Kezdőlap » Remény » 2008. 2. szám » Dávid András: Ó, azok a gyanús szabadkőművesek…

Dávid András: Ó, azok a gyanús szabadkőművesek…

Dávid András

a Magyarországi Nagyoriens Szabadkőműves
Nagypáholy nagymestere

Ó, azok a gyanús szabadkőművesek…

Mert egyáltalán már a nevük is gyanút kelt. Miért kőművesek és hogyhogy szabadok?? Valami titkos társaság. Azt hiszik, mióta beléptem, többet tudok róluk?
Csak még nagyobb a homály.
Először saját személyemmel kell tisztába jönnöm. Mert ha belegondolunk, önmagunkkal mindig problémáink vannak. Kicsit megkapargatja az ember a maga kis
létét, tessék, az kész katasztrófa. És ha mindezzel szemben, netán a dolgok rendben lennének, sőt ne adj isten, még boldog is az ember, hát ott biztosan hatalmas feloldatlan, robbanáskész problémahalmaz rejtőzik a felszín alatt.
Nos, de hogyan is süllyedtem odáig, hogy megkérdőjelezzem magamat? Életem békés és békétlen hétköznapjait, mint milliónyi velem fuldokló társam, néha fejünket a habok felé emelve nagy levegőt véve, aztán ismét és ismét lebukunk a szürke mélybe,
ahová húz minket lefelé gyerek–feleség–csa-lád–munkahely, és persze, mi is húzzuk őket, összegabalyodva, itt minden a túlélésről szól. A megélhetésről, a pénzről, a jóakaratról, ami, persze, hiánycikk, még pult alól se; semmi.
És akkor derült égből a villám, egy rövid veszekedés kiegészítéseként, lelép az ember felesége. Kész, slussz, oda a házasság, oda a család. Az első pillanatokat úgy éltem meg, mint a világégést, a totális leépülést, amikor mindent, amit eddig felépítettem, egy elegáns rúgással romba döntenének.
Csak később, napokkal, hetekkel később ébredtem rá, hogy valójában a szabadság szele csiklandozza orromat, késztet tüsszentésre. Éppen azé a szabadságé, amelyről apránként oly régen lemondtam már. Észre sem vettem, hogy feláldoztam magam a család oltárán, még ha a család sosem kért tőlem ilyet.
A lényeg az, hogy most itt állok, szabadon, és nem tudom, mihez kezdjek a szabadsággal.
Mindent lenulláztam, most minden nyitott, bármit megtehetek, csakhogy nincs mit.
Egyszerre észrevettem, hogy a néhány barát, aki volt, mind családfüggő, ahogyan én voltam még nem is olyan rég, a néhány hozzám hasonló, hirtelen magára maradt sorstárs pedig, besavanyodva csak a saját sebeit nyalogatja, egyszóval, itt állok és nem tudom mihez kezdjek a ménkű nagy szabadságommal. A fiatalok túl fiatalok az öregek pedig elviselhetetlenül öregek. Mind a maga bajával foglalatoskodik, és megosztani mindezt csak a hasonszőrűekkel képes. Én pedig itt állok egyedül.
És ekkor, mintegy véletlenül, valahol felbukkant egy szó: „szabadkőműves”.
Annyit tudtam róluk, mint nagyjából mindenki, azaz semmit. Perszepersze, titkos társaság, benne vannak nyakig a politika bugyraiban, a pénzvilág bugyellárisában, mégis mi a fityfenét csinálhatnak? És akkor érdeklődni kezdtem ez után a társaság iránt. Hátha engem is odaengednek kicsit, hogy turkálhassak ezekben a gyanús bugyrokban.
Egyáltalán miként lehetséges szert tenni egy ilyen ismeretségre? Nem mehetek oda
a sarki rendőrhöz: „Biztos úr kérem, szeretnék valami szabadkőművessel megismerkedni, segítene?” Azután az egyik barátom mintha ismert volna valakit, átirányított hozzá. Olyan volt a pasas, hogy eszembe nem jutott volna róla, hogy ő szabadkőműves. Mert milyennek képzeltem el őket? Pont semmilyennek, de olyannak biztosan nem, mint ezt az urat, aki barátságosan hallgatja azt a katyvaszt, amit összehordok neki, hogy miért is keresem az ismeretségét.
De legalább végighallgat, ez már önmagában megnyugvást jelent, mert ki hallgatja meg a másikat egyáltalán, manapság? Én biztos nem. Bolond lennék.
Ő meghallgat és megkérdi, ismerek-e más szabadkőművest, rajta kívül. Mondtam: akkor odamentem volna a másik szabadkőművesekhez, és nem hozzá, de ő erre sorolni kezdi:
Tudtam-e, hogy Mozart szabadkőműves volt?
Nem, nem tudtam. Azt hittem, Mozart zeneszerző volt.
De bizony, és a Varázsfuvola úgy van megírva, mint egy szabadkőműves gyűlés.
Ezen még gondolkodnom kell. Lehet, hogy énekelni fogunk?
Sorolja a többit: Írók, költők, államférfiak. Ady.
Micsoda, még Ady is?
Bizony. És Kosztolányi, Csáth, Karinthy és megannyian mások. Kossuth Lajos. Jászi Oszkár.
És George Washington. Vagy Voltaire. Balsac. Továbbá Bergman, a filmrendező, Chagall a festő, Goethe a költő, Garibaldi és Bem apó. Winston Churchill minszterelnök és VIII. Edvard.
A király?
A király.
Képzelem, ahogy Ady VIII. Edvárddal kvaterkázik.
Ugyan. Miért is ne? Csak tán sosem találkoztak. De találkozhattak volna
Mi hozhatott össze ennyi féle-fajta embert egy szervezetbe?
Pontosan az az elv, hogy olyan emberek között lehet, olyan emberekkel oszthatja meg gondolatait, akikkel esetleg sosem találkozhatna másutt.
Kérdem, hogy jó, jó de milyen gondolatokról van itt szó? Mivel ugye az ember elmegy egy könyvtárba, és ott könyvbe zárva rengeteg gondolat csak arra vár, hogy az ember magáévá tegye azokat. De akkor itt,
a szabadkőműveseknél mi is történik?
Emberem elmosolyodik. Nem először hallja ezeket a kérdéseket. Neki könnyű
a válasz, ott van nála, csak kérdezni kell, és ő megmondja:
– Durva kő.
– Tessék?
– Durva kő!
– Most miért mondja ezt nekem?
– Mert azt kérdezte, mi is történik a szabadkőműveseknél.
– Igen. És erre az a válasz, hogy durva kő? Mit csinálnak a durva kővel?
– Jó kérdés. Csiszoljuk.
– Aha. És minek?
– Hogy a durva kő csiszolt kővé váljon.
– Jó, hát ha ettől kőművesek, kőfaragók, mit tudom én. De nekem is csiszmagolnom kell, ha belépek?
– Bizony.
– Mire jó ez? Kinek a köve?
– A maga köve. Sőt! Önmaga a kő. Saját magát csiszolgatja.
– Aha…
– És mit csinálnak az összejöveteleik alatt?
– Titok.
– Miért titok?
– Miért érdekli?
– Mert tudni akarom.
–Keresse meg könyvben. Már leírták ezerszer.
– Akkor miért nem mondja el?
– Mert az nem ugyanaz. Ne feledje az átélés élményét!
– És kik vannak a páholyban?
– Titok.
– Dehát maga sem titkolja előttem, hogy közéjük tartozik.
– Mert sajátmagáról bárki elmondhatja. De másról nem. Nem, amíg él.
– És ha mégis elmondja valaki?
– Elvágjuk a torkát. Tsakkk! Így! – Még mutatja is.
– Micsoda?
– Képletesen, természetesen.
– Dehát miért?
– Azért mert drága társadalmunkban lehetséges, hogy valakinek hátránya származna abból, ha kiderülne, ő szabadkőműves. Furcsán néznének rá. Kirúgnák, vagy egyszerűen nem kapna kinevezést…
Mi a módja annak, hogy beléphessek?
Írjak egy levelet, melyben kérem felvételemet, és csatoljam az életrajzomat.
Mit írjon az ember az életrajzába, ha beállna szabadkőművesnek? Ismét szembesülnöm kell életem problémáival. Ki vagyok? Mit akarok? Merre tartok?
– Majd értesítjük – mondta az ember.
Most jönne a legérdekesebb része a leírásnak, a felvételem, és az avatásom, és naná, pont ezt nem írhatom le, mert ez is a titok része. Azt viszont leírhatom, hogy ezek után következett az az időszak, amit én – csak úgy, magamban –, a „sülthal szindróma évének” nevezek.
Mert ekkor a hallgatás éve következett,
a hallgatásé és a tanulásé.
Úgy éreztem, semmit sem tanulok és szörnyen bántott, hogy nem nyithattam ki a számat, de kiderült, hogy maga a hallgatás volt a tanulás: Megtanultam nagyokat hallgatni, és másokat meghallgatni.
Azután röpültek az évek, és időnként azon morfondíroztam, mire is való ez a szervezet. Mert bizony bugyrokat nem találtam. Sem politikait, sem anyagit. Eljutottam oda, hogy amolyan hamiskás mosollyal szemlélem a jelentkezőket, akik bugyrozni szeretnének. Hogy ilyenkor mit is mondhat nekik az ember? Csak azt, hogy bizony a bugyor, amit a nyakukba vesznek, bizony igen nehéz. Mert egy kő van benne. Egy durva kő, amit ettől kezdve egy életen át csiszolhatnak. És ez a saját életük.