuk, pedig ők annyira párizsiak voltak, hogy szinte belesimultak az épületek homlokzatába, a járdákba, az egyedülálló párizsi szürke végtelen sok árnyalatába. Dora Bruderrel együtt mindannyian párizsi akcentussal beszéltek, és ahogy Genet fogalmazott, argójukban szomorúságból fakadó gyöngédség érződött.” (128-129.o.)
Ez a szolidaritás a „megalázottakkal és megszomorítottakkal” ad mégis valamiféle egységet a könyvnek, amely hamis harmóniák helyett sorsközösséget vállal mindenféle szerencsétlennel. Politikailag és filozófiailag talán vitatható álláspont, de ebben a könyvben, ebben a szövegkörnyezetben a gyász illendő és meggyőző formája. Nyilván nem is kíván tanácsot adni vagy állást foglalni egy bonyolult problémakörben, csak az adott helyzetben az író egybefoglalja valamennyi kitaszítottat.
Röhrig Eszter, aki kiválóan fordította magyarra a szöveget, nemcsak fordítóként, hanem az Utószó írójaként is dicséretet érdemel.. Komoly kutatómunkát végzett Patrick Modiano eddigi pályájának megrajzolásához, amely nemcsak az életútnak szentel figyelmet, hanem a művekből kiolvasható szándékokat és fejlődésvonalat is képes megrajzolni. A már idézett szövegrészek is bizonyítják, hogy a francia szöveget kivételes beleérző képességgel, és – ma már ritkának mondható – gondossággal és míves munkával ültette át magyarra. Különösen sokra értékelem, hogy megtalálta az eredetinek megfelelő halkságot és tapintatot a magyar változatban, mert ez a könyv diszkrét, halk jajszó, amely zavarni akar ugyan, de inkább kitartóan ismételget, mint hangosan kiabál. Ez az egyik különlegessége a hasonló témájú művek sokaságával összevetve, és ha ezt a különleges vonását eltünteti a fordító, ha harsányabb hangvételt vagy szóhasználatot enged meg magának, akkor sokat veszített volna a könyv stílusa az eredetihez képest.
Azon viszont nem csodálkozhatunk, ezek után, hogy egy ilyen halk szavú, mesterien kidolgozott regény és gondos, szép magyar fordítása eddig nem talált nagyobb visszhangra a magyar sajtóban. Halkságában is különösen zavaró mű ez, amely megtagad minden látszólagos folytonosságot és hamis harmóniát, makacsul a diszharmóniákra és a fájdalmas hiányokra utalva. Hosszabb történeti távlatban gondolkodva talán nem hiába.