Kezdőlap » Remény » 2007. 1. szám » Szincsok György: Menekülés

Szincsok György: Menekülés

Részletek egy regényből

A 40-es évei elején járó szegedi író, újságíró, kritikus évek óta állandó szerzője lapunknak. Írásai jelentek meg az Új Symposionban, a Tiszatájban, a Holmiban, a Jelenkorban, és dolgozott a Magyar Hírlap kulturális rovatának is. Publicisztikáiban, esszéiben a tolerancia fontosságát hangsúlyozza, mégsem feledkezik az emberi természet árnyoldalairól. Történeteit gyakran fűzi a zsidó élet feloldhatatlannak tűnő dilemmái köré. Megjelenés előtt álló regényében olyan történelmi tablót terít elénk, melynek különböző részletein elidőzve mindenki rátalálhat saját lelkének legrejtettebb titkaira. A Menekülés című regény az amerikai felfedezések korától napjainkig kíséri a bátorság és a gyávaság kettősét, hogy a végén újabb talányokat fogalmazzon meg. Az alábbiakban egy részletet olvashatnak ebből a műből.

– Akkor kérlek, most mesélj magadról!
Eszter szó nélkül felállt, a könyvespolchoz sétált, és leemelt onnan egy vaskos könyvet. Amikor visszaült a helyére, és ölébe véve olvasni kezdett belőle, megláttam, hogy a Talmudot vette magához.
– Egyetlen rövid részletet szeretnék felolvasni neked. „Rabbi Eliezer ben Jákob mondta: Az utak elágazásánál ki volt írva: ‘menedék’, hogy a gyilkos tudja, merre kell mennie.”
Eszter óvatosan összecsukta a könyvet, és lassan rám emelte a tekintetét.
– Régóta gondolkodom ennek a résznek az értelmén. A gyilkos nyilván már elkövette bűnét és a menedékvárosba tart, hogy megvárja ott az ítéletet, amelyet az ügyében hoznak. A törvény miért segíti a gyilkosokat, ha maguk beismerik tettüket azzal, hogy elmenekülnek?
– Talán, mert nincs két egyforma súlyú gaztett. Ha valaki önvédelemből ölt, más ítélet vár rá, mint aki saját családját irtotta ki.
– De ott, a menedékvárosban együtt van mindenki, akinek a kezéhez vér tapad. Talán ezért fontos, hogy az ártatlanok és a gyilkosok külön városokban éljenek. Ma már ez elképzelhetetlen. Fogalmad sincs, kivel barátkozol, kinek a kezét szorítod meg, és kiért hozol áldozatot. Szerinted van értelme az áldozatoknak?
– Van-e bárminek is értelme a Világon? – kérdeztem vissza némi gondolkodás után.
– Okos válasz, ám sablonos, és elkendőzi a lényeget.
– Te bizonyára tudod a választ, ha már feltetted a kérdést.
– Ha tudnám a választ, nem kérdezném meg tőled. Ha önmagunkban fel tudunk dolgozni egy kérdést, nem osztjuk meg másokkal azt.
– Miből gondolod, hogy én vagyok az az ember, aki erre a kérdésre válaszolni tud?
– Nem gondolom, de lehet, hogy te másik úton indulsz el a megoldás felé, mint amerre én, és ezzel segíteni tudsz.
– Közelítsünk a gyilkosok irányából. Milliók pusztultak el annak érdekében, hogy ők jobb belátásra jussanak.
– Milliók vesztették el azt, ami a legfontosabb számukra, csak hogy valaki meglásson egy fényt, amelyet követni szeretne. Nem túl nagy áldozat egy lélek üdvéért?
– Ha az áldozatok hiábavalók, a vallás értelme is megkérdőjeleződik. Te mégis a Talmudot olvasod.
– Én a könyvekből a kérdéseket olvasom ki, de nem szeretnék a betűk parancsa szerint élni.
– Soha nem nyugszik meg a lelked, ha semmit sem fogadsz el mértékadónak.
– A lelkem soha nem volt nyugtalan, a gondolataim viszont talán soha nem lesznek képesek partot érni. Azért örülök, hogy eljöttél, mert téged is ilyennek látlak. Keresel valamit, de azt sem tudod, mi vezérel.
– Megint rólam beszélünk, pedig arról volt szó, hogy mesélsz magadról.
– Rendben. Azért olvastam fel neked ezt a részletet, mert bennem egyesül az áldozatok szenvedése és a gyilkosok gaztette. Félzsidó vagyok. Nagyanyámat 1944-ben egy Kecskemét melletti faluból vitték Auschwitzba. Éppen elmúlt 18 éves, az egész élet előtte állt, neki pedig föl kellett lépnie egy marhavagonba. A fájdalmánál csak a figyelme volt erősebb. Mintha tudta volna, hogy most mindent alaposan az emlékezetébe kell vésnie, mert a későbbiekben különös jelentősége lesz, lehet ennek a napnak egész családja életében. A kecskeméti állomáson felfigyelt egy fiatal csendőrre, aki úgy lépdelt a vasúti kocsik és a bevagonírozásra váró emberek között, mint egy páva. Láthatóan nagyon élvezte a helyzetet, annyira peckesen tartotta fején a kakastollas csákóját, hogy amikor lehajolt, hogy megszemlélje fényesre pucolt csizmáit, olyan egyenes derékkal dőlt előre, mint egy gémeskút. Jóképű férfi volt, körülbelül egyidős a nagyanyámmal. Ő azonban nem csak emiatt jegyezte meg jól az arcát. Olykor odalépett a várakozókhoz, és hetykén odavetette nekik: „No, zsidók, most megtudjátok, mi az a munka!” Aztán még mondott mást is, ennél durvább dolgokat, de arra ügyelt, hogy minden mondatát úgy kezdje: „No, zsidók…” Nagyanyám izzó dühöt érzett magában a felfuvalkodott csendőr viselkedése miatt, aki úgy ismételgette a zsidó szót, mintha újabb és újabb tőrt akarna az előtte állókba szúrni.
Eszter ekkor teáscsészéje után nyúlt, és az ital tetején játszó fényeken nyugtatta tekintetét. Lassan belekortyolt a forró italba, és továbbra is a csészébe nézett, amikor folytatta:
– Lesoványodva, lelkében megrokkanva tért haza a koncentrációs táborból, ahol majdnem az egész családja elpusztult. Megismerkedett a nagyapámmal, átvészelte az ötvenes éveket, megszülte anyámat és a nagybátyámat, dolgozott keményen, mindent elkövetett annak érdekében, hogy ismét legyen értelme az életének. Miután anyám leérettségizett, megismerkedett egy jóképű fiatalemberrel, az apámmal. Először az eljegyzésen találkoztak anyám és apám szülei. Nagyanyám ült az ünnepi asztalnál, egyszer csak belépett az ajtón az a férfi, akit a kecskeméti vasútállomáson látott utoljára csendőr egyenruhában. Apám apja volt az, akit olyan jól megjegyzett magának. Úgy érezte, semmivé lett az a küzdelme, hogy megszabaduljon a múlt kísértetétől. Egy olyan ember fia nem veheti el a lányát, aki az Auschwitz felé vezető út felé indította. A férfi úgy ült vele szemben az asztalnál, mintha semmire sem emlékezne. Nagyanyám nem tudta eldönteni, hogy valóban nem ismeri fel a férfi, vagy csak eljátssza a gondtalan, boldog örömapát. Az eljegyzési ünnepség úgy zajlott le, mintha minden rendben lenne, ennyivel megtisztelte a nagyanyám a lányát. Utána azonban mindent elkövetett annak érdekében, hogy anyámat lebeszélje a házasságról. Ő viszont szerelmes volt, hallani sem akart az eljegyzés felbontásáról egy több évtizeddel előbbi sérelem miatt.
Magam sem tudom eldönteni, hogy nagyanyám megmentette, vagy tönkretette a családunkat azzal, hogy nem nyelte el magában ezt a régi sérelmet. A helyzet mindenesetre annyira elmérgesedett, hogy anyám a házasság után évekig nem beszélt a saját szüleivel. Apám látva az ellenségeskedést, addig faggatózott, míg a felesége kénytelen volt elmesélni neki, miért tiltakoztak annyira a szülei a házasság ellen. Megfogadták egymásnak, hogy a szülők bűnei és sérelmei nem állhatnak közéjük. Mégis, röviddel a megszületésem után egyre rosszabb lett a házasságuk. Kisgyerek voltam, amikor apám elhagyott bennünket. Anyám sokáig szenvedett a magánytól, végül kibékült a szüleivel, onnantól sokat segített neki a nagymamám. Nem tudom, mennyi szerepe volt a szüleim házasságának elromlásában annak a találkozásnak ott, a kecskeméti vasútállomáson, de gyanítom, hogy valahol mélyen az ösztönökben már az eljegyzés napján megindult a kapcsolatuk lassú erjedése. Apám később inni kezdett, és néhány éven belül meghalt.
El tudod képzelni, mit éreztem, amikor apám halála napján nekem is elmesélték ezt a sötét családi titkot? Úgy érzem, mintha az egyik felemet a másik felem kísérte volna a vesztőhelyre. Bennem egyesül az áldozat és a hóhér, rajtam lehet számon kérni a gyengeséget és az erőszakot egyaránt. Soha nem tudok megszabadulni őseim bűneitől, legfeljebb abban reménykedhetek, hogy nem tetézem tovább ezeket. Szóval, ez vagyok én röviden.