Kezdőlap » Remény » 2007. 1. szám » Staller Tamás: Mit ér az ember, ha zsidó

Staller Tamás: Mit ér az ember, ha zsidó

Veres Péter emlékezetes regénycímére való utalással – „Mit ér az ember, ha paraszt”, vagy egy háború előtti címmel: „Mit ér az ember, ha magyar” – az a szándékunk, hogy a zsidóság és íróság összekapcsolódásának megvalósult eseteinél óvatosságra intsünk. Különösen Magyarországon és különösen a huszadik században. Zsolt Béla tipikus eset. Úgy volt zsidó, hogy közben magyar író volt. Egész egyszerűen azért, mert azoknak írt, akik magyarul gondolkodtak. Magyarul álmodtak, és magyarul élték a maguk huszadik századi – magyar – mindennapjaikat. Talán még magyarul is szeretkeztek.
Szóval, a magyar irodalmi olvasókönyvekben a magyar zsidóság meggyilkolását követő magyar szocializmus évtizedeiben, ha egyáltalában nem tekintettek egy zsidó íróra polgárként vagy kispolgárként, akkor magyar antifasisztaként, esetleg haladó polgári értelmiségiként deklarálták. Nem pedig zsidóként. Márpedig Zsolt Béla polgár volt. Nem csak polgári. Hogy haladó volt-e, az ő esetében irodalmi bélyeg és nem politikai. Mert politikus is volt. Magyar politikus. Például, a Haladás című lapnak a főszerkesztője. A Haladás pedig a Magyar Radikális Pártnak volt a hetilapja. Ha már szóbahoztuk, arról se feledkezzünk meg, hogy ez már a háború után van. Aztán, ebben a pártban Zsolthoz hasonló nem-zsidó zsidók szép számmal vannak.
Apropó: nem-zsidó zsidó – ez a kifejezés egy másik kelet európai írótól, egy bizonyos Isaac Deutschertől származik. A valószínűleg máig legjobb Sztálin-életrajz szerzője, mellesleg egy ideig magának a diktátornak a titkára, egy egész könyvet ír ezen a címen: The Non-Jew Jew. Már Londonban írja, amikor kommunista pályafutása titkári állomásáról az utolsó pillanatban sikerül lelépnie. Kiderült, hogy rajta van Joszif Visszárionovics főbelövendők-listáján. Zsolt ’47-ben nem volt ugyan rajta Rákosiék ilyen listái egyikén sem, mégis azt kell mondanunk, hogy társadalomjobbító szándékairól, mint a magyar polgárság pártja egyik fő korifeusának, le kellett mondania. Akkor még nem tudhatta, hogy véglegesen.
Azt meg álmában sem gondolhatta, hogy zsidók zsidóként lesznek a kommunista kurzus áldozatai. Lettek ugyanis jó zsidók és rossz zsidók. Zsolt azzal, hogy rajta volt azon a bizonyos Kaszner-vonaton, ami a vagyonosabb zsidókat szállította Svájcba, a rossz zsidók közé számított. Mert mi az, hogy polgári meg hogy radikális?! Még hozzá volt „burzsuj” is. Ezt már irodalmilag sem lehetett tolerálni a Nagy Testvér árnyékában. Hogy némi képzavarral éljünk. Nem is soká húzza. Ezerkilencszáznegyvenkilencben meghal. Amiben persze a másik diktatúrának volt oroszlánrésze. Meg aztán ki tehet arról, hogy Európának ezen a fertályán egymást követik ezek az egymásra is hajazó rezsimek? József Attilával szólva: a fasiszta-kommunizmusok. Így összekapcsolva. Alkalmasint: vice versa. Vagy mégsem?
Erről is a zsidó írók tehetnek, akik nem átallják elmesélni hitsorsosaik szenvedéseit. Ahogy teszi ezt Zsolt is. A Kilenc kofferben. Paradigmatikus a helyzet. Az ezerkilencszáznyolcvanban megjelent könyvet ’46 közepén kezdte folytatásokban közölni a Haladás. A lap által beígért 47-es kiadás elmaradt. Valószínűleg, egy per miatt, amit a regény főszereplőjében magára ismerő orvos indított az író ellen. Ahogy a könyv szerkesztője, Kőszeg Ferenc írja a könyvhöz írt jegyzeteiben. A könyv egyik jelenetében Németi doktor, valószínűleg az ominózus pert indítóról van szó, odahívja az ablakhoz az írót, akit másokkal együtt bújtat, nézze, ahogy lenn az utcán a csendőrök agyba-főbe verik az embereket. Így terelve a puttonyos, gyerekes asszonyokat, öregeket a már rájuk valahol várakozó vagonok irányába. Ami majd egy, számukra akkor még ismeretlen helyre szállítja őket. A kép érzékletes. Az írónak, mert hogy ő nem egyszerűen zsidó, de értelmiségi is, így adják a tudomására azt, hogy mit érdemel az a bűnös nép, ami már sokkal inkább: faj.
Egy másik, nem az emberi fajhoz tartozó faj. Bűnözésének története, ami kétezer évvel ezelőtt kezdődött egy Názáretből származó Jesu ben Joszéf nevű zsidó ember ügyével. Nos, érzékelteti az író, a gyilkosoktól menekítő bújtatója, miközben emberi és erkölcsi, minden bizonnyal keresztény vallási meggyőződésének tesz eleget –, nem bocsát meg. Azt már aztán, nem! Mert a zsidók megölték abban a zsidóban magát a Teremtőt. Hiszen ez benne is van a Bibliában. Igaz, hogy az Újszövetségnek nevezett részében, amit a zsidók nem ismernek el a Szentírás részeként. De hát ez a legkevésbé sem számít. A történet hitele szempontjából, semmiképpen sem.
Mielőtt még tovább gondolnánk az író mondatait, annyi bizonyos, hogy nem véletlenül ezt tartjuk az irodalmi kép lehetséges kitágításának. És az sem lehet véletlen, hogy az ilyen történelmi inszinuációkra okot adó könyvek szerzőit a proletárdiktatúra gyűlölte. Gyűlölte, nem pedig megvetette. Annyira nem, hogy még félt is tőlük. A „zsoltbélák” úgy voltak rossz zsidók, hogy képesek voltak bemutatni a politikamentes gyűlöletet. Ha tetszik, az univerzális gyűlöletet. Vagy mondjuk ki bátrabban: azt a gyűlöletet, ami Európát, vagy éppen magát a kereszténységet vegzálja belülről. Kettőezer éve. Sommásan: az antijudaizmust és az antiszemitizmust.
A mindössze ötvennégy esztendőt élt író Komáromban született, 1895-ben. A világháború az éppen érettségizett Zsoltnak a zsidó-magyarságára, ha az még kialakulatlan, határozott válasszal szolgál. Hazafias kötelességének érzi a katonáskodást. Megsebesül, leszerelik. Hazaküldik. Nem érzi vesztesnek magát. Ha a fronton nem, a hátországban is lehet valaki hasznos. Ne felejtsük el, a fin du siecle, azaz a századvég vagy inkább századforduló, ami pontosan a világháborúig, vagy ahogy a franciák mondják: a Nagy Háborúig tart.
Magyarországon jó világot hoz a zsidóknak. Közbejön ugyan egy Tiszaeszlár, de azért I. Ferenc József hajszálpontosan tudja, hogy ezek a sokat csepült zsidók mégis inkább izraeliták. Hiszen a meglóduló ipar, gazdaság, tudomány, sajtó és nagyvárosok valahogyan összefüggésbe hozhatóak velük. Ráadásul még megbízhatóak is. Egy olyan multinacionális birodalomban, ahol minden nációnak a függetlenségen jár az esze. Ha pedig ez így van, akkor bizony a zsidók jó polgárok. Tehát jutalmat érdemelnek. A zsidók pedig jó polgárok, ahogy mindig és minden körülmények között azok voltak.
Zsolt Béla is már jó polgárnak indul. Fokozza ezt, hogy Budapesten magyar irodalmat és latint tanul az akkori Pázmány Péter Tudományegyetemen. Most ne is firtassuk, hogy kisvártatva, a zsidótörvények közeledtével, mennyire válik ez, meg a történelem-latin tanári szak, védetté. Vagyis, zsidómentessé. Foglalkozzunk inkább azzal, hogy mennyire sokkolja majd Zsoltot az iménti folyamat beérése, ezerkilencszázharminckilencben.
„Zárszó” címmel ír cikket. A végén el nem tudja képzelni, hogy egy magyar államférfi (mindkét szót fölerősítve értsd!), név szerint: Teleki Pál gróf (ez utóbbi is hangsúlyozandó), hogy rekesztheti ki Európa népei közül a zsidókat. „A több mint ötven Nobel-díjas zsidó tudós, a nyolc magyar zsidó egyetemi tanár Angliában és huszonhét Amerikában, nagy nehezen talán szintén helyet szoríthat magának az európai népcsalád asztalánál.” – írja. Most persze azt kérdezhetnénk, vajon az író tragikusan naiv vagy ennyire – zsidó? Tudniillik, a zsidóknak az a szokása, vagy inkább tulajdonsága, hogy azt hiszik, elegendő jót tenni, szorgalmasnak lenni, tartózkodni a fent lévők megsértésétől, szóval, hogy mindez elegendő ahhoz, hogy az embert emberszámba vegyék.
Igen – a zsidók okosak. De nem azért, mert tehetségesebbek másoknál, hanem azért, mert a történelem úgy hozta, hogy mindenért, elsősorban az individuális előrejutásért, másokhoz képest sokszorosan többet kellett teljesíteni. Az egyre jobban tőkésedő világban, ahol a teljesítmény mindennél jobban számít, ezt honorálják. Pénzzel vagy pozícióval. Mármost, Magyarországon és Zsolt cikke megjelenésének időpontjában, ez vajmi kevéssé volt így. Hogy: nem is lehetett volna így?! Ezt a kérdést nem föltétlenül kell föltennünk. A magyarországi antiszemitizmusnak az a – még a német fő-náciknak is föltűnt változata – ami a nemzeti zsidó közösség legnagyobb arányú meggyilkolását jelentette Európában (a lengyel közösségé azért nem az, mert Lengyelország nem volt független; protektorátus volt). A gyilkos szellem szinte társadalmi osztálytól (ha marxista szemmel nézzük) vagy csoportoktól (ha szociológiailag nézzük) függetlenül átjárta az egész országot. Úgyhogy, azzal érvelni, hogy mennyire intelligensek a zsidók, több mint hiba volt az író részéről.
Az meg már egyenesen rosszízű védekezés, amit az előző mondatban kockáztat meg. Tudniillik, hogy a magyar zsidók közelebb állnak a balmazújvárosi paraszthoz, mint a külföldi zsidókhoz. De hát, ne ítéljük el ezért Zsoltot. Ő akkor is magyar író volt, amikor záporoztak rá a kirekesztő, máshová tartozását kiabáló mondatok. Zsidóságát is irodalmilag veszi vissza. Mert írónak lenni – morális küldetés. És erkölcsös gesztus az, ha az értelmiségi, az író az üldözöttek mellé áll. Ha különállóként is. Miközben beletartozik abba, amit kivetnek és elvetnek. A különálló népbe.
Két évvel korábban, harminchétben, A „Wesselényi utcai összeesküvés”-ben, úgy ír városi szociográfiát, hogy közben a magyar elbeszélő próza legjobb hagyományait folytatja. Teljesen alámerül a pesti flaszterbe. Hogy azután lélektani és antropológiai zsenialitással, hajszálpontos diagnózist adjon a budapesti zsidó polgárosodásról. Közben meg az eredeti – pesti – tőkefelhalmozásról. A harmincas évek nagyvárosi fényeiről és árnyékairól. A magyarrá vált zsidókról és a zsidóssá, mert kozmopolitává vált paraszt-magyarokról. Ez utóbbiakról pedig, mint ádáz antiszemitákról, akik önmagukat gyűlölték bele Magyarország bűnbakjaiba. Zsolt briliáns társadalom-analitikus, aki már akkor, ’37-ben tudta, hogy nem kellenek ahhoz zsidók, legalábbis fizikailag nem, hogy az emberek haragudjanak a zsidókra. Ugyanis, ez a fajta antiszemitizmus nem egyszerűen politikai, nem is vallási, még csak nem is valamiféle antikapitalista érzésből fakadó valami. Ez az antiszemitizmus bizony zsigeri. Zsolt azt is tudja már ekkor, hogy az egyszerű embereknek ezt az életérzését Magyarországon az értelmiségiek generálják.
Nem magukat értelmiségiként definiáló középosztálybeliek. Dehogy. A gyűlölettermelők valódi értelmiségiek. És semmi baj nincs az intellektusukkal. Később majd visszamenőlegesen is erre fognak hivatkozni azok, akiknek nincs szándékukban a zsidóellenesség megértése a világnak ezen a fertályán. És még azt is tudja az író, hogy miért nincs. A „Wesselényi utcai összeesküvés” Zsoltnak az a regénye, ami nem pusztán a hazai irodalmi hagyományokat folytatja, hanem a nyugat-európait és az amerikait is. A Proust-it és az Upton Sinclair-it. Úgy ásni le a szociális mélyrétegekbe, hogy közben az olvasó esztétikai élményekben részesüljön. Ez lenne tehát a cél. Ha ebben a közép-kelet-európai háborús hangulatú mizériában egy, az őshonos néppel mindenben összeforrott népcsoport sorsa nem pecsételődött volna meg. Történetesen, a minoritás az írót magát is érinti. Azaz Zsolt nem azért menti a zsidókat, mert maga is az. Hanem, mert az igazi írástudónak a megalázottak és megszomorítottak, az igaztalanul vegzáltak mellett van a helye. Így egyszerűen és mégis fennkölten.
„A végzetes toll” címen jelentek meg Zsolt Béla publicisztikái, 1992-ben. Rögtön a rendszerváltás után. Magyarországon egy könyvkiadás dátuma már félig-meddig meg is magyarázza magát a könyvet. A kiadó neve pedig – Nyilvánosság Klub – Századvég – lehet, hogy további magyarázatokkal szolgál. Annyi máris kikövetkeztethető, hogy Zsoltnak a mára is van mondanivalója. Gyűlöletekről és politikai hisztériakeltésről. Antiszemitizmusról, ami maga a magyarság-ellenesség. Vagy éppen arról, hogy miképpen válnak egykor volt nemes eszmék nemtelenné alantas gondolkodású emberek körében. Mindenesetre, a címadó írásban, ami a „Kőért kenyérből” (1939) való, a szerző a sajtó szabadságáról értekezik. A ’15-ben Novi Somborban, a frontok között vásárolt toll az író számára annyiban végzetes, hogy vele jegyzi el magát a nyilvánosság szolgálata mellett, s lesz újságíróvá. Pontosabban, lenne, ha a honi állam-politikai viszonyok engednék.
Mert azóta, hogy a toll vezeti hivatása gyakorlásában, egyre-másra azt tapasztalja, hogy a tollának valakik mindenáron megállj-t akarnak parancsolni. Hogy nem írhat jogegyenlőségről. Hogy nem sercegtetheti a tollát az európai szellemiség és az erkölcsi eszmék érvényesüléséért. Hogy nem folytathatja tollával azok gondolatait, akik a betű fegyverét használják az aljasság ellen. A korrumpált és szellemi terrort alkalmazni sem rest hatalom felé elmondják, hogy miért baj az, ha ebben az országban vannak emberek, akik nem gyakorolhatják szabadon állampolgári jogaikat. Hogy a hivatalok packázásai, embert tönkretevő jellege, nem magyar specialitás, hanem ennek az úri osztálynak önmaga sorsát beteljesítő eszméletvesztése. A toll embereként a jóérzést és a becsületet fölrúgó cenzúráról bebizonyítja, hogy egyenes út a szellemi rabszolgaságba. A sajtószabadságot semmibe vevőkről pedig azt, hogy miközben politikai gondjaikra bízott honfitársaikat fosztják meg a demokrácia biztosította információs szabadságtól, a magyarságot írják ki az európai civilizációból. Igen, mintha mi sem történt volna. Mintha a történelemben el se múlt volna hetven év, amikor például „Az így múlik el…” (Újság, 1939. június 4.) című írást olvassuk. Azon túl persze, hogy a szerző bámulatosan érti és adja vissza a háborús mámorba ájult magyar politikai társadalom klímáját. Az irredenta bosszúvágyat. A választási korteskedés ürügyén föltörő alpári indulatokat. De amire a leginkább fölfigyelünk, az a liberalizmus-ellenesség. Azt mondták már akkor is, hogy a liberalizmus – egyházellenes. Hovatovább, keresztényellenes. Hogy ellensége mindennek, ami magyar. Érdekes, vagy talán nem is annyira érdekes, hogy mind a baloldalon, mind a jobboldalon perben és haragban állnak mindennel, aminek köze van ehhez a politikai ideológiához.
A baloldalon, a szociáldemokraták, és a kommunisták meg vannak győződve arról, hogy a liberalizmus – nagy baj. Mert megengedi, hogy a tőke, pláne a nagytőke mondja meg az igazságot. És micsoda szörnyű perspektíva, még belegondolni is, hogy ha egy liberális országban teljesen magukra maradnak az emberek. Hiszen először is az állam veszi le róluk a kezét. Ha aztán az állam kivonul, még a fél-feudalista fél-kapitalista állapotok is elviselhetetlenné válnak. A szociális és morális érzéketlenség, ami ezt az eszmét jellemzi, a magyar baloldalon a liberalizmus kizárólagos attribútuma volt.
És maradt. A késői olvasó visszahőköl. Mintha nem lett volna egy államkapitalizmus, ami magát szocializmusnak nevezte. Pontosan negyvenkét évig. A dolgok a fejekben mit sem változtak. A nyolcvankilences rendszerváltó liberálisok politikai ügyetlenségétől teljesen függetlenül, a liberalizmus ma Magyarországon a legkevésbé sem tűnik az emberi szabadság filozófiájának.
A dolog azonban korántsem ennyire egyszerű. Természetesen, zsidó szempontból. Ha arra gondolunk, hogy a liberalizmus a polgárság speciális vezéreszméje a nemzetállamok korától, akkor ehhez, többé-kevésbé ismerve a kelet-közép-európai életérzéseket, rögtön hozzágondolhatjuk: de a polgárság motorja errefelé a zsidók voltak. Aztán, még azt is hozzágondolhatjuk ehhez, hogy ez a régió sokkal később kapitalizálódott másoknál. Meg azt is, hogy a kapitalizmus morális ősbűnné transzformálódik az őshonos véleményformálók szemében.
Miért? Miért nem? – nem tudhatjuk. Pusztán föltevéseink vannak. Nagyon tudományos vagy esetlen pszichoanalitikus föltevéseink. Ami biztos, hogy Magyarországon a kapitalizmust a liberalizmussal, a liberalizmust pedig a zsidókkal azonosítják. És Zsolt Béla tulajdonképpen erről ír. Olykor az az olvasó érzése, hogy naivnak tetteti magát, hogy ne befolyásolják az érzései. Mert minden tárgyilagosságára szükség van ahhoz, hogy megértse azt a borzalmat és ugyanakkor bornírtságot, ami imádott magyarjaiban munkál – körülötte.
Ám ez a naivitás kell ahhoz is, hogy újra meg újra meggyőzze magát arról, hogy a zsidógyűlölet tudatlanságból fakad. Úgy beszél hát zsidókról, zsidóságról, hogy mindenki lássa, ezek a magyarok nem különböznek más magyaroktól.
Ahogy az Igazi szerelemben (1937) teszi. Apró novellák, sokkal inkább irodalmi szösszenetek, de még inkább helyek hangulata. Benne emberi sorsokkal. Rajtuk keresztül a magyar újkori kultúratörténettel. Ahogyan a város, vagy éppen a városból kiszakadtság láttatja. Zsidó emberek, akikkel a társadalmi fölemelkedésük feledteti származásukat. Nappal. De éjszaka előtolakodik az identitás megtagadottsága. Olykor nappal is. Főleg olyankor, amikor a hazahozott megalázottságokat egymás fejéhez vágják a családi veszekedések közepette. Talán nem véletlen, hogy annyi zsidó van a társadalomtudományokban…
A „Kínos ügy” (1935) egyszerűen – jó regény. Olvasmányos regény. Kitűnően görgetett cselekménnyel és nagyszerű jellemábrázolással. Még ráadásul. De – megint – nem ez a legfőbb erénye. Hanem az, hogy dr. Hell Sándor főorvos úr hőn szeretett Arankájának ha nem is in flagranti rajtakapott megcsalása fölszínre hozza a doktor úr zsidó származásának minden problémáját. Mert ezek a problémák a regény lapjain lesznek világossá. Hosszú évtizedekkel később is. Már a tudomány által földolgozottan is. Például, hogyan váltja ki egy szimpla érzelmi helyzet az elhagyott (cserbenhagyott?) zsidóság voltaképpen sohasem látott emlékképeit.
Úgy próbált imádkozni, ahogy a rabbik szoktak – mondja az író. Miért próbált?! Nem tudja? Vagy, ha nem zsidó, akkor miért éppen így próbál Istenhez fohászkodni? Hiszen, a keresztény imák sokkal kézenfekvőbbek ilyenkor… – kérdezheti egy hatvannál fiatalabb. És a könyv végére már megtudja. Na, persze nem akadémikus információkból. Sokkal inkább a harmincas évek közepi életképekből. Igazi írói bravúrral interpretált képek ezek.
Zsolt a magyar nyelv klasszis klasszikusa. Hogy mi minden jöhet elő egy zsidó imából? – Először is, az emancipálódott, de korántsem tökéletesen asszimilálódott zsidó értelmiségi (középosztályi?) identitás-krízise. Másodszor, egy mára már, ha nem is elfeledett, de annulált jelenség, a konvertita hitbéli meghasonlásai. És az ezzel összefüggő lelki (nem egy esetben: testi) traumák sokasága. Harmadszor, a zsidó emberek számára múlhatatlanul fontos közösség-közeliség megszűntével együtt járó idegenség-érzés. Talán az sem véletlen, hogy a modern filozófia és irodalom elidegenedés-problematikáját sok esetben illusztrálják individuális zsidó életsorsok. Összetört életek. Megbomlott elmék. A zsidók különleges emberek. Réteghelyzetüktől függetlenül. A recepcióik is eltér az általában megszokottól. Az antiszemitizmus sem mindig gyűlölet-motivált, elképzelhető, hogy „rossz passzból” jön…A recepció nem elég körültekintő. Inkább emocionális, semmint racionális, satöbbi…
Hát ez az. Ezért zseniális ez a majdnem elfeledett magyar-zsidó író…

Zsolt Béla főbb munkái:

Forgószél (1919)
Hiába minden (versek, 1921)
Igaz könyv (versek, 1923)
Házassággal végződik (1926)
Erzsébetváros (1928)
Gerson és neje (1930)
Bellegarde (1931)
A párizsi vonat (1934)
Kínos ügy (1935)
A dunaparti nő (1936)
A Wesselényi-utcai összeesküvés (1937)
Villámcsapás (1937)
Kakasviadal (1939)
Tanulságok és reménységek (1942)
Napraforgó (1943)
Kilenc koffer (1946)
Nemzeti drogéria (1947)