Kezdőlap » Remény » 2008. 2. szám » Müller Ferenc: Kétezer nap

Müller Ferenc: Kétezer nap

Müller Ferenc

Kétezer nap*

Mottó:
E könyv lapjai őrizzék drága, szeretett
Édesapám emlékét, aki engem csak jóra,
szépre és bölcsességre tanított.

Feljegyzéseim az Oroszországba hurcolt zsidó munkaszolgálatosok, illetve az orosz fogságba került hadifoglyok nehéz életét – és sokak halálát – örökítik meg

Részlet a könyvből:

Este tíz órakor – ami ott késő éjjelnek látszott – érkeztünk meg egy nagy pajtaszerű épülethez. A nagy sötétségben más épület körvonalait sem láttuk. Ez a pajta egy szalmafedelű kolhozistálló volt, téglalap alakú ablaknyílásokkal. Itt kapott elhelyezést a század. Kitűnő szállásnak látszott, ugyanis bőven volt benne az állatok által már korábban használt szalma, amelyet megtisztítottunk a trágyától. Elkészítettük fekhelyünket, hogy alaposan megviselt végtagjainkat végre
kipihentessük.
Az istálló olyan hosszú volt, hogy 207 tagú századunk kényelmesen elfért benne. Én alapos körültekintés után egy ablaknyílás alatt foglaltam helyet, és kényelembe helyeztem magam. Hátizsákomat és bakancsomat a fejem alá tettem párnának, és végignyúltam a pokrócomon.
A kíváncsiak és fürgébbek részéről megindult a tudakozódás, hogy kiszagolják hol, merre vagyunk. Itt-ott magyar és német katonákat, tiszteket lehetett látni. A szakácsok a parancsnok rendeletére hozzáláttak a vacsora elkészítéséhez az istálló bejáratánál lévő nyitott tűzhelyű kemencéknél, amelyre ráhelyezték a főzőüstöket. Hamarosan finom gulyásillat árasztotta el új szálláskörletünket. Közben megtudtuk, hogy egy Peski nevű kiürített orosz faluban vagyunk, a nagy Don-kanyari tűzvonal egy részében.
A vonalat német és magyar katonai egységek védték.
Alig telt el szűk félóra, hogy szakácsaink hozzáfogtak a főzéshez, egyszer csak, mint derült
égből a villámcsapás, valaki rémült hangon
beordított:
– Mindenki meneküljön!
Fogalmunk sem volt, mi történhetett. Első gondolatunk az volt, hogy az oroszok jönnek, áttörték a frontot. Fáradtságomat feledve máris talpon voltam, a csomagomat az ablakon át kidobtam, majd utána ugrottam, és futni kezdtem. Az épülettől pár lépésnyi távolságra már láttam, hogy az istálló tetejét borító szalmafedélen hatalmas lángnyelv fut végig. Oly káprázatos gyorsasággal borult lángba a száraz szalmából készült istállófedél, mint amikor kiöntött benzint gyújtanak meg. Az első nagy riadalomból magunkhoz térve rögtön éreztük, hogy ez nagy bajt jelent számunkra. A tűz keletkezésére német és magyar katonák, tisztek és tisztesek rohantak elő. Ki puskával, ki revolverrel lövöldözve és hadonászva ordították, hogy megjöttek ezek a büdös zsidók, és így adtak jelt az oroszoknak. Egy mokány képű magyar szakaszvezető revolverével hadakozva üvöltötte, hogy agyon kell lőni valamennyit. A német tisztek is hasonlóképpen ordítottak. Mi egyik rémületből a másikba esve hozzáfogtunk a század felszerelésének kimentéséhez, majd egy kivezényelt magyar honvéd századdal együtt árkot ástunk az épület körül, hogy a tűz továbbterjedését megakadályozzuk. A szomszédos kis épületek tetejére két-két munkaszolgálatost küldtek egy-egy vödör vízzel, hogy megvédjék az odaszálló tüzes pernyéktől a tetőt. Mit tudták akkor a szegény és ijedt fiúk, hogy lőszerrel megrakott építmények tetején állnak, amelyek ha lángra lobbannak, anélkül, hogy ők a földre érnének, egyenesen
a mennybe repülnek.
Szállásunkat tehát szédületes gyorsasággal emésztette a tűz. A koromsötét éjszakában a hatalmas lángnyelvek félelmetes és egyben lenyűgöző látványt nyújtottak. S mindez az orosz harctér egy olyan szakaszán, ahol a dohányzás főbelövés terhe mellett tilos volt, mert a cigaretta tüze is célpontot szolgáltathat az oroszoknak. A tűzoltás lehetetlen volt, minden erőnket csupán a lokalizálására fordítottuk. Eközben azonban egy percig sem szünetelt szidalmazásunk, és az agyonlövetésünkkel való fenyegetőzés. Igyekeztem a századparancsnok közelébe jutni, hogy megtudjam, a tűzfalta sok-sok szalma után hogyan áll a mi szénánk? Milyen sors vár most ránk? Egy normális ember előtt egy pillanatig sem lehetett vitás, hogy a tüzet a vacsorafőzésnél a kemencékben gyújtott tűz okozta. Azon vitatkoztak, hogy direkt csináltak-e a zsidó szakácsok a kelleténél nagyobb tüzet, vagy a hozzá nem értés volt-e az ok. A frontszakasz német és magyar parancsnokainak első felháborodásában az volt a javaslata, hogy meg kell tizedelni a nyomorult zsidókat. Igen ám, de ha minket ilyen gyorsan elintéznek a frontra érkezésünk első óráiban, akkor Kiss főhadnagy tizenkét tagú keretével együtt munkanélkülivé válik. Így körömszakadtáig kiállt a századért. Ez szóljon dicséretére. Egyébként ő korona- és szemtanúja volt az eseményeknek, mert a tűz keletkezésének idején a szakácsok mellett tartózkodott. Nyilván ő is éhes volt, s alighanem siettette a vacsorát. Mindenekfölött nem lett volna jó pont számára sem, ha minket kivégeznek.
A sorsunk még koránt sem dőlt el, mert repülőgépek zaja zúgott bele az éjszakába. A zsidógyilkolásra kész hősök már nem lövöldöztek
össze-vissza, hanem patkányként inaltak el
a németekkel együtt az általunk ismeretlen óvóhelyek felé. Csak mi nem tudtuk, mitévők legyünk. Mire megjelent remegő végtagokkal Szepessi tiszthelyettes és még néhányan a keretből, s közölték, hogy a század teljes létszámmal a tűztől körülbelül 150 méter távolságra lévő nyílt terepen, tízes sorokban foglaljon szállást.
– És onnan senki sem mozdulhat el – ez
a helyőrségi parancsnokság parancsa. Mi fegyelmezetten hajtottuk végre a parancsot, és éhesen elhelyezkedtünk a hideg, puszta földön.
Az orosz repülők már a fejünk fölött zúgtak el, s mi minden ijedelem nélkül találgattuk, hogy milyen meglepetések várnak még ránk.
Bizonyára az oroszok is kíváncsiak voltak arra, hogy mi az, ami vonalaikhoz oly közel világít a sötét éjszakában? Nagyon valószínű, hogy ezért küldtek ide három repülőgépet, amelyek felettünk cikáztak és világító rakétákat lőttek ki.
Ekkor ismerkedtünk meg a Sztálin-gyertyákkal, amelyek sokáig a levegőben lebegve hatalmas fényt árasztottak. De egyszer csak hatalmas detonáció rázta meg a levegőt: valahol a közelben bomba robbant, majd a robbanások sűrű egymásutánban követték egymást. Mi hanyatt fekve, feszülten figyeltük e különös égi jelenetet.
A sűrű detonációkat már egészen megszoktuk, amikor a gépek eltűntek. Nekünk már csak az égő istálló üszkös romjai maradtak.
Már jó ideje elült a vihar, mire megjelent Kiss főhadnagy a kerettel együtt, és megkérdezte, miként álltuk ki az első tűzkeresztséget. Nem átallta nagy szellemességet megkérdezni: hányan csináltunk a nadrágba? Aztán kiadta a parancsot, hogy az éjszakát itt kell töltenünk, mert más szálláslehetőség nincs. És gyorsan eltűnt
a kerettel együtt.
Mi előszedtük takaróinkat, és szorosan összebújva – kanál-villa módjára egymáshoz simulva – elhelyezkedtünk az éjjeli alváshoz a ragyogó tiszta, hideg és csillagos égbolt alatt. Elalvás előtt még megvitattuk a történteket. Sokan azt magyarázták, hogy az orosz repülők nagyon jól láttak minket, és biztosan tudták, hogy mi zsidó muszosok vagyunk, és ezért nem bombáztak minket. Ez amolyan jóhiszemű talmud-magyarázatnak tűnt, de nem volt, aki vitassa az állítást. Őszintén szólva jól esett elhinni ezt az okfejtést. Az viszont tény, hogy legalább ötven bomba közül egyetlenegy sem robbant a közelünkben, amikor pedig szabad prédának voltunk kitéve. Ez csoda volt, bizonyos. Amint a hajnal derengeni kezdett, Nagy tiszthelyettes hetykén pedert bajusza alólelhangzott a kiáltás:
– Ébresztő!
A rémület éjszakája után a század egykettőre talpon volt. Rövid mosakodás a kútnál, majd lapát-, csákány- és kapaosztás következett. E nemes fegyverzetet vállra vettük, s a század indulásra készen állt.
A gyaloglás alatt rengeteg kiégett és romba dőlt falusi házat láttunk. Meg persze elhanyagolt kerteket, földeket. És rengeteg sírt. Az egyik kihalt helységen túlhaladva nagy viaduktot fedeztünk fel, amelyet három oldaláról földbe ágyaztak, és csak bejárata volt. Itt pihenőt rendeltek el. A pihenő alatt a keret tagjai a szokástól eltérően tőlünk jó nagy távolságra foglaltak helyet.
– Na, itt a vég! – Mondták közülünk többen. – Azért hoztak ide minket, hogy e zárt helyen könnyebb legyen legéppuskázni minket.
Húsz-huszonöt perc után szekérzörgés verte fel a visszafojtott csendet. Kétszáz szempár figyelte lélegzetvisszafojtva. Mázsás súlyok szakadtak le a mellekről, amikor a Lebovics Dezső által hajtott szekéren Szepessy gh. tiszthelyettest pillantottuk meg. Agyonlövetésünk helyett reggelit kaptunk, kondérból forró feketét, egy-egy hideg konzervet és jó adag kenyeret. Se azelőtt, se ezután ilyen figyelemben nem volt részünk. Ezután tovább indultunk egy kietlen magas domb oldalán. Még nem tudtuk, de a levegőben is érezhető volt, hogy e terület a Nagy Kaszás birodalma. Halotti csend volt, csak itt-ott hallottuk egy-egy távoli lövés zaját.

*

Később havazni kezdett, utána elképesztő,
soha át nem élt hideg zúdult a vidékre.
Január közepe felé történt. A helyzet már
annyira veszedelmessé vált, hogy megszűnt
a fegyelem a katonaságnál is. Gyakoriak voltak
a légitámadások, a közelünkben bombák robbantak. Egy alkalommal éppen menekültünk
a bombák elől, amikor hirtelen, szinte a semmiből, elém került egy német tiszt. Nem tisztelegtem. Az előírás szerint támadás idején nem volt kötelező a tisztelgés.– Te büdös zsidó! Hogy merészelsz tisztelgés nélkül elmenni mellettem?! – üvöltötte, és mérhetetlen dühében megütött. Hirtelen elborította agyamat a vér. Egy másodperc töredéke alatt kivertem a kezéből a fegyvert, és tiszta erőmből hatalmas ütést mértem rá. A német holtan esett össze. Bajtársaim rémülten nézték, mi történt. Szöknünk kellett, mielőtt valamennyiünkön megtorolják a tettemet. Futásnak eredtünk az ismeretlen cél felé. Amikor már kellő távolságban voltunk, megálltunk tanácskozni. Akkoriban már tömegesen menekültek
a német és a magyar katonák. Mi sem tudtuk, hová megyünk, merre tartunk. Egy keresztúthoz érve én egy pár barátommal balra fordultam, a többiek egy bajtársunkkal jobbra. Mi keserves és viszontagságos út után eljutottunk az oroszokhoz. (Csak öt és fél évvel fogságom, hazatérésem után tudtam meg, hogy a muszosok is hazatértek Magyarországra. Barátom felkereste otthonomat, beszámolt rólam. Sajnos, őt néhány hónap múltán Auschwitzba deportálták, és ott odaveszett.) Hajnalban közelítettük meg a Don folyót, amelynek másik oldalán állt a vöröshadsereg.
A folyó fenékig befagyott, és magas hó borította. Mi a hóban utat kaparva, kúszva leindultunk, miközben mindkét oldalról különféle fegyverek lőtték a területet. Közelünkben gránátok csapódtak be. Több mint egy órát kúsztunk, holott a Don itt nem volt sokkal több mint 200 méter. Egyszer csak hangot hallunk:
– Sztoj!
A hangot hallottuk, de az embert nem láttuk. De azért visszakiabáltunk:
– Jevrej!
– Zentec Jidn! – kiáltott, és mi futni kezdtünk felé. Ránk fogta a fegyverét, és kérte, mutassuk meg, hogy zsidók vagyunk-e. Ez nem volt egy könnyű feladat összefagyott kézzel. Ránk világított, utána gyorsan betuszkolt bennünket egy közeli bunkerbe, ahol mi szinte azonnal összeestünk. Csak azt éreztem, hogy hóval dörzsölik az arcomat, majd vodkát öntenek a számba. Talán ezért csak hosszabb idő múlva tértem magamhoz. Miután kicsit rendeztük magunkat, egy magas rangú orosz tiszt érkezett. Magyarul kezdett beszélni velünk. Hosszasan kikérdezett, kik vagyunk honnan jöttünk, mióta voltunk a fronton, mit csináltunk… Később őrt adott mellénk, aki elvezetett bennünket egy Davidovka nevű helységbe.
1943. január 17-én orosz hadifogoly lettem!

Epilógus

Müller Ferenc 1910-ben született Sárospatakon, az ottani gimnáziumban érettségizett.
A szövetáruházat édesapja, Müller Ármin alapította. 1937-ben megnősült, 1942-ben vonult be munkaszolgálatra. Századát Orosz-
országba vitték, ahol fogságba esett. 1948 júniusában térhetett vissza Sárospatakra. Drága Annáját azonban nem ölelhette karjaiba, mert feleségét Budapesten börtönbe zárták. Így a házaspár a börtön falai között találkozott először. Szerencséjükre Müller Ferenc a Szovjetunióból érkezve megfelelő politikai kapcsolatokkal rendelkezett ahhoz, hogy neje fél év után kiszabaduljon. Leányuk, Marian, 1950-ben született Budapesten. A család 1958-ban Izraelbe kivándorolt. Új hazájában a Keren Kájemet, a Földhivatal megbecsült tisztviselője lett nyugdíjazásáig. 80 éves koráig dolgozott. Nyugalomba vonulása után leánya
kérésére írta meg oroszországi fogságának
történetét. 1999-ben hunyt el. Emléke legyen
áldott!