Kezdőlap » Remény » 2007. 1. szám » Ungvári Tamás: Zsolt Béla Adynál

Ungvári Tamás: Zsolt Béla Adynál

A háborút megjárt filozopter és ifjú költő Zsolt Béla nemzedékének zsenijéhez, Ady Endréhez zarándokolt el az erdélyi Csucsára, a Boncza kastélyba 1918. július negyedikén. Csinszka zavartan fogadja a teljes hétre érkezett vendégeket, Fehér Dezsőt, a költő régi cimboráját, a Nagyváradi Napló szerkesztőjét. Ady sehol. Mire rátalálnak, napi bor-adagját követeli. Csinszka a helybeli korcsmárossal egyezett meg abban, hogy a nyolc literes adagot felvizezi, de a vacsora így is botrányba fulladt. Ez már nem az az Ady, aki a magyar zsidóság védőjének szerepében lépett fel, aki nem csupán az asszimiláció tényét fogadta el, hanem felismerte, ahogyan ő fogalmazta, „a két nép egymásra ítéltségét.” Zsidóság, magyarság egy furcsa táncban, a „Korriboriban” forrtak össze, se élni, se halni nem tudnak egymás nélkül. Ady merészelte kimondani, hogy a zsidó örök ürügye minden bajnak. „Nekünk sok zsidó kell. Hadd üthessük őket, mikor a Sors reánk pacskol, mikor Eget és Földet vádolunk, mikor kitör belőlünk a rejtőzködő bestia”
Zsolt Béla kísértetiesen ismételte Adyt a zsidótörvényekkel perelő írásaiban. Bűnbaknak hozzák elő a zsidóságot a romlott uralkodó osztályok. „Zsidókérdés politikailag csak ott van, ahol az uralmon lévő osztályok, mint viharban a léghajós a homokzsákot, előbb a hozzájuk tartozó zsidókat dobják ki magukból: a nem zsidó földbirtok a zsidó földdel próbálja enyhíteni a földkérdés feszültségét, a nem zsidó kapitalizmus a zsidó kapitalista feláldozásával – abban a hitben, hogy ezzel akár a feudalizmussal, akár a nagytőkével szemben támasztott szociális követeléseket végképp, vagy legalábbis hosszú időre kielégítette.”
A bűnbak-elmélet – Adytól Zsolt Béláig – csak a felszínen magyarázta azt a szakadékot, amelyet éppen az asszimiláció ásott a nemzet egyes csoportjai közé. Ez csakugyan halálos tánc volt, mozdulatai közül az összefonódás csak egyik motívuma volt. A másik, amikor a táncosok eltávolodtak egymástól, bizalmatlanul, vagy irigyen szemlélték egymást. Az egymásra ítéltségnek gyakorta csak a patológiája tűnt elő, a „Másik”, az idegen folytonos és kikerülhetetlen jelenléte. Freud szavával az „unheimlichkeit”, a kényelmetlen, a kellemetlen, az otthonosság hiányával megteremtett valóság.
A Boncza kastély körüli erdőben a magába roskadt Ady rámered az előtte hódoló Zsolt Bélára, aki így emlékezett a találkozásra. „Csinszka eltűnt az útkanyarodónál s kettesben maradtam Adyval. Nagy rajongásomban, zavaromban és csalódottságomban sehogy sem tudtam elkezdeni a beszélgetést. Ady most teljes arccal felém fordult s kaján vigyorgás közben, szinte provokatívan ezt kérdezte:
– Zsidó vagy?”
Ezt a kérdést kimondva-kimondatlanul nekiszegezték a nem törzsökös magyaroknak, hol játékosan, ha a sváb Herczeg Ferencről, vagy Rákosi Jenőről volt szó, hol kajánul, ha egy Ady Endre öklelt fel egy fiatal hódolót. A „zsidókérdés” egy-egy sebe másként fakadt fel a századfordulón, vagy a negyvenes években, de kétségkívül kiemelt szerepet játszott a társadalmi és az egyéni tudatban. Az úr és paraszt, a gyáros és a proletár, munka és tőke, földbirtok és parcella megannyi konfliktushelyzetbe sodorta szereplőit. Ezekre a konfliktusokra azonban egyetlen közös nevezőt talált a trianoni ország. Nem úgy volt az, mint a közhelyes magyarázat hirdette – Zsolt Béla is –, hogy a „zsidókérdés” valójában a birtok és a tőke kérdése. Fordítva: e komplex kérdések megoldásául a legtöbb megoldhatatlan konfliktusra a „zsidókérdés” békés, vagy gyilkos megoldása kínálkozott válaszul. A leggyengébb láncszemet tették ki szakítópróbának.
Zsolt életéből nem véletlenül emelkedik ki Ady sátánfeje és a szörnyű kérdés, „Zsidó vagy?”, mert a szellemi antiszemitizmusnak első dolga volt Adyt a Nyugattól elperelni, s persze annak zsidó szerkesztőitől, Ignotustól és Osváttól.
A Nyugatról konzervatív bírálói ismerték el először, hogy „A Nyugat zsidó és hangsúlyozottan filoszemita írók csoportosulása; egy zsidó beolvadással telített magyarság; egy végbement zsidóbeolvadás.”
Ennek a szimbiózisnak a felbontására esküdött fel az ellenforradalom. 1925-ben egy erdélyi püspök Ady könyvének alkalmából Dóczy Jenő vetette fel a Magyarság hasábjain (dec.16), hogy a szilágysági kurtanemes Adyt a zsidó Nagyvárad rontotta meg. A húszas évek Ady vitái az asszimiláció kötését bontották fel. Annak is legfontosabb szálát, az akkulturációt. A magyar zsidóság – az európai zsidóságtól külön ütemben, mégis azonos kottára –, eszményeiben a felvilágosodás-szülte emancipáció ihletére a politikai és társadalmi kirekesztés gyakorlatával megbékélt, de teljes részt kért a befogadó nemzet kultúrájából. A városi létezés olyan intézményeit foglalta el a zsidóság, mint a kávéház, ott bábáskodtak az orfeumok születésénél. Ady abban reménykedett még, hogy az együttélésből új nép születik: a lassúbb vérű turáni fajta a zsidó temperamentumra járja a násztáncot. Ennek a zenének dallamába érdes disszonanciát kevert az öngyűlölet. Ady a magyar ugart éppúgy lenézte és megvetette, mint Ignotus, vagy az újabb nemzedékből Zsolt Béla, Ignotus Pál, Hevesi András.
Az összefonódó, az ölelésből nemegyszer szabadulni próbáló csoportoknak természetes regressziója volt a zsidózás és a gójozás. Komlós Aladár, egyébként Zsolt Béla barátja és értő bírája éppen az Ady-kérdéshez hozzászólva próbálta elmagyarázni a Csucsán feltett kérdés gyökerét: Zsidó vagy?
„Lehet, hogy Ady idegeiben ki-kigyulladtak azok az ingerültségek, amelyek olykor idegen fajták fiaiban egymással szemben fel-felébrednek, lehet, hogy a lelke mélyén lappangott némi antiszemitizmus is. De ne ijedjünk meg a „faj” szótól! Minden azon fordul meg, mit kezd valaki a fajiság elméletével: végső egységnek tekinti-e a fajt, amely nem olvadhat össze más fajokkal nagyobb egységgé, vagy úgy tesz, mint a szocialista Ady, aki hitt a közös munka, a közös érdekek és eszmék összeforrasztó erejében, hitte, hogy van fajiság, de csak kicsiny állomásnak tekintette s maga a nagyobb állomások felé igyekezett. Igen, könnyen lehet, hogy Adyban felvillant olykor a fajgyűlölet(a sváb-, a zsidó-és a ‘gács’- gyűlölet sárga lángja. Hogyne villant volna fel! Az a tudatalatti én, mely bennünk lakik s amelyre megdöbbenve meredünk olykor, mintha egy idegen harmadik élne bennünk, néha még rosszabb indulatokat is felvet tudatunk színére. De Ady elítélte, megvetette és leküzdötte magában a fajgyűlölet rezzenéseit! Valóban van tehát némi közösség közte és a fajvédők között: ám ezek oltárra emelik az alantas érzést, amelyet a költő utálattal távolított el magától.”
Gyönyörű védőbeszéd, a magva kétségkívül igaz, de nem magyarázza meg azt a folytonos regressziót, amelyikkel a két világháború közötti értelmiségnek küzdenie kellett. A tizenkilencedik század derekától a nyelvi-és részben a társadalmi asszimiláció programját tűzte zászlajára a kettős Monarchia közmegegyezésre törekvő politikája. A Habsburg-ellenesség, a kuruc hagyomány s a függetlenségi álom képezte a nemzeti identitást. Ugyanakkor a Monarchia „Vielvölkerstaat” volt, soknemzetiségű állam, amelyik Európában Oroszország után a legtöbb zsidónak adott otthont. Az osztrák-magyar államalakulat nyugati felében egymillióháromszázezer zsidó élt, míg a keleti rész hétszázezer zsidót fogadott magába. A népesség egészéhez arányítva számuk öt százalék alatt maradt, de a foglalkozási eloszlás okán ez öt százalék „láthatósága” számukat jóval meghaladta. A bécsi zsidó parvenü, a magyar Alföld szatócsa, vagy a szakszervezetekbe tömörült proletárok között fel-felmerült a többségnek idegen arcél, egy történelmileg gyanús vallási szekta friss, hibrid változata, egy sajátos és nehezen magyarázható képlékeny identitással.
Az európai zsidóságnak ezt a sajátos identitását sokan próbálták megfejteni. A két világháború közötti elszigeteltségben és árvaságban Komlós Aladár már-már engedett a nyomásnak „A zsidó lélek az irodalomban” című tanulmányában, ahol a „másság”-ra nagyobb hangsúly esik, mint az azonosságra. Komlós – az említetlen Werner Sombart nyomán, – a zsidó érzékenységről, megértési képességről, a művészi kreativitást az értelmi túlfejlettséggel kompenzáló egyéniségről ír. „A művészetet a zsidó megbecsüli, mert szellemi alkotás, de létrehozására mintha nem volna a legalkalmasabb.”
Wagner és Werner Sombart óta a zsidók művészethiánya, cerebrális dominanciája közhely volt. Felelevenítése a harmincas években balgaságnak rémlett. A zsidókról kialakult közhelyek ekkorra már a disszimilációt szolgálták. Az olyan jóindulatú megfogalmazások is, mint Zsolt Béla újabb mesteréé – akinek első vesekönyvét dedikálta –, Babits Mihályé.
Az európai irodalomban csakugyan jártas Babits bizonnyal ismerte a német kultúrában elterjedt „verjudung” vádat a nemzeti kultúra elzsidósodásáról. A zsidóságot pártolta tehát, amikor a Múlt és Jövőnek adott nyilatkozatában kijelentette, hogy „A magyar művelődési életnek is egészében nagy hasznára volt a zsidóság. És nem igaz, hogy megrontotta volna a magyar szellemet: legnagyobb alkotóinkban nyoma sincs a zsidó hatásnak.”
Babits ezzel visszautasította Szekfű Gyula elméletét a „Három nemzedék”-ből a zsidóság korrumpáló hatásáról, visszavágott azoknak,akik Adyról vélték azt, hogy Nagyvárad zsidósága kényszerzubbonyt adott rá. De ugyanakkor kinyilatkoztatta a magyar-zsidó kapcsolat egyoldalúságát. Ha a magyar irodalom nagyjain kimutathatatlan a zsidó hatás, akkor a gazdanép irodalmi és kulturális hegemóniája megingathatatlan. Nincs kölcsönösség és egymásra hatás a nagyok és a buzgó másodvonal között. A legnagyobbak mögött, a másodvonalban ott menetelhetett Kiss József, Bródy Sándor, Ignotus, Hatvany, Szép Ernő, Füst Milán – minden hatás nélkül?
Vagy úgy kell értenünk Babitsot, hogy ezek az alkotók már annyira beolvadtak, hogy nyoma se maradt rajtuk az eredetnek? Babits nem titkolja, hogy szerinte a zsidóság válaszúthoz érkezett. Vagy beolvad – és kikeresztelkedik, – vagy a kivándorlást választja. Nincs harmadik út.
Trianon sebzett identitásokat kényszerített a politikai és szellemi életre. Minden „kérdést” egyetlen kérdéssé foglalt össze, ahogyan ezt Illyés Gyula szatirikus verse dramatizálta.
A Nagy Kérdés
– Pusztul a nép, – kezdtem. Hangom elakadt,
– A magyarság…
– Mit? magyarok? – hangzott. – Csönd,
Te zsidógyűlölő!
– Pusztul a nép… – Hallgass! Ne beszélj itt másról. A kérdés
Egy volt és lészen is: antiszemita vagy-é?
Illyés ezt egy elhúzódó vita hevében vetette papírra, Hatvanyval és Ignotus Pállal csatázva, s elébe menve annak, hogy Zsolt Béla tolla találja el. A vitában eddig csak eufémizmusokat használtak, s kerülték az olyan szavakat, mint antiszemitizmus. Zsolt Béla azonban fedezék nélkül vitázott. Merészen jelentette ki, hogy a népies mozgalom egyes vonásainak ihletője a német kispolgári forradalom, azaz a fasizmus. A városi irodalom iránti bizalmatlanság mögött pedig „egy taktikából és intellektuális szeméremből elpalástolt halk antiszemitizmus is meghúzódik.”
Az Ady bűvöletben felnőtt, Babitshoz pártolt és publicistává érett Zsolt Béla regényeivel és színdarabjaival a pesti polgári irodalom egyik vezérképviselőjeként szerepelt. Népszerű és befolyásos alkotó volt, akit épp a városiassága, azaz zsidósága okán próbáltak lekezelni és a partra szorítani.
A két világháború közötti összefoglaló irodalomtörténetet Schöpflin Aladár tollából elismerően nyugtázta például a Libanon, a Zsoldos Jenő szerkesztette kéthavi szemle. Dicséri, hogy ügyes portrékat fest olyan kortárs magyar-zsidó írókról, mint Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért, Bíró Lajos, Szomory Dezső, Szép Ernő, Lesznai Anna, Kemény Simon, Fenyő László, Pap Károly, Gelléri Andor Endre. A sorból egyetlen név lógott ki, a népszerűsége folytán „napihír-klasszikusnak” nevezett Zsolt Béla.