Kezdőlap » Remény » 2008. 2. szám » Fekete Istvánné, Kellermann Judit: Kertész György

Fekete Istvánné, Kellermann Judit: Kertész György

Fekete Istvánné Kellermann Judit

Kertész György

A XX. század tragikus sorsú,
tehetséges költőjének emlékére

Mi lett volna, ha…? Mi lett volna, ha születése évében nem hozzák meg az első zsidótörvényt, mi lett volna, ha nem kerül hatévesen koncentrációs táborba, mi lett volna, ha nem jönnek vasvillával a felhergelt parasztok, mi lett volna, ha nem dobálják kővel a selyebi gyerekek, mi lett volna, ha nem szökik meg az izraeli hadseregből, mi lett volna, ha nem tör ki az 1973-as háború? Vajon elkerülhető lett volna a váratlan, megmagyarázhatatlan, indokolatlan öngyilkosság, egy jobb sorsra érdemes élet értelmetlen kioltása 56 évesen? Ezekre a kérdésekre soha nem tudjuk meg a választ, de az biztos, hogy a fentiek mind jelentős mértékben befolyásolták élete alakulását.
A nevezetes alföldi nyomdászcsaládból származó briliáns agyú ügyvéd, dr. Kertész Sándor és az ifjan megözvegyült ragyogóan szép Hoch Ilona 1931-ben szeretett egymásba, de a házasságkötésre csak 1936-ban került sor Karcagon. A fényes esküvőt követően Karcag egyik legelegánsabb lakását és egyben ügyvédi irodáját rendezték be a fő-utcai emeletes házban.
1938-ban az első zsidótörvénnyel egy időben született meg várva várt első gyermekük, Gyuri, akit kimondhatatlan boldogsággal fogadtak, hiszen akkor a mama már 35, az apa pedig 37 éves volt, ami abban az időben nem számított éppen fiatalnak. A 4,5 kg-os babát fogóval segítették a világra.
A szájhagyomány azt állította, a „fogós” gyerek vagy túl okos, vagy hibás. Hát ő zseninek született, és az akkor igen divatos Pickler Emmi-féle módszert követve, annak szigorú útmutatásait betartva nevelték, azaz csak etetéskor, tisztába tevéskor szabadott a gyereket felvenni. Így fordulhatott elő, hogy az erkélyen levegőztetett elevenen rugdalózó kisbabát mezítelen lábakkal találták a csikorgó téli hidegben. Egyéves születésnapja az egész család legfényesebb eseménye volt. Az önállóságra nevelt gyönyörű kisfiú hamar kezdett járni és beszélni. 1943-ban született meg kishúga Anni, s a szülők kimondhatatlanul boldogok voltak a két csodálatos gyermekkel.
Sajnos, örömükbe nem kis üröm vegyült a háború előre-haladtával, s a kislány még egyéves sem volt, amikor 1944. március 19-én bejöttek Magyarországra a németek. Karcagra fekete egyenruhás SS alakulat került, és Kertészék lakásába szállásolták be a német parancsnokságot. Az ügyvédi irodában még két hónapig meghúzhatta magát a család, de utána gettóba kerültek. A hatéves Gyuri akkor kezdte volna iskolai tanulmányait, ami persze elmaradt, mert egyhónapi gettóban lét után bevagonírozták a zsidókat, akik Szolnokra kerültek gyűjtőtáborba. Az ötvenévet be nem töltött férfiakat munkaszolgálatra vitték Debrecenbe, így Gyuri anyja is egyedül maradt a két gyerekkel.
Szerencséjére, szüleivel, testvérével, annak két lányával, férje szüleivel együtt került az Ausztriába menő szerelvényre s igy tizen együtt csinálták végig az elkövetkező rémes hónapokat.
Első állomásuk Strasshof volt, ahol
harmincas csoportokba osztották az em-
bereket, s ők egy báró birtokára kerültek Guntensdorfba, ahol a földeken dolgoztak
a tízévestől az idősekig. A két nagymama maradhatott csak a szálláshelyen, ők vigyáztak a kisgyerekekre és főztek a csoportnak, ami nem volt kis teljesítmény, a rendelkezésükre bocsátott nyersanyagokból. Még a cukorszirupot is maguknak kellett kifőzniük
a nyers cukorrépából. De bárcsak ez lett volna az összes nyomorúság! November végén ismét visszavitték a csoportot az elosztóhelyre, hogy marhavagonban szállítsák át őket a Bergen-Belsen-i koncentrációs táborba, ahol 50 ezer ember volt összezsúfolva Európa minden országából, s ahonnan a szövetséges felszabadítók közeledte miatt, a még mozgásképeseket továbbvitték április elején. Gyuri édesanyja minden energiájával élet-halál között lebegő egyéves kislányát próbálta életben tartani, s igy a hétéves „nagyfiúnak” szinte egymagában kellett megbirkóznia a sok éhezéssel, a hullahegyek látványával, a koncentrációs táborbeli hónapok minden keservével. Április 13-án szabadultak fel, de csak szeptemberre kerültek haza Karcagra, ahol Mauthausenből szabadult édesapja már várt rájuk. Az ő házuk – lévén a német parancsnokság főhadiszállása – volt az egyetlen földig bombázott ház Karcagon, így semmijük sem maradt. Nulláról kellett kezdeniük az életet, de legalább a család együtt volt és bizakodva nézett a jövőbe. De sajnos a megpróbáltatásoknak még nem volt vége. Mikor Gyuri édesapja védőügyvédként egy perben földbirtokost védett, a vasvillákkal felszerelkezett, felheccelt parasztok körülvették a házát, és dühösen skandálták: „Földet vissza nem adunk, zsidó ügyvédet akasztunk”, meg olyan megjegyzésekkel illették az ott élő zsidóságot, hogy „többen jöttek vissza, mint amennyit elvittek”. Itt érdemes megjegyezni, hogy Karcagon 1300 zsidó élt, ennek körülbelül a fele elpusztult, a többiek pedig – később – vagy átköltöztek Pestre, vagy kivándoroltak. Ma ott a zsidó közösség 50 főre tehető.
Gyuri szülei is Pestre költöztek, és a nagy tehetségű apa jól menő ügyvédi praxist folytatott. Meggyőződéses szociáldemokrata volt fiatal korától kezdve, és az átéltek hatására nagy cionista is lett. 1948-ig sok embernek intézte el a legális kivándorlását. A saját kivándorlási kérelmét is beadta, azonban 1949-ben egy koncepciós perben elítélték és embercsempészet vádjával 4 évre Recskre internálták. A gyermekeivel újra egyedül maradó anyának komoly anyagi gondjai támadtak, míg aztán mindennek betetőzéseként 1951-ben az anyát két gyermekével
kitelepítették Selyebre, mert egy funkcionáriusnak megtetszett a pesti bérlakásuk. Selyeb bányászfalu volt, ahol ők voltak az egyetlen kitelepítettek. Gyurit az iskolában meg akarták lincselni, mint gaz burzsoát, kővel dobálták, s hogy min mehetett keresztül az érzékeny lelkületű kamasz, akinek az apja is nagyon hiányzott, s akit tizennégy éves korában az apja múltja miatt egyetlen gimnáziumba sem akartak felvenni, azt talán elképzelni sem tudjuk. S hiába lett a csodálatos anya révén helyzetük egyre elviselhetőbb olyannyira, hogy a falu felnőtt lakossága megsiratta őket, amikor végre engedélyt kaptak, hogy 1953-ban Karcagra költözzenek (Pestre még nem mehettek vissza) – ez a fiatal fiú boldogtalanságán nem segített.
1954-ben nyílt meg számukra Budapest, de már az időközben kiszabadult apával együtt. Sikerült szerezniük egy társbérletet, mivel kisajátított lakásukat természetesen nem kapták vissza. Életük végre kezdett rendeződni, a szülőknek volt állása, megélhetése, a gyerekek iskolába jártak, nagyon jó tanulók voltak. Gyurit felvették a Madách Gimnáziumba. Komoly költők (Garay
Gábor, Juhász Ferenc) véleményezték nagyon bíztatólag a verseit, tehetségesnek tartva őt. És ekkor jött 1956. A szülők kérvényezték a hivatalos kivándorlási lehetőséget Izraelbe, de félve attól, hogy a 18 éves katonaköteles Gyuri nem kapná meg, úgy döntöttek, jobb, ha barátait követve disszidál. 1956. novemberében igy is történt, s mire szülei 1957. márciusában kiérkeztek Izraelbe, ő már egy magyarok által alapított kibucban élt, és nagyban tanulta a nyelvet. Rövidesen be kellett vonulnia a hadseregbe, melynek fegyelmét azonban nem sokáig bírta. Nem számolva a következményekkel,
átszökött Szíriába, ahol már a határon elfogták, és kémnek tartva keservesen megkínozva vallatták, míg rá nem jöttek, hogy egy egyszerű katonaszökevénnyel van dolguk. Átjutott valahogy Libanonba, ahonnan pár hónap elteltével visszaszökött Izraelbe. Itt hazaárulás vádjával letartóztatták, és ötévi fegyházra ítélték, amiből három és félévet kellett börtönben töltenie. Ezután szüleivel élt, majd az ország déli részén az akkor épülő új városban, Micpe-Rimon-ban megismerkedett a lengyel származású Binával, akivel összeházasodva, életének nyugalmasabb és boldogabb időszaka vette kezdetét. 1970 táján egy Jaffa narancs-exportőr cégnél töltött be magas pozíciót, és 1973-ban megbízták egy Brazíliában létesítendő narancsfeldolgozó megalakításával és vezetésével. Már elutazott, megcsinálta új élete kereteit, amikor életébe megint beleavatkozott a történelem.
Az 1973-as izraeli háború kitörésekor, napokig nem hallva híreket a családjáról, csapot-papot otthagyva Brazíliában, szó nélkül hazautazott, s ez akkor véget is vetett karrierjének. 1978-ban egy észak-izraeli zöldellő kibucba költözött feleségével és három fiával, ahol úgy érezte, jó helyen van. Egyetlenegyszer látogatott haza Magyarországra
a kilencvenes évek elején egy érettségi találkozóra, s onnan visszatérve többé nem lelte lelki nyugalmát. 1994 egyik végzetes napján nem bírta tovább, s önkezével vetett véget mindennek.

Ezzel az írással szeretnék emléket állítani tragikus sorsú unokaöcsémnek. Most lehetne 70 éves.