Kezdőlap » Remény » 2008. 2. szám » Flamm János: Elengedtem őket, hogy velem maradhassanak II.

Flamm János: Elengedtem őket, hogy velem maradhassanak II.

Flamm János

Elengedtem őket, hogy velem maradhassanak II.

„Én vagyok, az én vagyok a jászsági fi, nekem nem parancsol senki” – dalolta gyakran a nótákat nem különösen kedvelő apám,
a tájról, ahonnan származott. Szemvágása inkább kun-féle volt, ezzel szemben hol cigánynak nézték, hol olasznak fekete hullámos haja, fekete szeme, kreol bőre miatt. Az itáliai eredetre maga is rájátszott, a gimnáziumban latin és olasz nyelvet tanult, ez utóbbit tűrhetően beszélte. Nem volt magas, viszont erős testalkattal áldotta meg a sors. Imádta a sportot. Méltán dicsekedett azzal, hogy a jászapáti fiúgimnázium négyszáz tanulója közül egyedüli zsidóként ő védhette az iskolai válogatott kapuját. Karrierje akkor ért véget, amikor egy alkalommal az ellenfél centerének lábára vetődve, annak rúgásától csaknem leszakadt jobb kezének kisujja.
A fociért egész életén át élt-halt. Közös meccsre járásainkat az Üllői úton kezdtük rendszeres vasárnapi programként, majd felépülte után a Népstadionban folytattuk. A kettős rangadók, amelyek előtt gyakran még a tartalékok is játszottak, közöttük futószámokat, váltókat is rendeztek, egész délutánra szóló sporteseményekkel kényeztették a labda olyan híveit, mint amilyen apám is volt. A jegyért sorakozva apám
izgalma fokozódott, s meghallva az előmérkőzés szurkolóinak fölhördüléseit, harci ménként toporzékolt. Szégyenben hagyva minket a lépcsőmászásban – pedig akkor már, szavaival élve „nagykorú” volt, azaz testsúlya meghaladta a száz kilót – kettesével szedte a fokokat, így igyekezvén a lelátóra jutni. Onnantól kezdve minden más megszűnt számára.
Utolsó meccslátogatásunk felejthetetlen maradt. A nyolcvanas évek elején történt, ebben az időben már apám is televízión nézte a mérkőzéseket – s anyám gyakran figyelmeztette, hogy szétesik alatta a fotel, s óvta az izgalmaktól, mert együtt mozdult beadásra, fejelésre a játékosokkal –, hárman mentünk ki a Népstadionba. Egymás mellett
ültünk: apám, kiskamasz fiam és én. Sem
a játék, sem a közönség nem volt már a régi. Mégis! Érzékeink elteltek a tágas tér, a ragyogó napsütés, a fű zöldjén jól-rosszul adogató játékosok látványának felcserélhetetlen elevenségével, és ugyan soha többször nem, de akkor mi hárman együtt élvezhettük ezeket az ajándék pillanatokat.
Apám 1928-ban érettségizett, attól az évtől kezdve a numerus clausus jóformán lehetetlenné tette a zsidó ifjak számára a felsőbb iskolai tanulmányokat. Ő Budapestre kerülve a szűcs-mesterséget célozta meg.
A sport mellett egy másik szenvedély rabjává is vált a „bűnös” városban. Máig sem sejtem, milyen belső kényszer vezérelte, mert előzményre családjában nem leltem az Operaház kakasülőjére. Tény viszont, hogy évtizedekkel később is csak csodálhattuk, amint sorra felismerte a rádió zenei vetélkedőjében felcsendülő dallamokat. Így hát a belvárosi Dán testvérek jól menő üzletében
gyakorló vidéki fiatalember felváltva „koptatta” naponta a Sportuszoda vizét s az Operaház legolcsóbb, valójában már nem is nézőtéri, inkább hallótéri ülését.
Ám a következő években inkább sport-beli edzettségének látta hasznát. 1940-ben Dolhán irtott erdőt, épített védvonalat, majd újabb három évet Budapesten „szolgálta a munkát”, s nem két piciny gyermeke, családi állapota óvta meg a keleti fronttól, hanem az a csíny, hogy apósa cseresznyefa botjával addig verte a lába szárát, amíg súlyos trombózissal kórházi ápolásra nem szorult. Hogy a családja mellett maradásért nagy ár volt-e az élete végéig reggelente kötelezően feltekerendő fásli viselése, s vissza-visszatérő trombózisa, nem lehet kétséges. Már csak azért is! Helyesebben csak azért is, hogy ne bárki parancsáé, de az övé legyen
a végső szó!
Megjegyzendő: rátartisága, büszkesége, jó megjelenése ellenére a női nemmel kapcsolatos tapasztalatairól sohasem hallottunk. Az is lehet, hogy kevés mondanivalója is lett volna. Tény az, hogy édesanyját kisgyermekként veszítette el, s az új asszony szeretetlensége – erre többször is utalt – erősen befelé fordulóvá tette, de az is elképzelhető, hogy erős szeméremérzete volt hallgatásának az oka. Harmincadik évében járt, amidőn egy sadhen – házasságközvetítő – összeismertette jövendőbelijével. A sadhen ügyes képviselője volt az égi elrendeléseknek, csaknem fél évszázadot töltött együtt anyánkkal apánk jóban, rosszban, olykor még rosszabban. Eszmélésünk óta magunk is tanúi lehettünk ennek a szövetségnek. Ami pedig abban a hat évben történt 1939 és 1945 között, szemléletes és eleven történeteinek mozaikdarabjaiból rakható össze.
A nyilas rémuralom idején esett, hogy a munkaszolgálatból hazatérő apámat, több sárga csillagot viselő társával együtt elkapták a fegyveres „testvérek”. Egy üzlethelyiségbe terelték foglyaikat igazoltatás címén, ott a falnak fordulva, magasba emelt kézzel kellett várakozniuk. Hátulról szemrevételezve apám bizonyult a legvastagabb tarkójúnak, így ő lett a kiválasztott. Egy órán keresztül nadrágszíjjal verték fogva tartói, gondosan ügyelve arra, hogy a fémcsatok is minden ütéskor célba találjanak. Egy légiriadó szétkergette – szavát használva a „jabrancokat”.
A másik történet helyszíne a gettó. Egy idős bácsi szükségét végezvén a latrinába zuhant. Jutalmat ígértek annak, aki bemászik érte, és kimenekíti onnan. Apám vállalkozott, s a közmondást átírva a szarból nem aranyat, de az akkor annál sokszorta többet érő kenyeret csinált, lévén aznap mindannyiunknak dupla fejadag jutott. Ez a fajta vagánysága sok nehéz helyzeten átsegítette. Egy Raul Wallenbergre emlékező könyv név szerint is megemlíti apámat mint „ügyes fiatalember”-t, aki egy mentési akció során „átsodródott” a gyűjtőszázadból a svéd védettek közé. A „jászsági fi” nem hátrált, felszegte fejét, úgy mondta: „Ha a kalapomba szarok, akkor is Flamm Sándor vagyok!” ezek a szavak – ma még inkább érzem – nem a profanitásuknál fogva maradtak meg bennem, hanem azért, mert nekünk a mindenféle rossztól való védelmet, biztonságot sugározták, s mert példázták a legyőzhetetlenség, a mindent túlélés hitét.
Így volt ez addig a bizonyos napig. 1987. szeptember 23-án, egy melegfront okozta kánikulai délután a magyar labdarúgó válogatott a lengyelekkel játszott. Én negyven kilométernyi távolságban, apám otthon – már magányosan – nézte végig a mérkőzést. Anyánk már fél éve nem óvhatta a focimérkőzések izgalmaitól. A még mindig dús, hullámos, de már galambősz hajú drukker az eredményt még megvárta, csak aztán hívta a háziorvost. Kinyitotta előre a lakásajtót, ágyára feküdt, beszámolt az érkező doktornak a rosszullétéről, s elvesztette az eszméletét. Fél óráig tartott az utolsó küzdelem. Hozzám – telefonunk nem lévén – két közvetítőn át kora estére érkezett a hír. Mint ahogy akkor, féléven belül teljes árvaságra jutásunkkor, most húsz év múltán is kifogy belőlem a szó.
Ám valamiről beszélnem kell. A temetésre készülődve hármunk nevében én vállalkoztam, hogy elbúcsúzzam apánktól. Édesanyám holmijai között találtam egy, még lánykorából őrzött imakönyvet. Nem kellett keresgélnem. Egy újságlapszélből letépett papírcsík jelezte azt a két imát, amit a gyermekeknek kell elmondaniuk szüleik sírja felett. Ki tudja, pillanatnyi megérzés, sietség vezérelte anyámat, hogy ezt a keze ügyébe eső alkalmi könyvjelzőt használja. A papírcsíkon
a napilap dátuma: 1986. szeptember 23., vagyis az a nap, amelyre rá pontosan egy év múlva édesapánk itt hagyott bennünket. Nincs realitás, nincs véletlen, csak anyánk a halált is semmibe vevő akarata, hogy mi ötünket, ha csak még egyszer is, de egybetartson, és isteni kegynek tartom, hogy így ráérezhettem azokra a szálakra, amelyek kezdetektől fogva léteznek, és eltéphetetlenül összekötnek valamennyiünket.