Kezdőlap » Remény » 2008. 2. szám » A Weiszlovits-család

A Weiszlovits-család

A Weiszlovits-család

Sebhelyes élet

Szüleim egykorúak voltak. Apám dr. Weiszlovits Aladár a 19. század végén született, alig három héttel anyám, Braun Erzsébet után. A holokausztban vesztek oda mindketten, és ilyen távolából is alig van nap, hogy ne emlékeznék rájuk. Ha igaz Jean-Paul Sartre mondása, hogy az ember csak akkor hal meg, amikor eltűnik az utolsó élő emlékezetéből, akkor szüleim máig élnek.
Fiaim, úgy látszik, még nem jutottak el
a kérdésfeltevések korába az én életemről – és könnyen lehet, hogy amikor odaérnek, nekik sem lesz kit megkérdezniük. Ez egyike azoknak a fő okoknak, amelyek arra indítanak, hogy életemről írjak. Hiszen az én nemzedékem olyan sok élményt és tragédiát élt át, olyan sok reményt fűztünk a jövőhöz, olyan sok csalódás ért bennünket, hogy talán érdemesek vagyunk rá, hogy az utánunk következők megpróbáljanak megérteni bennünket.
Apám az első világháború idején ismerkedett meg anyámmal, amikor az osztrák-magyar hadseregben szolgált, és Budapesten ideiglenesen nagyapám lakásában szállásolták el. Azt mesélték nekem, hogy meglátni és megszeretni egymást egy pillanat műve volt. Nem tudtam kideríteni, hogyan alakult az életük a háborút követő viharos időszakban, például a Tanácsköztársaság idején, habár tudom, hogy akkor mindketten Budapesten voltak. Azután édesapám Bécsbe ment az orvostudományi egyetemre, és anyám szülei úgy döntöttek, hogy lányuk nem várhat öt-hat évig vőlegényére, aki időközben lányok tucatjaival fog találkozni, és talán soha nem tér vissza, míg ő, Erzsi – jövendő anyám – időközben vénlánnyá válik (26 éves korában…). Nem is szólva arról, hogy anyám volt a legidősebb a család három lánya közül, és az akkori szokások és hagyományok szerint, amíg a legidősebb nővér férjhez nem megy, a fiatalabbaknak várniuk kell sorukra. Ezért nagyapám és nagyanyám találtak a lányuknak egy jóravaló salgótarjáni férjet – egy jóságos és nemes lelkű férfit (akivel élettörténetem során még találkozunk). Egy évvel esküvőjük után született fiúk, Gyuri, és boldogan, ha nem is túl nagy bőségben éltek, amíg elérkezett anyám húgának, Ilonkának az esküvője.
Apám időközben befejezte tanulmányait, és mint a család régi barátját, őt is meghívták az esküvőre. Ott találkozott anyámmal, a régi szerelem azonnal újra lángra lobbant, és amikor anyám visszatért férjéhez, közölte vele: „Emil, elválunk”. Emil igai úriember volt, barátságban váltak el, és életük végéig megőrizték jó viszonyukat, egymás iránti tiszteletüket. Gyermeküket, Gyurit közös meg-állapodással Angliába küldték tanulni, és ezzel közvetve megmentették a holokauszt borzalmaitól.
A 30-as években Gyuri a nyári szabadságát részben apjánál, részben nálunk töltötte. Teniszezett, angol diáksapkája volt, a lányok csodálták. Én is csodáltam. 1938-ban, a háború előestéjén, gyerekes írással, de koraéretten írtam neki: Örülök, hogy Angliában vagy, még ha nincs is pénzed, ott jobb. Később én is ott szeretnék élni.” 1940-ben üdvözlő táviratot küldött a születésnapomra. Már kitört a háború, a postai összeköttetés megszakadt, a táviratot apám adta fel
a helyi postán, én pedig túl fiatal és naiv voltam, semmint hogy megvizsgáljam, honnan küldték. Szüleim jól tudták, hogy egy távirat Gyuritól mindennél nagyobb örömet fog nekem okozni.
Nem tudom, mit szóltak a rokonok, barátok, a szomszédok anyám döntéséhez, amely a húszas évek magyar kisvárosában bizonyára megdöbbenést keltett. Azt azonban tudom, hogy anyám modern, önálló és erős akaratú asszony maradt, aki nem habozott rendhagyó lenni, ha ezt jónak vagy helyesnek találta. Szüleim ugyanis egy kisvárosban, Presovban (Eperjesen) laktak, amely
a háború után Csehszlovákiához került. Egyik rokonunk – mesésen szép lány volt – sok évvel később elmondta nekem: elhatározta, hogy részt vesz egy szépségversenyen. Az ilyen rendezvények még elég ritkák voltak akkoriban, főleg kisvárosban, és egy rendes zsidó családból származó lány részvétele egyszerűen elképzelhetetlennek és botrányosnak számított. Valóban, az egész közösség magharagudott, és kígyót-békát kiabált rá, csak anyám állt mellé, és még a cipőjét is kölcsön adta neki a versenyre. (Ki gondolt akkoriban arra, hogy a versenyre külön ruhát vegyen magának, és hogy a cipő „passzoljon” a ruhához?) Abban az időben anyám – úgy látszik – már nem tartotta
magát elég fiatalnak ahhoz, hogy ő maga vegyen részt egy szépségversenyen, de még 35 éves korában is elég hiú volt, hogy egy mell-kisebbítő (akkor az volt a divat) plasztikai műtétet végeztessen el magán. Budapesten operálták, valami bonyodalom támadt, és apámnak telefonáltak, hogy utazzon sürgősen Pestre, „ha még egyszer életben akarja látni Erzsit”. Ám a kaland jól végződött, és anyámnak megadatott, hogy még néhány évig élvezze szépségét, és büszkélkedjen vele.

A szent tisztaság

1938 végén vagy ’39 elején anyám Ang-
liába utazott. Az égen már a háború felhői tornyosultak, és ő meg akarta menteni a fiát. Csak magyarul tudott, nem voltak összeköttetései vagy protekciója Angliában, mégis eljutott Mrs. Wilkinsonhoz – abban az időben a brit kormány egyetlen női tagjához –, és megkérte: segítsen bátyámnak, akinek talán megszakadnak kötelékei családjával. Nem tudom, hogyan beszélt az angol miniszterasszonnyal, talán a bátyám
fordította a szavait. Anyámnak volt egy messzebb menő terve is: el akart utazni Angliába, hajadonnak vagy elváltnak adva ki magát (megtudta ugyanis, hogy férjezett asszonyoknak nem adnak munkavállalási engedélyt), hogy mint háztartási alkalmazott dolgozzon, és fizetéséből eltartsa Gyurit. A háború kitörése azonban (de talán más ok is) megakadályozta e terv valóra váltását. Ha sikerül, anyám megmenekült volna.
Apám a bőr- és nemi betegségek szakorvosa volt. Talán foglalkozása okozta, mindenesetre tisztaságmániában szenvedett. Étkezés előtt kétszer-háromszor is kezet mosott. A takarítónőket megőrjítette, amikor portörlővel nekiesett a bútoroknak, amelyekről alig fél órával korábban törölték le
a port. Amikor magam elé próbálom képzelni, hogy szüleimet egy tehervagonban deportálták, máig is az az érzésem, hogy apám a szennytől szenvedett leginkább. A rendelőben, amely a házunkban kapott helyet, apámnak óriási szakkönyvtára volt. (Naivitásában a könyvek mögé rejtette a családi ékszereket, amikor kénytelenek voltunk kiköltözni.) Emlékszem, hogy órák hosszat ült a rendelőben, és a szakirodalmat bújta. Sokrétű levelezést folytatott kollégáival orvosi ügyekben, és nemcsak azokban. Egyszer Szegedre írt Szent-Györgyi Albert professzornak arról, hogyan kell helyesen ejteni: isiász vagy ishiász? Eperjesi orvosi körökben nagy szenzációt keltett, amikor a Nobel-
díjas professzor hosszú levélben válaszolt „tisztelt kollégájának”. A várószobában ritkán tartózkodott egyszerre sok beteg, és nem egyszer megtörtént, hogy apám elment a helyi előkelőségek házunk közelében lévő klubjába, a „kaszinóba”, és én telefonáltam neki: „egy beteg vár rád”. A kaszinóban kártyáztak, a világ dolgairól beszélgettek, természetesen pletykáltak, és kicsinyes veszekedésekkel múlatták az időt. Egy gyógyszerész egyszer párbajra hívta ki barátját, aki azt mondta neki: „Álljon egy kicsit arrébb, mert a füle árnyékot vet a biliárdasztalra!”. Még születésem előtt egyszer apám égő fülekkel tért haza: harminc koronát vesztett a kártyán. Azt hiszem, elég sok pénz lehetett ez akkoriban, mer még évekkel később is
szóbeszéd tárgya volt az eset a családban.
A normális élet végének kezdetét jelentette apám számára, amikor a többi zsidóéval együtt megszüntették tagságát a kaszinóban. Éppúgy, mint ahogyan tíz éves koromban engem sem az érintett meg leginkább, hogy sárga csillagot kellett viselnem, hanem az, amikor megtiltották, hogy könyveket kölcsönözzek a városi könyvtárból. Soha nem felejtem el a cseh (nem szlovák!) könyvtáros megszégyenült tekintetét, amikor ezt közölte velem.
Apám rendelőjébe betértek vendégek,
a 30-as évektől kezdve igen gyakran zsidó menekültek is Németországból. Egyikük felajánlotta, hogy valami maga fejlesztette anyaggal leszedi a falakra ragadt port, és
a falióra fölött egy tenyérnyi helyen be is mutatta a dolgot. Nekem csak a szürkés falon a kis fehér folt maradt az emlékezetemben, de apám több órán át beszélgetett a menekülttel, aki bizonyára sokat mesélt neki
a Hitler országában történt borzalmakról. Apám azonban, úgy látszik, nem vonta le ebből a szükséges következtetéseket. Nem kívánt sem Palesztinába menni, sem az öccséhez Amerikába.
Mindennapi polgári család voltunk. Baráti körünkhöz orvosok, ügyvédek, mérnökök – egy jól ismert költő is – tartoztak. Mi, gyerekek a szüleink barátainak gyerekeivel barátkoztunk, és így jött létre egy többé vagy
kevésbé zárt kör. A 90-es évek elején meglátogattam szüleim egyik barátnőjét, akinek
a fia, Palkó a legjobb barátom volt. A deportálásban Ravensbrückben halt meg. E találkozásunkkor Zsuzsa néni Svájcban élt. Azt mondtam neki: „Olyan kevesen maradtatok, és az én nemzedékem nem emlékszik semmire. Mesélj nekem a 30-as évek társadalmi életéről!” De ő csak azt mondta el, hogyan tréfálták meg egy ízben a szüleim. Meg akarták látogatni, de senkit sem találtak otthon. Erre bemásztak az ablakon (amely nyitva maradt – akkoriban, úgy látszik, kevésbé féltek az emberek a betörőktől), felforgatták a bútorokat, majd a „korzóra” siettek, ahol hahotázva elmesélték, milyen felfordulást hagytak maguk mögött… Zsuzsa néni megígérte, hogy papírra veti emlékeit a 30-as évekről, „de előbb meg kell írnom, ami a vészkorszakban történt velünk”. Valóban, egy megható könyvben leírta, hogyan fogták el a szlovák fasiszták, és mit élt át a koncentrációs táborban. Csak
a halál, amely 90 éves korában érte utol, gátolta meg abban, hogy a boldogabb múltba is visszatekintsen.
Anyám híres volt kitűnő főztjéről és süteményeiről, amelyeket minden vendégünk az egekig dicsért. Büszkélkedett is konyhaművészetével, és nem akart osztozni benn másokkal. Családi ebédek idején szokta volt mesélni, hogy odaadta barátnőjének a kért receptet, de valamicskét kihagyott belőle, nehogy ugyanúgy tudja elkészíteni, mint ő… Nem vezettünk kóser háztartást, de eperjesi nagyanyám halála után, amikor nagypapa hozzánk költözött, az ő kedvéért anyám kóser ételeket főzött. Sonkát akkor is ettünk, de zsírpapírba tettük, nehogy „tréfli” legyen tőle az evőeszköz vagy az asztal. Nagyapa biztosan tudatában volt ennek a kis csalásnak, de sokkal bölcsebb volt annál, semmint hogy szóvá tegye. Szüleimnek ez az eljárása egész életemre szóló tanulsággal szolgált a tolerancia dolgában.
Nagyapámért rajongtam. Igazi zsidó parasztember volt. Hetven éves korában, favágás közben elvágta egyik ujját, állandóan a csonkot bámultam. 75 évesen Jom Kippur napján egész nap állva imádkozott, és természetesen böjtölt. Nagyon szerette a menyét, habár nehezen tudott vele szót érteni, mivel ő csak jiddisül, németül, meg szlovákul beszélt (azt is turóci tájszólásban), anyám meg kizárólag magyarul értett. „Il le” – mondta neki, amikor azt akarta, hogy leüljön. Nagyapa páratlanul türelmes és jóindulatú ember volt. Csendesen és alázatosan
viselte a közös élet terhét mániás depresszióban szenvedő feleségével, aki fél évig tétlenül maga elé meredve ült, aztán a mási fél évben az egész környezetét megbolondította hektikus aktivitásával.
Életem idillikus korszaka csak nyolc évig tartott. 1938-ban Csehszlovákia majdnem háborúba keveredett a náci Németországgal. Emlékszem, hogy kikísértük az állomásra apámat, akit mint orvostisztet a cseh-német határvidékre vezényeltek. A háború mégsem tört ki, néhány hónappal később Hitler elfoglalta a Szudéta-vidéket, utána egész Csehországot; Szlovákia kikiáltotta
a Hitler által ajándékozott önállóságát, és röviddel utána, már 1939-ben meghozta
az első zsidóellenes törvényeket. Mint vezetői később eldicsekedtek vele, ezek még
a nácik nürnbergi törvényeinél is szigorúbbak voltak.
Emberi és nemzeti önazonosságom tehát már gyerekkoromban sérelmet szenvedett. De legelőször nem a zsidó azonosságomat (amelyet természetesnek tartottam), hanem szlovák és csehszlovák azonosságomat – amelyet éppúgy természetesnek vettem – érte csorba. Szüleim szlovák nyelvű zsidó iskolába írattak. Otthon magyarul beszéltünk (anyám, mint említettem, másként nem tudott), és német nevelőnőm volt (hiszen azt elképzelni sem lehet, hogy egy jó családból származó zsidó gyerek ne tudjon egy „világnyelvet” is). Ezért miután három-négy éves koromban hallottam a szüleimet arról beszélni, hogy egy ismerősünknek meghalt az édesapja, és az illető eljött hozzánk látogatóba, spontán módon eléje álltam, és ezzel
a kevert német-magyar mondókával fogadtam: „Oh, der arme Béla bácsi, er hat schon kein Apuka mehr”.
De szinte természetszerűen csehszlovák hazafias érzelmeim voltak, szertettem Masarykot és Benest is. Eperjes a szülővárosom volt, utcái az én utcáim, korzója az én korzóm, a helyi Slávia persze az én csapatom, amelynek minden mérkőzésére kimentem. Volt saját kölyökcsapatunk is, „Zsidó Csillag Atlétikai Klubnak” neveztük.
Néha összeverekedtünk a „gój” gyerekekkel („skúcem”-nek, csibészeknek neveztük őket), akik olykor kövekkel dobáltak meg bennünket, és megpróbálták ellopni a labdánkat, de ilyen összetűzések nem csak zsidók és a nem-zsidók között voltak a városban, mert mind a zsidók, mind a nem-zsidók egymás között is verekedtek. Csehszlovák hazafiságom első próbája öt és fél éves koromban következett be, amikor szüleim egy siófoki panzióba küldtek nyaralni. A ven-dégek között sok volt a zsidó gyerek, ezért
a panzió tulajdonosai ügyeltek rá, hogy senki ne zsidózzon, legalább is nyilvánosan. Ezzel szemben én voltam az egyetlen, aki Csehszlovákiából érkezett, és sokan kezdtek ki velem úgy, hogy „tótocskának” neveztek. Vérig sértődtem, és írtam szüleimnek (tudtam már nyomtatott betűkkel írni), hogy haza akarok menni. Otthon kitört a pánik. Halálra ijedt anyám telefonált nekem, ami akkoriban egyáltalán nem volt egyszerű teljesítmény: a helyi központon át Prágába, onnan Budapestre, onnan a siófoki központba, azután a panzióba. Amíg létrejött a kapcsolás, szinte el is felejtettem az egész ügyet. Másodszor is Magyarországon ért bántódás:
Budapestre látogattunk nagyszüleimhez, és ott elvittek a magyar-csehszlovák focimeccsre. 8:3-as magyar győzelemmel végződött,
a nagy Plánička – talán egész pályafutása alatt egyetlenegyszer – nyolc gólt kapott, ebből a nem kevésbé nagy Sárosi Gyurka hétszer talált a kapuba. Hazafelé mindenki ujjongott, én keservesen sírtam.

Játék a történelemmel

Ilyen bevezető után könnyű elképzelni, mit éreztem néhány év múltán, amikor nem csak szlovákságomtól, hanem az életemtől is meg akartak fosztani.
A légkör már a deportálások kezdete előtt is rendkívül sűrű volt. A gyerekekre is rányomta bélyegét. Egyszer Palkó barátommal és kisöccsével, Ivánnal játszottunk (Iván ma Svájcban vezető orvos-kutató). Mi 11 évesek, Iván négy éves volt. Mi voltunk, természetesen, a fasiszta Hlinka-gárdisták, Iván volt a zsidó, akitől a gárdisták mindenét elkobozták. A négyéves kisfiú egyszerre csak megszólalt: „Egy árja barátra van szükségem sürgősen, hogy elrejtsem nála az értéktárgyaimat”. A szülei, akik hallották szavait, megrémültek: ha a gyerek a hatalom képviselőinek jelenlétében beszélt volna „árja ismerősökről, akik zsidók értéktárgyait rejtegetik”, szerencsétlenséget zúdíthatott volna az egész családra. Iván később sem vesztett bájos, de még sokkal veszélyesebb naivitásából. Szülei Magyarországra akarták küldeni, ahol akkor a zsidók nagyobb biztonságban éltek. Hamis papírokat szereztek neki, és a szomszédék lányának. De az okmányok egy kislány és egy nagyobb fiú nevére szóltak, míg a valóságban a szomszéd lány Ivánnál néhány évvel idősebb volt. Ezért Ivánt lányruhába öltöztették, a lányt pedig fiúnak álcázták. A vonaton baj nélkül túljutottak a szlovák útlevélvizsgálaton,
a magyar oldalon két csendőr lépett a fülkébe, egy idősebb és egy fiatal. Az idősebb csendőrnek megtetszett a kislány, és megkérdezte: „Hogy hívnak, kislányom?” Mire Iván, jó hangosan: „A határig Kovács Klári vagyok, de azután megint Lefkovics Iván”. A kísérő és a lány majdnem leestek a székről ijedtükben – lelki szemeikkel már a börtönben látták magukat. Szerencsére, humánus csendőrre akadtak (ami elég ritka jelenség volt). Előre küldte fiatal társát, majd így szólt Ivánhoz: „Amit most mondtál, soha senkinek ne ismételd meg. Én pedig semmit sem hallottam” – és kilépett a fülkéből.
Nagyon fiatalon részesültem az első politikai leckékben is. Mielőtt elkobozták volna
a zsidók rádiókészülékeiket, szüleim titokban a londoni rádió adásait hallgatták, és én is megtanultam nagy nehezen megtalálni
a keresett adót. Gyakran meghallgattam
a BBC kora reggeli híreit, amikor szüleim még ágyban voltak, a hálószobájukba mentem, és elmondtam, mi a helyzet a keleti és
a nyugati fronton. Ennek ellenére nem tudok semmit szüleim politikai nézeteiről – azon a természetes tényen kívül, hogy náciellenesek voltak. Ma is nemegyszer elgondolkozom azon, mit szólnának szüleim politikai nézeteimhez és politikai tevékenységemhez, de nem tudom a választ.
Azután már nem volt kit megkérdezni. 1942 márciusában apámat Poprádra vitték, ahonnan az első deportáltvonatokat indították Auschwitzba. Minden transzportban ezer fiatal lány volt, és mindegyiket egy
orvos kísérte, hogy ügyeljenek a lányok egészségére a halálba vezető úton… De Poprádon eleinte orvos-többlet volt, ezért néhányukat ideiglenesen hazaengedték. Apám is közöttük volt. Amit Poprádon hallott és látott, az elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, hogy ami mindannyiunkra vár „az nem való gyereknek”, vagyis nekem. Máig is talány előttem, miért gondolta, hogy neki és édesanyámnak való „az”, ami nekem nem. Emlékszem, egyszer azt mondta, hogy a németeknek munkaerőre van szükségük, ezért biztosítaniuk kell a minimális életkörülményeket, őt biztosan mint orvost fogják foglalkoztatni, és különben is, „lelkileg nem
vagyok képes illegalitásban élni”. Sancta simplicitas!

Vonatok

Két héten belül apám megszervezte menekülésemet Magyarországra. E rövid idő alatt sikerült lepénzelnie egy szlovák vasutast, aki megállapodott egy magyar vasutassal, hogyan fognak átszöktetni engem és Magdát, barátaink 18 éves lányát. Anyám ez idő alatt levelet váltott volt férjével, aki rögtön kifejezte hajlandóságát, hogy nála legyek, amíg magyar iratokat szerez nekem. Igazi születési bizonyítványt kaptam, mert anyám nem Eperjesen szült meg (ahol akkor még nem volt szülőotthon), hanem a 36 km távolságban fekvő Kassán, amelyet 1938ban visszacsatoltak Magyarországhoz. Budapesten azonban a születési bizonyítvány nem lett volna elegendő ahhoz, hogy magyar személyazonossági igazolványt is kapjak, nagyapámnak pedig nem volt ehhez megfelelő összeköttetése. Vidéken, Salgótarjánban más volt a helyzet, ott mindenki ismert mindenkit. Emil bácsinak (anyám első férjének) megfelelő társadalmi rangja és széleskörű kapcsolatai voltak, mindent el tudott intézni. Mint egész életében mindig, Emil bácsi nemes lelkűen és habozás nélkül magára vállalta a feladatot és a kockázatot. Három hónapig voltam nála, soha nem fogom elfelejteni a meleg légkört, amely ott fogadott.
De az Emil bácsival való találkozást megelőzte a búcsúzás szüleimtől, amely – mint kiderült – örök búcsú volt. Ötven évvel később, amikor Szlovákiában megemlékeztek a deportálások kezdetéről, így írtam a búcsúmról: „Azt hihetné az ember, hogy 50 év elég hosszú idő ahhoz, hogy az emlékezet elhomályosodjon, és a fájdalom elcsituljon. De belőlem újra és újra előtör az izzó fájdalom, valahányszor eszembe jutnak az utolsó percek, mielőtt elváltam volna Tőled, Apám – és én majdnem minden nap felidézem ezeket a perceket. Tudom, hogy kissé butának tűnik, de az utolsó világos emlékem Rólad a tükörfényesre pucolt sárgás-barna cipőd, amikor az eperjesi állomás felé mentünk, ahonnan röviddel azután elindultam nagyapámhoz Budapestre, és ahonnan Te és Édesanyám négy héttel később elindultatok azon az úton, amelyről nem volt visszatérés. Ha tudtam volna, hogy utoljára látlak, talán az őszülő hajadra tekintettem volna, vagy a szemedre, talán egy rejtett könnyet láttam volna meg benne. De csak egy kisgyerek voltam, sok mindent nem értettem, sok mindent nem láttam előre. Különben is, egy gyerek, sőt egy felnőtt ember is, nem mindig viselkedik teljesen tudatosan. Nem tehettek róla – én főleg a tükör-
fényes cipődet tudom felidézni emlékeze-temben…”
A szökés-tervet teljes siker koronázta.
A szlovák vonatról titokban átvezettek bennünket a magyar vonatra, amely rövidesen Kassára érkezett, hol már várt Ilonka néni – anyám húga – és férje, Oszkár bácsi. Másnap megérkeztem nagyszüleimhez
Budapestre, onnan pedig Salgótarjánba, Emil bácsihoz. Anélkül, hogy tudatában lettem volna, a gyerekkorom véget ért. Néhány hónappal múltam 12 éves.