Kezdőlap » Remény » 2008. 2. szám » Hrotkó Larissa: 120 éves a budai „Frankel”

Hrotkó Larissa: 120 éves a budai „Frankel”

Hrotkó Larissa
120 éves a budai „Frankel”

1. A budai zsidók viszontagságai

A budai „Frankel” (régi nevén: Újlaki zsinagóga) 1888. augusztus 8-án kezdte meg működését. Persze, a mai közösség nem hasonlít az egykori budavári zsidóságra. Közelebb áll hozzánk a 17-18. századi budai zsidóság, noha ahhoz képest is sokat változtunk. Az akkori budai zsidókat az üzleti, a rokoni és a hivatali kapcsolatok inkább Bécshez kötötték. Viszont a vallási kérdésekben Buda csatlakozott Speyer, Worms és Mainz dönt-
vényeihez. A középkori budavári zsidó közösségben sok Talmud-tudós volt. A 17. századra ez is megváltozott, ám a Sulhán Áruch maradt továbbra is.1
A zsidók 1689-ben telepedhettek le ismét a budai Vizivárosban, ámbár a zsinagóga építése a 17-18. században a királyi és a helyi rendeletekbe ütközött, amelyek előírták, hogy a zsinagóga külsőleg ne tűnjön fel, és semmiképp se nézzen ki templomnak. Az istentiszteletre egy termet – „amitirtes gebett Zimmer”-t – jelöltek ki.
Az 1740-es éveket egy erőteljes morva bevándorlás jellemezte. Ekkor a hitközség már 32 családot (156 lelket) számlált. Ebből tizenketten magyarországi, heten pedig budai születésűek voltak. Legtöbben – tizenhat családfő – Morvaországból, illetve Lengyelországból érkeztek. Már csak 7 családfő származott Németországból. A közösség összetétele a 18. századra, tehát, látványosan változott. A hitközség elnöke Simon Göczel hadi szállító, a rabbi a nikolsburgi születésű Ábrahám Löb volt. 1746. június 17-én a zsidókat ismét kiűzték Budáról, pedig az 1735-ös összeírás óta a számuk csak két lélekkel szaporodott! A vízivárosi temetőt felszámolták, a csontokat Óbudára szállították, ahol a Laktanya utcai zsidó temetőben helyezték el egy közös sírban.2
A kiűzetés után többen Óbudára mentek el. Az Óbudára költözött családfők névsorát a hitközségi levéltári adatok alapján állí-
tották össze: Herznach Dávid Hirsch, Leitersdorfer, Policzer, Nikolsburger, Pollák, Schlesinger, Bacharach, Teltsch, Bürgel,
Simon Göczel, Fülöp Mózes, Markus Löb,
Simon Joel, Abelsberger Bóruch, Mózes Löb (Liebner Mózes), Offenheim Izsák, Izrael
Ábrahám, Bauer Salamon (Böhm). A felsoroltak és utódainak többsége 1800. körül már Pesten, vagy Bécsben megtalálható: az 1828. évi pesti hitközségi jegyzőkönyvekben Schlesinger, Abelsberger és Bauer urak a közösségben, illetve a haszonbérleti társaságban (más néven Garküche-bérlet) vezető szerepet töltöttek be. Bécsbe távozhatott többek között Göczel nagykereskedő.
A teljesség érdekében meg kell említeni Nepauer Máté által tervezett, rövid életű zsinagógát, amely a nagy óbudai zsinagóga (1821) elődjének nevezhető. A megbízást
a budai zsidók adták 1766-ban. A zsinagóga a lengyelországi minta szerint centrális elrendezésű, 4 pilléres volt. De az épület rossz talajra került, hamarosan repedezni kezdett és végül is le kellett bontani.3
1783-ban a zsidók visszatérhettek Budára, és 1787-ben nyílt meg az első zsidó vendéglő, feltételezhetően Újlakon. Ezt a letelepedést elősegítette az ipari fellendülés: 1847-ben kezdődött az újlaki Duna-part kiépítése az Óbudai textilipar gyapjúfeldolgozó üzeme miatt. A vezető textilipari üzemek abban az időben Goldberger Ferenc, Kánitz Löbl, illetve Spitzer Gerzson tulajdonában voltak. Az újbóli letelepedés 26 fővel kezdődött, de 1811-ben a zsidó lakósok száma – minden akadály ellenére – már meghaladta a százat. 1823-ban egy önálló zsidó közösség alakult meg, amelynek Cohner József lett az elnöke. 1829-ben már a budai lakosság is kérte, hogy egy jómódú, rendezett zsidó község lakjon itt és segítsen a terület fejleszté-sében.4
A 20. század budai zsidóságát az európai kultúra iránti vonzalom jellemezte. Budán 1819-ben adták ki Mózes Mendelsohn több munkáját és szívesen fogadták az új szellemi irányzatokat, noha a hitközség még mindig Münz-féle óbudai vallási vezetés alatt állt. A hitközség iskolájában Rosenthal Móricz támogatta a felvilágosodás eszméjének terjedését. A Szentírás fordításai nyomán Rosenthal a zsoltárokat és a Példabeszédeket szólaltatta meg magyar nyelven.
A 19. század elején Kunitzer Mózes ben Menáchem vette át a budai rabbiszéket. Kunitzer is Óbudáról érkezett, de a prágai Liva családból származtatta magát, amely nagy rabbikról volt ismert. 1818-ban Kunitzer olyan javaslatot terjesztett elő, mely szerint a „német (askenáz) rítusú” templomokban a héber nyelv askenáz kiejtése helyett alkalmazható a szefárd kiejtés. Az ünnepélyes hangulat kiemelése és az áhítat fokozása érdekében javasolta az orgona használatát.5 Kunitzer 1837-ben halt meg, utána a pesti Schvab rabbi gondoskodott a budai közösségről. A 40-es években Einhorn, a reform mozgalom vezetője kétszer is szónokolt
a budai közösségben. Noha a reform közvetlen hatását nem mutathatjuk ki, de a budai zsidó közösség magyarosodásában Einhorn minden bizonnyal kivette részét.
Az új, mór stílusúnak mondott budai zsinagógát 1866-ban az Öntőház utcában avattak fel. Az épületet Knabe Ignác tervezte. Az 1870-es években Dr. Goldberger
Rafael, pápai születésű rabbi kapta meg
a budai megbízást, aki a boroszlói rabbi szemináriumból érkezett Budára. 1873-tól a budai közösségnek már saját alkotmánya volt, és 1888-ban Feller Sándor tervei alapján építették fel az új Újlaki (mai Frankel) zsinagógát a 18. századvégi betelepedés óta használt szűk imaház helyébe.

2. A magyarosodás felé

Franz Schams történetírása6 jóformán csak futólag és meglehetősen negatív színekben ábrázolta a budai zsidókat, mint egy kihaló félben lévő régiséget. A budai zsidók sorsát a lemenő naphoz hasonlította. 1821-ben Budának 25. 228 lakosa volt, de ebből csak 466 volt zsidó. Az 1820-s évek Budáját Schams még mindig német városnak tartotta, ahol a német nyelv volt az uralkodó.
Ám a 19. század második felére a helyezet megváltozott: a lakosság rohamosan magyar-osodott.7 Az adatokból kitűnik, hogy a zsidóknak a magyarosodás folyamatában igen nagy szerepük volt. 1851-ben Budán már
a magyar lakosság képezte az abszolút többséget (195, 912 ezer fő). Magyarul beszéltek: az izraeliták közül 77, 36%, az ágostaiak közül 70, 52% és a katolikusok közül 68, 63%.
A tanulmány szerint az izraeliták közvetlenül a helvétek (evangélikusok) mellett álltak ebben a statisztikában. 100 helvét közül 93, 02, 100 izraelita közül 79, 21 beszélt magyarul. A nyelvi-statisztikai adatokat azzal magyarázták, hogy az evangélikusok és
a zsidók többsége magyarországi születésű és állandó budapesti lakos volt.
Az 1851. évi összeírásban a zsidókat még egy önálló izraelita nemzetiségként jegyezték be. De a magyarosodás feltérképe-
zésének kontextusában ez úgy hangzott,
mintha a zsidóságot egy etnikai kisebbségnek
tartották volna számon. Összehasonlításul megemlítjük, hogy az eddigi összeírásokban a zsidókat kimondottan idegen, sokszor tranzit elemként kezelték. 1851-ben Budán a zsidók a lakosság 11, 6 %-át (4.976 fő), Pesten 15%-át tették ki (12.642 fő).
A budai zsidó lakosság magyarosodása új értékeket, illetve a hagyományos értékállomány átértelmezését hozta magával. A tudás továbbra is erénynek számított, de ennek tartalma megváltozott.
Amikor 1928-ban felépült az Újlaki zsinagóga körüli háztömb, megkezdődött a környék új korszaka. A Zsigmond utca (Frankel Leó út) 49. számú ház lakói a stabil polgári réteghez tartoztak. Az 1941. évi népszámlálási adatok szerint a házban lakó nők többsége háztartásbeli volt, ám volt egy tejüzemi részlegvezetőnő (Lichtner Joma Szilárdné), egy kötőnő (Fuchs Janka), egy énektanárnő (Szölősi Gizella), egy zsidó hittanárnő (Farkas Margit) és a hitközségi tisztviselőnők (Weisz Jakabné és Wellesz Károlyné). Wellesz Károlyné a háború után is ebben a házban lakott, szolgálatának 25. évfordulóját 1946-ban ünnepelte a budai körzet, amiről az Új Élet június 5-i száma értesítette olvasóit.
A férfilakók közül volt egy rabbi (hivatalosan: „a hitközségi lelkész”), több kántor és több hitközségi tisztviselő. Persze, itt is laktak a zsidó kereskedők és ügyvédek, sőt Wellesz Károlyné férje „vasesztergályos és villamos műszerész” volt.
Mit is hozott a 20. század az Újlaki (Frankel) zsinagógának? A budai zsidóság eddig sem volt homogén, most még tarkább lett. A régi bécsi, német, morva, pozsonyi jesivái askenáz tradíció kiegészült a hászidoktól örökölt új vallási buzgalommal, a kistelepülési magatartási mintákkal, és a részben szekularizálódott nagyvárosi zsidó polgárság európai kulturális értékeivel. A magyar nyelv és irodalom ismerete egy alapvető követelmény volt már, ezen kívül az idegen nyelvek tudása, sőt a klasszikus latin-görög műveltség valamint a történelemben és a filozófiában való jártasság határozták meg a tudás újkori tartalmait. A jiddis kultúrának ebben a környezetben szinte már nem is volt helye, de teljes eltűnéséről még sem beszélhetünk.
A régi értékeket a 20. század budai zsinagógájában többek között Schöner Ignác képviselte, aki 1958-ban jelentkezett egy budai hitközségi hirdetésre.

3. A budai samesz

A hirdetés így szólt: „Templomi altisztet (sameszt) keresünk a Frankel Leó úti templomba. Előnyben részesül, aki „baal kaure” és aki
a szárnyasvágás „söchito” elsajátítására alkalmas. Jelentkezés írásban, vagy személyesen
a körzeti irodában: II, Frankel Leó út 49, de. 11-1 óra között.”8
Ezeknek a feltételeknek messzemenően megfelelt Schöner Ignác, ismertebb néven Ezriel Ichák (jiddis körökben: Zrilichhok). Ezriel Ichák 1902-ben a román határ közelében fekvő Csengerben született. 18 éves koráig tanult: először a héderben, majd
a jesivában, részben Csengerben, részben Fehérgyarmaton, illetve Porcsalmán.
A jesivában az órák reggeltől estig tartottak. Kétszer volt „Jause” (egy rövid tízórai, ill. uzsonna szünet) és még egy ebédszünet. Ebédelni a házakhoz jártak, „napokat ettek”, mert „Tegeznboherek” voltak. Minden nap más-más házhoz mentek, hogy ebédet kapjanak a sokszor ugyanilyen szegény zsidó lakosoktól. A koszt nem volt igazán változatos, az alapanyagot többnyire a bab képezte, amelyet igyekeztek ötletesen tálalni. Az egyik ilyen kulináris remekmű a hagymás zsírral ízesített tört paszuly volt. Nem is lett volna ez olyan rossz, ha csak hetente egyszer és nem a hét minden napján került volna az asztalra!
„17 éves korában apám9 Antwerpenben folytatta tanulmányait egy zsidóközösségben, de ott már a szakmát is tanulta: az üvegfúvást. Visszatérése után megnősült.
A felesége is csengeri volt, négy gyermekük született: Imre, Jenő, Éva, Edit. Hamar rá kellett jönnie, hogy Magyarországon az üvegfúvásból nem élhet meg, ezért kereskedéssel próbálta fenntartani családját.”
Csenger egyébként egy nagyon vallásos hely volt. Rabbi Jungreiss – egy régi rabbi dinasztia tagja – patriarchálisan vezette a közösséget. A rebbével kapcsolatos történet Schöner családban egy hagyományos elbeszéléssé vált. A történet egyik főalakja Joel nagyapa volt, aki házalóként járt faluról falura egész héten át, de a hétvégére libát vehetett családjának. A liba máját nem ették meg,
hanem eladták, így még pénzhez is jutottak.
„Egyik hétvégén nagyapa haza érkezett
a hétvégi libával, és mint mindig elküldte az apámat a sakterhoz. Ha a metsző azt mondta, hogy az állat nem kóser, akkor a zsidók ezt nem fogyaszthatták. És pontosan ez történt aznap is: a liba a metsző szerint nem volt kóser. Nagyapám elhatározta, hogy
a rebbével is megnézeti a szárnyast. Ha ő
is azt mondja, hogy a liba nem kóser, hát nincs mit tenni. Apám elment a rebbéhez.
A rebbe megnézte, alaposan megvizsgálta a libát, és azt mondta, hogy, sajnos, tréfli. Apám megrémült. Rebbe ránézett és megkérdezte:
– Kik a szüleid? Mikor ettél utoljára húst?
Apám válaszol. A rebbe – aki közösségének minden családját jól ismerte – elgondolkodott, és még egyszer megvizsgálta a libát:
– Várj! Nézzük csak! Hát, úgy látszik mégis kóser. Igen, kóser!
Apámra ez a jelenet nagy hatással volt. Úgy értelmezte, hogy a rebbe számára a vallási tekintélynél is fontosabb voltak a rábízott emberek és az alázat a szolgálatban. „Apám egy áldott jó ember volt. Nála jobbat a világ nem látott. Még ellensége sem volt. A háborúban az egész családját Auschwitzban veszítette el: feleségét, gyermekeit – mindenkije elpusztult. Egyedül maradt. Anyámat régóta ismerte, amint anyám első férjét is, akik ugyancsak csengeriek voltak. Amikor összeházasodtak, anyámnak három felnőtt lánya volt, és apám saját lányaiként házasította ki őket.
Szüleim 1950. körül voltak kénytelenek Pestre jönni, mert a faluban a megélhetőségük nem volt biztosítva. A nagyvárosban apám még egy lehetőséget kapott: ugyanis nemcsak jól tudott imádkozni, hanem
komoly Talmud-tudással is rendelkezett, alaposan ismerte a vallási előírásokat, a háláhát.
Pesten egy kósersági felügyelői helyet kapott. A szarvas marha kirajnigolása volt
a feladata, ami nehéz fizikai munkával is járt. Ebből a tevékenységből már meg lehetett élni, és emellett taníthatott is. 1958-ban jelentkezett az Újlaki zsinagóga hirdetésére és haláláig a zsinagóga alkalmazásában állt.”
A háború után a zsidó életben történt néhány változás, mint, például, a nők részvétele a rabbi ősválasztásában. Mégis az 1950-es évek elején a budapesti zsidóság életét még sokban a 40-es évek szokásai határozták meg. A háború előtti évekhez hasonlóan a neológ tudós rabbi elsősorban a világi (filozófia, irodalom) tantárgyakból kitűntetett, sokat publikáló, tanító és előadó tekintély volt, aki hétköznapokon nem állt oda az előimádkozói helyre a minjén előtt, de lajnolnia is csak ritkán kellett.
„Az Újlaki zsinagóga rabbija Dr. Benoschofsky Imre volt akkoriban, aki a háború előtt is a budai körzetben dolgozott. Benoschofsky egy igazi neológ tudós rabbi volt, aki sokrétű műveltséggel rendelkezett, szívesen és jól tanított. De a sok elfoglaltsága miatt a hétköznapi minjénre nem maradt ideje. Apám valóban nagy segítség volt számára a zsinagógában.
A budai közösség más volt, mint most. Kertész Zoltán, az elnök akkor jött be, ha alá kellett írnia a szükséges papírokat, de nem vett részt az állandó minjénben. A közvetlenebb kapcsolatok a reggeli minjénben alakultak ki, amelyben általában Stein Jakab, Weisz Lipót, Szekulesz bácsi, Horovitz
Rezső, Donát István, Goldberger Laci bácsi imádkoztak együtt. Az volt a szokásuk, hogy az ima után egy kis Talmud-órára ültek össze. Főleg a vidékről feljött emberek kívánták ezt a szellemi ráadást, talán, mert még emlékeztek a heder és a jesiva hangulatára. A felvilágosítói-tanítói feladat ebben a körben apámra hárult, aki előtt mindig ott volt a „Blatt Gemore”.”
Benoschofsky 69-ben ment el. Géjer
Artúr rabbisága idején „Schöner bácsi” nemcsak fontos, de nélkülözhetetlen is lett a zsinagógában.”
„Hogy hogyan és miképpen olvasták a Tórai szövegeket Szabolcs-Szatmár-megyében, azt nem tudom. Csak azt tudom, hogyan olvasta ezeket az apám” – folytatta elbeszélését Schöner Alfréd. „Az apám lajnolásában két dolog játszódott közre. Az egyik az, hogy nem volt jó zenei hallása. Ha a dallamban biztos volt, akkor ez meglátszott a produkcióján is. A szentírási szöveg tudása ezzel szemben kitűnő volt. Nagyon fontos volt számára, és tőlem is követelte, hogy pontosan tudjam, hogyan helyezkednek el a szövegben a „tropok” (trapok).
A „trop” lexema jelentése az alkalmazástól függ. A lajnolásnál a szentírási szövegben látható masszoreta jelek többfunkciós szerepérére utal. A tropok, vagy a negina-jelek rögzítik a dallamot, ám – nem utolsó sorban, és nem is mellesleg – a szöveg értelmi tagolását is segítik elő. Hogy melyik funkció volt előbb, erről valószínűleg ma már nem vitázhatunk érdemben. A tagoló és értelmező funkció a megfelelően hangsúlyozott reci-tálásban valósul meg. Erre vonatkozik
a „negina bimkomó” lajnolás-tudományi szabály, amely azt jelenti, hogy a szöveget nemcsak a megfelelő dallammal kell énekelni, de értelmesen tagolni is.
A Talmudi bölcsességet magában foglaló,
a vidéki egyszerűséget, visszafogottságot tükröző szövegközpontú lajnolás valószínűleg nagyon különbözött a Sirota Sándor híres budai kántor elképzelésétől, amelynél a dallam szépítő funkciója került előtérbe. Schöner főrabbi úr számára nem a dogmatikai eldöntés volt a fontos. Édesapjától, az egykori budai samesztól a Tórához fűződő személyes kapcsolatot és a lajnolás felejthetetlen egyéni élményét örökölte. Ezt a kincset szeretettel őrzi, de mint egy igazi rabbi a tanításával és saját személyén keresztül is az édesapja örökségét megosztja a tanulni vágyókkal.

Lábjegyzetek
1 Kohn Sámuel, Héber kútforrások és adatok
Magyarország történetéhez, 1881
2 Grünvald Fülöp, Budai zsidók, Budapest, 1949
3 Horler Miklós, Budapest műemlékei, 1962, p. 429
4 Grünvald Fülöp, 1949, p. 18
5 Büchler Sándor , A zsidók története Budapesten, 1938
6 Vollständige Beschreibung der königlichen Stadt Ofen in Ungarn, Buda, 1881
7 Budapest nemzetiségi állapota és magyarosodása,
Budapest, 1882
8 Új Élet, XIV. évf. 1958. augusztus 1-i 15. száma, p. 6.
9 A továbbiakban részleteket idézünk Dr. Schöner Alfréd főrabbi, az Országos Rabbiképző és Zsidó Egyetem rektorával folytatott interjúból.
Dr. Schöner Alfréd több éven át a „Frankel” rabbija volt.