Kezdőlap » Remény » 2008. 2. szám » Solymár József: Penészes dalok

Solymár József: Penészes dalok

Solymár József
Penészes dalok

Rossz emlékek

Bőrrel kereskedik a vén Áron,
El is indult egy öreg szamáron.
De a szamár elakadt a sáron,
Így hát Áron nem volt a vásáron.
Ez volt az egyik dalocska, amelyet édesapám a festett fémlapocskákból készült, oldalt a leesést megakadályozó hálóval ellátott ágyikóm mellett esténként dalolni szokott.
A másik hasonlóan mókás nóta a csirizes tálba pottyant csizmadia inasról szólt.
Talán nem téríti el gondolataim menetelését, ha hitelesség és egyben megőrzés végett eme másikat is ideiktatom.
Sírhat az az édesanya,
Kinek fia csizmadia,
Mert nem tudja mely órába
Pottyan a csirizes tálba.
Talán mert már babaként így altatott apám, sikerült még nyolcvan évesen is megőrizni gyermetegségemet és humoromat. És szerettem a póruljárt Áront, a csizmadia tanonccal együtt.
Nem tagadom, később lelkembe férked-zett a gyanakvás, nem rejtőzik-é valamiféle jól becsomagolt antiszemitizmus a szegény jó Áron kárörvendő csúfolásában. Ilyen többé-kevésbé gyanakvóvá tett bennünket a vészterhes múlt. Valljuk be, akad olyan túl érzékeny mózeshitű testvérünk, aki Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényét is betiltaná, mivel hogy választott hősét Nyilas Misinek hívják.
Jó szüleimre az antiszemitizmusnak árnyéka sem vetődött. És ennek igen erős személyes oka is volt. Apám végigszolgálta az első világháború négy esztendejét (ebből tizennyolc hónap a frontvonalban). Még a legelső időszakban Galíciában ki kellett üríteniük egy tanyát, amikor az én öregem vérhast kapva nem tudott a menekülőkkel tartani. Jobb híján felvitték a padlásra, és sorsára hagyták. A tanya a senki földjére került. Másnap odalenn hosszasan pihent egy orosz járőr, de egyik ruszki sem volt rá kíváncsi, mi van a padláson. Éjszaka váratlan látogatója volt apámnak. Kúszva, mászva, életét kockáztatva egy katonája gyenge húslevest hozott a káplár úrnak. És ez a katona zsidó fiú volt. Kérdeztem is, hogy mi lett a jótevőjével, de csak egy nagyon fájdalmas grimasz volt a válasz.
A kis palóc faluban, ahol gyermekéveimet töltöttem, egy kereskedő korcsmáros família és egy kikeresztelkedett bohém föld-
birtokos képviselte a zsidó kisebbséget. Ők
élvezték a falu népének rokonszenvét, mint ahogyan a munkát adó fakereskedő is. Viszont nem mondható el ugyanez az alföldi és dunántúli nagybirtokok zsidó bérlőiről, akik a hat hónapos summásokat és az aratókat gyakran embertelen körülmények között tartották, foglalkoztatták.
Fogalmam sincs hogyan, de valamiként
a gyermekdalok közé keveredett a zsinagógába igyekvő Nátánról és Móricról szóló nóta. Ezek már nem voltak olyan ártatlanok, mint Áron balesetének megörökítése, de
a kis palóckölyköktől nem kérhető számon, hogy nem fedezték fel a rejtődző viszolygást. Ha valaki nem tudná, a szöveg ez esetben imígyen alakult:
Szász zsidó egy sorba,
Mennek a templomba.
Elöl megyen Nátán,
Batyút visz a hátán.
Száz zsidó egy sorba…
Az első strófával nézetem szerint nem is lett volna különösebb baj, de ezután a személyi jellemzés már így alakult:
Hátul megyen Móric,
Jaj de vakaródzik.
Ha arra gondolunk, hogy a pajeszt a városi aljanép tetűhintának is gúnyolta, ez a vakaródzás már túlmutat a vállalható tréfálkozáson.
A táncmulatságok kedvelt slágere volt
a Sáriról meg a cserebogárról szóló dal, benne a meglepő asszociációval:
Egyszer esik esztendőbe vízkereszt,
Zsidóasszony szobájában nincs kereszt.
Ez egyszerű ténymegállapítás, hiszen a me-zűzét az ajtófélfára szegezik.
Egy másik igen kedvelt, mondhatni népdallá lett korabeli táncdalocska fura módon alternatív megoldást kínál. A teljes szöveg egy ideig közös úton megyen:
Megérett a csongorádi cseresznye,
Szűrömet a rózsám kitette.
Ha kitette, tette, jól tette,
Nem ugrok a Balatonba érette.

Kinek zsidó lány a babája…
Innét aztán következett a tetszőleges befejezés.
Kinek zsidó lány a babája,
Kössön kötelet a nyakára.
Avagy
Kinek zsidó lány a babája,
Földi mennyország a hazája.
Úgy tűnik, hogy a zsidó leányok izgathatták a falusi legények fantáziáját. Erre vall
a következő igen népszerű dalocska is.
Hej zsidólány, zsidólány,
Mért nem fésülködöl mán.
Egész héten boglyas vagy,
De,
Szombaton meg vasárnap az enyém vagy.
Valójában mifelénk legfeljebb vágyakozásról lehetett szó, mert az egyetlen boltos kocsmáros família lányát kisasszonyként nevelték. Fordítva hamarább megeshetett valami, mert Andor, a család fiatalembere
a kanadás menyecskéktől vásárolgatta az Óperenciás tengeren túlról küldött dollárokat.
Nem akarok túl messzire eltávolodni a személyes gyermekkori élményeimtől, de azért elmondom, hogy e kis írásra készülve beleolvastam Istvánffy Gyula több mint száz esztendővel ezelőtt összehordott palóc dalgyűjteményébe. Mulatságosnak találtam, hogy az egyikben a kikapós menyecske azzal dicsekszik, hogy zsidó legényen kívül már mindenféle szeretője volt, s feltehetőleg hajlamos lenne ezt a hiányt pótolni. Egy másikban nem éppen gyönyörűnek írják le a zsidó lányt. Kifejezetten gonosz és antiszemita balladaszerű dalt egyetlen egyet gyűjtött a néprajztudós. Ebben régi történetet elevenít fel. Még 1849-ben romlottnak tartott húst adott el egy zsidó mészáros az akkori megszálló cári katonáknak, akik nem csak őt, de a védelmére kelő rabbit is zsákba kötve alázták meg. És a történet elmondója nem sok részvétet tanúsít.
Ezek voltak és ezek lehettek volna a gyermekként palóc földön szerzett élményeim. Mindezt csupán a további mondanivalóm megalapozása végett adtam közre. Mert igazából csak itt kezdődik az, amire fel szeretném hívni később született olvasóim figyelmét.
Tudjuk, hogy Hitler propaganda apparátusa és a hazai fasiszta tábor mindent bevetve próbálta felszítani a gyűlölet tüzét. Ez időszak szégyenletes akcióit már középiskolás diákként, kollégiumi diáktársak között éltem meg. Nem személyes érdemem, hanem a családomé, hogy az ordas eszméktől védetten figyeltem, mi történik köröttem.
A zsidók gyűlöletének és megvetésének megvolt a jól szervezett, s gondolom jól pénzelt sajtója. A Magyar Futárt először én is némi áhítattal vettem kézbe, hiszen egy számomra oly vonzó címet találtak ki a kiadók. E lap kezdte közölni egy Dövényi Nagy
Lajos nevű, akkor fiatal és tehetségesnek tartott újságíró Tarnopolból indult el című folytatásos regényét, amelynek semmi más célja nem volt, mint mocskosnak, erkölcstelennek, gonosznak mutassa be „hősét” és a zsidóságot. Amikor a végjáték idején váratlanul a Pesti Posta megjelent és címlapján Szálasit abban a helyzetben ábrázolta, „aki úgy jön, mintha menne”, egy Tarnopoltól bis gromobojig című szatirikus írást is közreadtak. (Véletlen csupán, hogy később értesülést szereztem Dövényi Nagy Lajos sorsáról, mert együtt ült vele Vácott a Nagy Imre csoporttal Szinajában járt Fazekas Gyuri barátom. Gyuri önérzetes büszke zsidó volt. Furcsa volt szájából hallani a szánakozást, amikor az életfogytos Dövényiről beszélt. Gyuri megkérdezte tőle, hogy 56-ban miért nem lépett le, amikor nyitva volt a börtön kapuja. Hát nem volt hová mennem – jött
a tehetetlen újságíró kollega vallomása. Gyuri talán a szakma buktatóit ismerve szánta meg a nyomorult figurát.)
Volt egy vicclapjuk is. Drótkefe volt a neve. (Erre talán az egyik mai jobboldali orgánum rovatcíme emlékeztet.) Semmi egyéb célja nem volt, mint a zsidóság gyalázása. Úgy emlékszem, hogy egyetlen számot vettem csak kézbe, és egy kínrímekkel teli költeményre emlékszem, amely arról szólt, milyen furcsán viselkednek az üldözött zsidók. Az egyik például lyukat fúr a szobája falába és abba arany ékszert rejt. S ezt a költő imígyen kommentálta:
Azt mondom, hogy fura
A hatezer éves szemita kultúra.
Volt tehát apparátusuk a gyűlöletkeltésre. Emellett felhasználták a szájpropaganda lehetőségeit is. Még a fronton harcolók tiszteletére összetákolt rádiós kívánságműsorok sem lehettek meg zsidó viccek nélkül. És ezek sem az üldözöttek iránti részvétet erősítették.
Ami engem már akkor leginkább bőszített, s amiről mintha megfeledkeztek volna az emlékezők, az volt, hogy az éppen aktuális politikai dalokat, de még az egyházi énekeket is nagyon hamar mocskos új szöveg-gel igyekeztek eladni, népszerűsíteni. Most olyan töredékeket írok le, amelyekről, megvallom, szégyellem hogy megragadtak emlékezetemben, még akkor is, ha a felhábo-
rodás, a szerzőik iránti utálat tartotta meg ezeket. És az írásom elé, mint a televíziós műsoroknál, karikát kellene tenni s beleírni, hogy csak a lelkileg nagyon edzettek olvassák. Volt például egy ártatlan irredenta dalocska:
Kalász kalász, árva magyar kalász,
Mért csillog könny a búzaszemeken…
Ez pedig az átírás után már így hangzott:
Zsidó, zsidó, hely te büdös zsidó,
Miért csillog könny a csipás szemeden.
Vagy vegyük az erdélyi indulót, a diadalmas „édes Erdély itt vagyunkat”! Mi lett belőle.
Elhangzott a szó, sok a behívó,
Talicskázik már a Grün és a Kohn Izsó,
Édes lapát itt vagyunk…
Volt egy jópofa sláger. Egy Cili, két Cili, melybe ily szöveg is beékelődött:
Julcsika, Tercsike,
Jönnek velem Ercsibe.
Kávéval vár a nagymama.
Várhat a nagymama, meg a kávé,
Mert ez a vasárnap csak a babámé.
Stb.
Nos, ez a következő veretes szöveget nyerte el:
Egy rabbi, két rabbi,
Megdöglött a főrabbi.
Bátorság! Éljen Szálasi!
Éljen a Szálasi, meg a Hitler!
Üssük a zsidókat bikacsökkel.
Stb.
A legnagyobb vallási eseményként 1938-ban Budapesten tartották az eucharisztikus kongresszust. A Hősök terén építették fel a magas oltárt. A vatikáni vendég pedig, Pacelli bíboros, a későbbi vitatott viselkedésű pápa volt.
Az alkalomra új himnusz is született, amely egyházi rendezvények közvetítése alkalmából néha még hallható a rádióban is.
Krisztus újra földre szállott,
Vándorlásunk társa lett.
Mert szerette a világot,
Kenyérszínbe rejtezett.
A zseniális átírók ez esetben a következőt találták ki:
Hitler újra harcba szállott,
Szálasi meg társa lett,
Bunkósbottal a kezében,
Zsidóverést rendezett.
Természetesen még a Szózatot se hagyták békén:
Hazádnak rendületlenül,
Üsd a zsidót kegyetlenül.
Ezekről az átiratokról nem a falumban, hanem bennlakó középiskolásként diáktársaimtól hallottam. Jöttek valahonnan. És máig úgy gondolom, hogy nem a nép ajkán keletkeztek, de lehetett olyan propaganda műhely, amely ezt az olcsó és ocsmány eszközt is igénybe vette.