2008. 2. szám » Rábai Imre: Jelképes élet

Rábai Imre: Jelképes élet

Rábai Imre

Jelképes élet

Rövid életrajz

Mezőkovácsházán születtem 1926. július 9-én.
Apám Róth Nándor (1897) asztalos volt. Anyám Kohn Stefáia (1902) háztartásbeli, bátyám Róth Tibor (1924).
1920-ban költöztünk Szegedre.
1932-36: Szegedi Zsidó Elemi Iskola.
1936-40: Klauzál Gábor Gimnázium.
1940-41: Vegyipari Technikum előgyakorlat.
1941-44: Baross Gábor Gimnázium V-VII. osztály.
1944. június 6-tól munkaszolgálat
(Hódmezővásárhely, Nagykőrös 1944. október 14-ig), majd erőltetett menetben, gyalog Wienerneustadtig, majd koncentrációs tábor (Dachau, Mühldorf).
Felszabadulás: 1945. április 30-án.
1945 decemberében érettségiztem.
1948-51: Szegedi Pedagógiai Főiskola matematika-fizika-kémia szak.
1951: Szegedi Pedagógiai Főiskola Matematika Tanszék.
1951-56: Szegedi Tudományegyetem Bolyai Intézet (tanársegéd)
1956-57: Pécs Janus Pannonius Gimnázium (tanár).
1957-58: Budapest Fazekas Mihály Gimnázium (vezető tanár). Itt kaptam megbízást az első matematika tagozatos gimnáziumi osztály tanítására. Ebből az osztályból többen világhírűek lettek (Lovász László, Laczkovich Miklós, Major Péter akadémikusok).
1965-92: Budapesti Műszaki Egyetem Gépészkari Matematika Tanszék adjunktusa.
1992-ben nyugdíjaztak.
Sok matematika módszertani könyvem, cikkem jelent meg.
1999. Magyar Köztársasági Aranyérdemkereszt
2003. Rátz Tanár Úr Életműdíj

Sóska

1945. április 28-án történt, a háború utolsó napjaiban. A lágerből egy zöld gallyakkal álcázott, fegyverszállítmánynak látszó vonattal, fegyveres SS katonai őrizettel, április 25-én indítottak el bennünket.
Már igen leromlott állapotban voltunk, napok óta minden élelem és víz nélkül. Kaptunk egy amerikai légitámadást. AZ SS-ek
elszaladtak, mi meg valamilyen módon
kinyitottuk a vagon ajtaját, és kimásztunk. Egy sóskamezőt találtuk, nekiestünk a sóskának és faltuk. Véget ért a támadás, visszajöttek az SS-ek, elmenekülni nem tudtunk. Betereltek a vonatba, és még két napot vittek. Többször kikukucskáltunk a tehervagonból, és április 30-án hajnalban egyszer csak láttuk, hogy a németek puskája nem fölfelé néz, hanem lefelé. Körbenéztünk, és láttuk, hogy ott vannak az amerikai csapatok. Az amerikai katonák foglyul ejtették és elvezették őreinket. Aztán kinyitották a vagonok ajtaját. Szabadok
lettünk. Sajnos, mivel a fegyveres harc
a közelben folyt, nem foglalkoztak velünk. Pockingban, egy kis német faluban voltunk.
A bátyám 1946-ban kiment Izraelbe. Úgy tíz évvel ezelőtt egy szívoperáción esett át. Megkérte egy vele egy házban lakó barátját, aki feleségével Magyarországra készült, hogy vegye fel velem a kapcsolatot, hozzon valami kis ajándékot. A bátyám (Róth Tibor) a J’hosua Argaman nevet vette fel. Egy nap csöng a telefon, felveszem, és idegen akcentussal kérdezi egy hang:
– Argaman lakás? – Hiszen a testvérem Argaman.
Majd találkoztunk és beszélgettünk. Kiderült, hogy munkácsi, egy lágerben voltunk, és a szabadulásunk előtt ugyanazon a vonaton. A beszélgetés közben feltette nekem a kérdést:
– Mondd, mi volt az, amit mi ott a földről ettünk?
– Sóska – ezt a szót kereste 30 éven át. Ha szépíró lennék, megírnám ezt a történetet Sóska címen.

Kartonok

Nagyon sokszor mondják, hogy meg sem történtek a deportálások, és nem is voltak koncentrációs táborok. Nekem van olyan dokumentumom, amelyet a németek állítottak ki rólam, és olyan is, amelyet 1945-ben az amerikaiak. Az utóbbi a felszabadulásról szól, és igazolása annak, hogy Dachauban és Mühldorfban lágerben voltam.
Amikor felszabadultam, és már tudtam járni, Feldafingból elmentem a Waldlagerbe, arra a helyre, ahol őriztek, és meglepő módon megtaláltam az SS-ek irodáját. Kiemeltem azt a kartont, amit rólam állítottak ki Dachauban, 1944-ben. Ma az összes kartont kiemelném és elhoznám. Mindkét igazolást a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontnak adtam át megőrzésre egy olyan 18 éves kori fényképemmel együtt, amelyen sárga csillaggal vagyok látható.

A család

Szegedi vagyok, de nem Szegeden születtem.
Zsidó iparos családból származom. Asztalos dinasztia volt a miénk, nagyapámtól kezdve, aki Mezőkovácsházán volt asztalos. Az I. világháborúban ő is katona volt, később került Szegedre. Ott volt asztalos-üzeme, és apám is ott volt asztalos fiatalemberként.
Érdekes, hogy annak idején a zsidók hogyan kapcsolódtak a magyarsághoz. Egy fénykép hátuljára apám saját kezűleg ráírta, hogy milyen kitüntetéseket kapott az
I. világháborúban. 1897-ben született, tehát 1915-ben vonulhatott be, amikor 18 éves volt. Gyerekkoromból úgy emlékszem, azt mesélte, hogy az olasz fronton, Doberdónál volt kint.
Apám kisebbik öccse munkaszolgálatosként halt meg. Ő is faipari iskolát végzett. A másik öccse fémipari iskolába járt, aSzegedi Fémipari Technikumba. Apámnak több szakmája is volt. Nem végzett középiskolát, de nagyon jó kézügyességgel rendelkezett. 1928-ban valahol Cseh-
országban volt egy nagy Thonet-gyár. Thonetnek nevezték a tulajdonost, aki hajlított fabútorokat készített. Apámék elkezdtek kísérletezni, a kísérlet bevált, és alapítottak egy hajlított bútorokat gyártó üzemet. Ma is van az otthonomban négy olyan szék, amit ők készítettek az 1930-as évek végén. Kifogástalan állapotban vannak, a mai napig hozzá sem kellett nyúlni. Apámék készítették 1936-ban az első
Szegedi Szabadtéri Játékokra a székeket, azokon ültek az első nézők. Emlékszem, ott voltam annak idején gyerekként, és néztem, ahogy elhelyezik a székeket a Szegedi Szabadtérin. Őseim beépültek a szegedi társadalomba.
Annak idején a családnál az anya otthon volt, az én anyám is mindvégig velünk volt. Anyai nagyapám kereskedő volt, tönkrement, meghalt. Nagyanyám a háborúban halt meg 1945 februárjában, lágerben.
Annak idején sok gyerek volt. Apámék is heten voltak testvérek. Van egy fél vagon unokatestvérem Izraelben, Budapesten, másfelé.
A fahajlítást ma is tudnám csinálni,
gyerekkoromban megtanultam. Betanított munka volt, nem kívánt szakértelmet. Tömegmunka volt, íveket csiszolni, hajlítani.
Apámék üzeme 1942-ig a szegedi Csillag börtönben működött, akkor kitették
onnan őket. A gyár egy mosókonyhában,
a mosókonyha szárítóhelyiségében és egy sufniban működött tovább Szegeden, és nagyon szépen termelt egészen 1944-ig.
Kétéves voltam, amikor a család átköltözött Mezőkovácsházáról Szegedre, a gyár miatt. Mezőkovácsházán nem tudták eladni az árut. Az iparosodás mindig a nagyváros felé ment. Egy kis faluban nem lehet iparoskodni, mert nem lehet eladni az előállított terméket. Egy nagyvárosban lehet, ott van befogadó képesség. Nagyon halvány emlékem van a gyerekkoromról, arra emlékszem, hogy először a Móra utcában laktunk, és a politikát kivéve boldog gyerekkor volt.
Neológ család volt a miénk. Anyámnak
a távoli rokonai között voltak nagyon ortodoxok is. Szegeden Lőw Emánuel főrabbi ugyanabban az utcában lakott, mint mi, talán négy-öt házzal odébb. Amikor születésnapja volt, mindig elvittek minket felköszönteni. Kevés kapcsolatunk volt vele, már idős volt akkor.
A zsidó vallást megtartva éltünk, de nem voltunk szigorúan véve vallásosak. A háború után minden szétesett. Nyoma sem maradt annak, ami volt.
Bevallom, én egy kicsit rebellis voltam. Szegeden két zsinagóga volt: egy öreg és az új. Igazságtalannak tartottam, hogy az ünnepeken mindig meg kell venni a helyet, fizetni kell érte. Ez egyben társadalmi rétegződést is jelentett: akinek több pénze volt, az jobb helyet vett, a nagy zsinagógába mehetett.
Ott laktunk a templommal szemben, 30 méterre a templomtól. Azt a területet direkt úgy adták, hogy oda, a zsinagóga köré építkezzenek. A nagy házak, amikben laktunk,
a tulajdonosa is zsidó volt. Egy szoba-konyhás szuterénlakást béreltünk. Fiatalemberként soha nem fizettem kapupénzt, mindig az ablakon keresztül másztam be, mert alacsonyan volt az ablak. 18 éves koromig soha nem laktam szobában, a konyhában aludtunk ketten a bátyámmal, amíg nem került Pestre tanulni. 1941-ben, miután a németek elfoglalták Belgrádot, a vajdasági zsidók megpróbáltak elmenekülni. Így került hozzánk anyámnak egy fiatalabb unokatestvére (nálam hat-nyolc évvel volt idősebb). Innen kezdve vele laktunk a konyhában, amikor
a bátyám Pestről hazajött, hárman. Háromemeletes házunkban két család kivételével mindenki zsidó volt. Nem sokan maradtak életben.

Az iskolák

Szegeden minden zsidó gyerek zsidó elemibe járt. Akkor volt zsidó elemi, nagyon jó iskola volt. Egy évfolyamon 30-40 diák tanult. Négy férfitanító volt. Minden
évben más tanított: a Székely tanító volt
a negyedikes, a Fuchs volt az elsős,
a Löwinger a harmadikos, a másodikos nevére nem emlékszem. Mindegyik tanító nagyon bedolgozta magát abba az egy évbe, hogy mennyire jól, az csak a gimnáziumban derült ki. Elemiben nem vették észre, hogy én számtanból jobb vagyok, mint a többi. A gimnáziumi tanárom az első órán észre vette. Az első szülői értekezleten anyámnak azt mondta, hogy ebből a gyerekből matematika tanár lesz, mert a felmérő dolgozatoknál annyira kiemelkedtem a többi közül. Lehet, hogy elemiben a többi gyerek is ugyanolyan jó volt, vagy még jobb, mint én, és ezért nem tűnhettem ki. Az elemi után gimnáziumba lehetett menni. Szegeden három állami gimnázium volt, és egy magán gimnázium. Nagyon sokan mentek a Kegyesrendi (Piarista) Gimnáziumba. Engem apámék a Klauzál Gábor Gimnáziumba írattak. Aztán kiderült, hogy az volt a jobboldali iskola. 12 éves koromban kaptam az első zsidózást egy osztálytársamtól. Nem bántottak, de a „fúj, zsidó” gyakori volt annak idején. Azután odajártam még két évig, nem volt könnyű elviselni. Elviselni azért lehetett mégis, mert volt néhány barátom, és a tanárok között nagyon sok komoly ember volt, főleg a matematika tanárom, Simon Elemér, akivel a későbbiekben leveleztem is. Volt egy Detre Andris nevezetű nem zsidó barátom az osztály-ban, vele ma is van kapcsolatom. Előttem Detre Andris nevelőapja, Sz. Szigethy
Vilmos a „polgár” mintaképe. Főlevéltáros volt, rendkívül intelligens. Mint kisdiákot teljesen egyenértékű partnerként kezelt.
Iparosnak akartak adni, vegyipari technikumba. A szegedi vegyipari technikumban egy év előgyakorlat után felvételi volt. Akkor ütköztem először a numerus claususba. A felvételin én voltam a legjobb. Fel is
olvasták a nevemet a felvettek között –
hatodiknak vagy hetediknek –, de az igazgató azt mondta: „Ez nem érvényes”. Matematikából volt a felvételi, nem okozott gondot, biztos a legjobbak között voltam. Mégsem vettek fel. Egyetlen zsidó gyereket vettek fel, és az nem én voltam.
Ezután a Baross Gábor Gimnáziumba kerültem. Itt volt egy olyan barátom, aki, amikor a sárga csillagot föl kellett tenni, belém karolt, és együtt jött velem. Ilyen is volt, olyan is volt. A Baross Gábor Gimnáziumban két vagy három tanár kivételével mindenki rendesen viselkedett. Az utolsó időszakban, 1944 februárjától, amikor levente óra volt az iskolában, nekünk, zsidóknak sárga szalaggal takarítani kellett volna. Én karakán gyerek lehettem, azt mondtam, hogy nem veszem fel a sárga szalagot, mert én az iskolába tanulni jöttem. Az osztályfőnököm volt a levente főparancsnok, kiabált velem, én meg beszaladtam azt igazgatóhoz, és elmondtam neki, hogy én diáknak jöttem ide. Ha arra nem vagyok jó, akkor elmegyek. Az igazgató, Fiskbás Oszkár, nagyon rendes volt, azt mondta, legyek nyugodt, majd ő elintézi. És valóban semmi bajom nem lett belőle, és takarítanom sem kellett. Az osztályfőnököm azonban nem állt többé szóba
velem.

Ágoston György

Szegeden működött egy zsidó cserkészcsapat. Egy Miskolcról származó szegedi egyetemi hallgató, Ágoston Gyuri akkoriban került a csapatunkhoz, amikor én még 13 éves lehettem. Nagy lendületet adott
a csapatnak. Sok ötlete volt, és a többi, nálunk egy-két évvel idősebb cserkészvezetővel együtt nagyon sokat tettek azért, hogy ne legyen hátrányunk. Mindent meg
tudtak szervezni. Mindig volt valaki, aki
a szervezést vállalta. Érdekesen állították össze a programokat, hogy ne érezzük kiközösítettnek magunkat. Igazi cserkészcsapat volt, még cserkészjelvényünk is volt.
Ezek a fiatal vezetők, akkor 20-22 évesek, nagyon komoly dolgot csináltak. Köztük volt két későbbi neves színész és
rendező. Az egyik Horvai István, akkor Hoffmann Pista, a másik pedig Rozsod István, akkor Róth Pista. Volt egy önképzőkörünk, amelyben irodalmi előadások és színházi előadások voltak, ehhez nyilvánvalóan az ő megszállottságuk kellett. Az egyikből nagy rendező, a másikból nagy színész lett.
Sportoltunk is. Én nagyon jól pingpongoztam. Annak idején KISOK Sportegyesületnek nevezték a középiskolások sportegyesületét. Ebben mi nem vehettünk részt, mivel minden sportból kitiltották
a zsidókat. Szegeden nagyon jó gyakorló gimnáziumba, a Baross Gimnáziumba jártam. A gimnázium sportköre nem tudott engem nélkülözni, én voltam a legjobb sportoló. Egy szélsőjobboldali szervezettel kellett játszani, tehát ilyen néven, hogy Róth Imre nem játszhattam, másik nevet kellett választanom. A háborúban mi
a szovjet csapatokat vártuk, ez nem volt vitás. Ratáknak nevezték a repülőket. Rata. Akkor úgy döntöttem, Rátainak nevezem magam. Meg is jelent a szegedi Dél-magyarban, hogy a KISOK csapatában
a Rátai a legjobb. Természetesen ez csak egyetlen alkalomra felvett név volt. De később, a háború után néhány évvel, egy
betűs eltéréssel Rábaira magyarosítottam
a nevem.
A sportról még valami eszembe jut: 1944. március 18-19. Március 19-én jöttek be a németek. Még ekkor is nagyon szervezett volt a zsidó ifjúság. Békéscsabán voltunk, mert az összes alföldi zsidó szervezetnek rendeztek egy pingpongbajnokságot, amit meg is nyertem. Este már nem tudtunk hazajönni, mert bejöttek a németek, és 24 órára leállították a forgalmat. A hazafelé úton, a vonatból mindenütt német tankokat láttam. Az iskola még tartott egy-két hétig. 18 éves voltam. Akkor kellett volna érettségiznem.

A nehéz évek

Többször, már az 1930-as években felmerült, hogy elmenjünk Magyarországról. De ahhoz pénz kellett, és az sosem volt elég. És bennünk volt, hogy velünk az nem történhet meg, ami másokkal. Mindenütt azt írják, és mi is abban éltünk, hogy velünk nem történhet meg akármi. Úgy éreztük, mi, magyarországi zsidók, hogy minket meg fognak védeni. Az volt bennünk, hogy lesz egy kis szenvedés, de túl fogjuk élni. Nem tudtunk a lágerekről. Még amikor Dachauban megálltunk a vonattal, akkor sem tudtam, hogy hova érkeztünk. Ki volt írva, hogy Dachau. Gót betűkkel volt kiírva. Az ilyen pillanatok megmaradnak. Nem tudtuk, mi vár ránk. Tudtuk, hogy szenvedés vár, hogy elmentek a munkaszolgálatosok, és aztán nem láttuk őket. Az apám öccsét 1942-ben hívták be, és évekig semmi jelet nem adott magáról. Soha többet nem tudtunk róla. Nyoma sem volt. Volt egy kislánya, ő nem is tudta, ki az apja, örökbe fogadta az anyja nővére. Ők azért maradtak életben, mert Szegedről nem Auschwitzba vitték őket, hanem Ausztria csehországi részébe, Terezinbe.
Mi nem tudtuk pontosan, mi van. Csak azt tudtuk, hogy megpróbáltatás vár. Amikor 1944. április közepén kijött a rendelet, hogy sárga csillagot kell viselni, akkor már tudtuk, hogy nagyon nagy baj van. Jellemző, hogy én, mint matematikus, gyönyörűen megszerkesztettem a hatszöget, celluloidból csináltam, nem textilből. Volt sárga celluloidom, abból vágtam ki, és erősítettem fel.
Jött egy rendelet 1943 végén vagy 1944 elején, hogy a rádiót be kell szolgáltatni. Volt, aki nem szolgáltatta be. Az arany-
tárgyakat is be kellett szolgáltatni. Nekünk komoly értéktárgyunk igazán nem volt, csak a jegygyűrű, és nekem volt egy aranyórám, amit valahol, az utcán találtam
egyszer. Ezt elástam az udvarunkban. A háború után nem tudtam megkeresni, mert akkor mások laktak ott, és lekövezték azt
a részt, ahol elástam annak idején az órát. Én álltam sorban, amikor leadtuk a rádiót. Azelőtt minden éjjel hallgattuk az angol rádiót. A ti-ti-ti-ta volt a „V” betűnek,
a viktória szó kezdőbetűjének a morzejele. Az angol rádiónak ez volt a szignálja. Amíg volt rádió, minden éjjel hallgattuk, nagyon halkan, nehogy kiszűrődjön. Az apám mindig mondta, hogy ő már egy háborút fiatalon végigélt, ami persze más volt, mert ő akkor katona volt.
Lévén, hogy voltak belgrádi és délvidéki rokonaink, tudtuk már, hogy mi történik ott, és tudtunk arról is, hogy a Felvidékről elvitték a zsidókat – csak azt nem tudtuk, hogy Ukrajnába vitték, és kivégezték őket. Tudtuk, hogy a kárpátaljaiakat hamarabb vitték el. A rádió adta a fontos híreket.
Először az apámat, aztán az egyik öccsét, a másik öccsét, majd a bátyámat hívták be munkaszolgálatra.
A következő fontos dátum a Horthy-proklamáció napja 1944. október 15-én. Akkor már úton voltunk, elindítottak bennünket gyalog Németország felé. Lajosmizsén ért bennünket a Horthy-proklamáció. 18 évesek voltunk. Egyetlen egy fiúnak volt annyi esze, hogy fogta magát, és elment. Azóta sem láttam. Horváth Andrásnak hívták, kiskunhalasi fiú volt. Ő volt az egyetlen, aki észlelte azt, hogy innen el kell menni.
Azon az úton többen megszöktek. Én is voltam kint szökésben, de a barátomnak, Kellner Károlynak (aki egy évvel volt idősebb nálam), föl volt törve a lába, és nem merte vállalni, hogy megszökjön, és akkor végül én sem mentem.
Végül a boriakkal együtt érkeztünk Wienerneustadtba. Bor Jugoszláviában van, egy rézbánya volt ott, nagy munkaszolgálatos táborral. Onnan jött Radnóti is. Mi is ott mentünk el Győr környékén,
Abda mellett.
Győr környékén a magyar csendőrök körülvettek, nagy ellenőrzést, kutatást tartottak, és fizikailag is bántalmaztak bennünket. Mindent elvettek tőlünk. Láttuk, hogy kidobják a fényképeket, mi erre a pokróc alatt gyorsan elástuk őket. A fényképek tartották bennünk a lelket. Persze ezek
a fényképek soha nem lettek meg. Nem is találtam volna vissza arra a helyre.
Wienerneustadtnál, ahol vonatra helyeztek bennünket, már a boriakkal együtt voltunk. Innen vittek bennünket, akkor még nem tudtuk hova. Dachauba. Dachau volt az első németországi láger, 1933-ban hozták létre Hitlerék. Az első koncentrációs tábor volt, Münchentől úgy 30 kilométerre.
Dachauban, a lágerben, megérkezésünk után mindenkitől megkérdezték, hogy
mivel foglalkozik. Volt egy barátom, Kaufman Gyuri, aki azt mondta, diák.
Én bediktáltam, hogy Tischler (asztalos).
Apám utolsó tanácsa volt ez. Munkásra szükség volt, diákra nem. Sajnos, akik diákot mondtak, azokat másnap már nem láttuk.
Sikerült megmenteni a fogkefémet és
a fogporomat, amit a nagykabátom belső zsebében tartottam. Meztelenre vetkőztettek, és mindenünket elvették, mielőtt megkaptuk a rabruhát. De a nagykabátomat, ami a tóraszekrény előtti függönyből készült, meghagyták, mert nem tudtak rabköpenyt adni. Befestették a hátulját, ezzel jelölve, hogy rabruha. Az nagyon fontos volt, hogy én ott három hónappig tudtam fogat mosni.
Néhány nap múlva Dachauból a talán 30 kilométerre levő Mühldorfba vittek minket. Ott nagyon erős kényszermunkát végeztünk, 12 órán keresztül cementet cipeltünk. Egy nagy építkezésen vettünk részt, állítólag a Messerschmidt gyár nagy bunkere lett volna. Úgy 20-25 évvel ezelőtt néztem a televíziót, és legnagyobb megdöbbenésemre láttam azt az épületet, amiben dolgoztunk. Kiderült, hogy az a láger, amelyikben voltam – Mühldorfer Waldlager – erdőben volt. Tudom, hogy Mühldorf és Ampfing nevezetű falvak között van.
A fiaimmal és a feleségemmel végigjártuk
a környéket autóval, nem találtuk meg. Természetesen, amikor a németeket kérdeztük, senki nem tudott semmiről. Ők mindent el akartak hirtelen felejteni. Nem találtam meg.
Dachauba elmentem a háború után többször is. Mindig fizetni kellett. (Először nem.) Dachauban van egy emlékkönyv. Soha nem a nevemet írtam be, hanem
a számot, a lágerszámot: Hundert vier und zwanzig, sechs vier und achtzig.
Ez az egyetlen kifejezés, amit mindig németről fordítok magyarra, mert ezt mindig németül kellett jelentenem, vagy németül mondták a névsorolvasást, a számsorolvasást.
Két sebhelyemet örökre őrzök magamon ezekből az időkből. Az egyik a tenyeremen van, valamilyen fertőzéstől csupa seb volt
a tenyerem, a másik a bokám mellett. A sebeket ott nem ápolták, elfertőződtek, és
a felszabadulás után csak nagyon lassan gyógyultak be. A lábamon lévő sebet az
a drót okozta, amivel fölerősítettem a lábamról különben leeső rabcipőmet. A cipőnk vászoncipő volt vastag fatalppal. Ezt olcsó volt előállítani, és arra a két-három hónapra, amit a kényszermunkások átlag élve kibírtak, kitarthatott.

A háborúnak vége

1945. április 30-án szabadultunk fel. Kinéztünk a tehervagon ablakán, és láttuk, hogy a németeket az amerikaiak elvezetik. Az amerikaiak kinyitották a vagonajtókat, és ott voltunk szabadon, éhesen.