Kezdőlap » Remény » 2008. 2. szám » Zórád Ernő: Kalandozások egy régi fiákeren

Zórád Ernő: Kalandozások egy régi fiákeren

Zórád Ernő
Kalandozások egy régi fiákeren
Írta és szerkesztette: Verő László

1933-ban meghalt a Tabán. Manapság már kevesen járnak köztünk, akik annak idején még koptatták a budapesti Mpntmartre girbe-gurba utcácskáinak hepe-hupás macskaköveit, a Poldi bácsi Mélypincéjébe igyekezvén. A rác gazdák kiváltsága volt abban az időben, hogy engedély nélkül – az adózástól mentesen – mérhették boraikat.
Ki emlékezhetik manapság a Budai Színkör édes-bús előadásaira, melyek igen alkalmatosak voltak arra nézvést, hogy a párocskák az előadás során megfoghassák egymás kezét.
Istennek hála, a kilencven évet betöltött Zórád Ernőnek adatott meg ez a kegy, hogy megörökítse és megőrizze számunkra ezt
a csodavilágot.
Rexa Dezső, drága barátunk, még honos volt a Tabánban. „Ha geográfus lennék, úgy kellene kezdenem: Tabán Budapest Székesfőváros I. kerületének a Gellért-, a Nap-, és a Várhegy közötti része, mely a Duna partjától a Döbrentei utca északi vége a – Sándor lépcső – Váralja utca – Palota tér – Ív, Pásztor, Gellérthegy, Nap-hegy, Czakó, Sánc, Orom utcák és a Rudas fürdő közötti területen fekszik, s pontosan kimérve ennyi és ennyi négyzetkilométer…
Igen ám, de nem vagyok geográfus, és éppen ezért csak azt tudom mondani, hogy a rosszul világított utcák valamelyikén az én szívem választott hölgyével leültünk a lépcsőre, és egymás kezét szorongatva csak egyet tudtunk: egy van a világon, ami szép: az élet…”
Krúdy Gyula így írt róla: „Ebben az utcában állottak a legrégibb házak, és száz esztendő óta halálra volt ítélve minden épület, csak éppen a kőművesek nem jutottak még hozzá, hogy az ítéletet végrehajtsák. Ha sétálsz, gyakran látsz öreg embereket, akik már itt ültek abban az időben is, amikor Ali Musztafa basa parancsolt Budán.”
MáraiSándortól ezt tudjuk: „A tabániak meglehetősen gőgös emberek. A Szarvas
téren, abban a házban, ahol most
a patika működik, hetven évet élt egy Tóni keresztnévre hallgató
nagybátyám, bizonyos dohányjöve-
déki igazgató, aki arról volt híres
a Tabánban, hogy életében soha egyszer sem járt odaát Pesten, gyanús volt neki…
A Tabán már évek óta javarészt abból él, hogy lebontják. A Tabán törzsi életet él, s nem törődik a romantikával, melyet állítólag kisugároz. Ez a törzs egyszerre, egy napon vándorol majd el innen, mint a zsidók Egyiptomból, s szerteszóródnak a Vizivárosban és Óbudán. Pest ne reméljen sokat a tabániaktól. Ezek már itt maradnak a környéken.”
Zórád Ernő: „1900. … Az Apród utcából, ahol Virág Benedek meghalt és Semmelweis Ignác született, már villamos kanyarog elő az Attila körútra – ez az elit Tabán.
A vendéglők étteremmé léptek elő, zenészeik szmokingot, a pincérek frakkot viselnek, ráklevest szolgálnak fel, és francia
pezsgőt, természetesen. Az Új Kakukkban megfordult a walesi herceg, Bagyiknál Jeitza Mária és Saljapin.
Szindbád a Poldi bácsi Mélypincéjében üldögélt…”
Mikszáth Kálmán: „De maradjunk a budai kocsmák mellett, melyek páratlanok
a maguk nemében – de csak addig, míg
a pestiek föl nem fedezték.
Ha a pesti közönség ráveti magát valamelyikre, legott beleüt a civilizáció istennyila. Jaj az olyan helynek, ahol már öt-hat fiakker áll
a kapu előtt. Fuss el onnan. Az már csak „volt”.
A „Diófa”, a „Márvány Mennyasszony”,
a „Politischer Greizler” vagy a „Libanon” (azért hívták így, mert mindig volt libapecsenye az étlapon), mind el voltak már koptatva, mikor a „Fehér páva” előbukkant.
A megboldogult Balázs Sándor talált rá, kit második Dickensnek neveztek a maga idejében. Egy napon így szólt hozzánk:
– Esküdjetek meg, hogy senkinek se szóltok, még az édesapátoknak se. Egy új kocsmát találtam. Micsoda rostélyosok, barátom! Megfoghatatlan az, miért jobbak
a rostélyosok a Duna másik partján? Ki fejti azt nekem meg? (Mindig az ilyen epikuri problémákon törte a fejét.)
– Az onnan van – feleltem –, mert a túlsó parton öreg teheneket ölnek a mészárosok, és a rostélyos csak az öreg tehenek húsából jó.”
Zórád Ernő: „A Tabán zenéje sokszínű egyveleg volt. Innen terjedt el a sramli. Az 1896-os budapesti világkiállításon egy bécsi együttes mutatta be. Egycsapásra meghódította először a Tabánt, majd Óbudát is.
Jómagam szívesen hallgattam a prímhegedűt, s a „terces” összefonódó dallamvezetését, a harmonika nyersebb, végül a kétnyakú gitár mély tónusú ritmikus kíséretét.
Ennek a dombos-völgyes, kiszámíthatatlan tájéknak volt valami diszkrét bája. Kifejezetten nőnemű volt: kalandos, titkos, rejtélyes és kissé romlott… Nem azokra a sötét udvarok mélyére húzódó titkos házakra gondolok, ahová körülményesen oldalgott be a férfivendég, s ahonnan éjszaka női zenekar dévaj zenéje hallatszott. Mert szólott halk szerenád is a Tabán polgárhölgyeinek ablaka alatt! Az éjjelizene még bevett szokás ez idő tájt. Illendő ilyenkor gyertyát gyújtani, s meglengetni a nóta elismerésére. Szintúgy a keszkenő is meglibben, az a bizonyos: „fehér selyem, csipkés szélű drága kicsi kendő” – így szólt a dal…”
Szerb Antal: „Minden második ház nagyhírű, régi vendéglő volt muzsikával. Itt állt
a Mélypince, a Poldi bácsi ötszáz éves pinceboltozatával, ahol egykor török urak örömtanyát tartottak fenn közköltségen. Itt volt a fürjmadár a falon, Vahot Imre kezeírása mellett, és Krúdy Gyula mámoros, megszentelt emlékezete.
A Tabán télen, nyáron, nappal, éjszaka, mindig csodálatos volt, mindig szerelmek derengését görgette végig a lejtős utcákon, olyan szerelmeket, amelyek reggel szoktak az ember eszébe jutni az ágyban, amikor még sötét van.
Uram, itt volt az ifjúság.”

Köves Szilvia

Zórád Ernő,
az utolsó sármőr festő

Zórád Ernő 1911-ben született Balassagyarmaton, és Dacsókeszin nevelkedett,
a palócok lakta Hont megyében, nagybirtokos nemesi családban. Élete első pár évében igen sokoldalú és igényes nevelést tudtak biztosítani neki. Az első világháború után azonban a család elvesztette birtokait, s így 1921-ben Budapestre költöztek, ahol folytatódott az elszegényedésük.
A Szent László Gimnáziumban kezdte el alsó középiskolai éveit. Az első kortársi közegben való megmérettetése bizonyította
az átlagon felüli rajztudását. Rajztanára, Grabuvjetszky Leon felfedezte tehetségét. Aztán átíratták a Fehér sas téri polgáriba. Ez az épület volt a lebontott Tabán egyik nagy vesztesége. Gyönyörű modern, lechnerista épület volt. Előtte középkori szégyenoszlop állott, körülötte a romantikus utcák omlatag házai. Itt Reitter Ágost lett Zórád rajztanára. A rajz- és mértanórákon külön ültette, hogy egyénileg foglalkozzon vele. Ernő egy tehetségkutató rajzpályázaton első díjat nyert Huszárroham című képével, amit le is közöltek egy újságban. Reitter nemcsak rajztanára lett, hanem mentori szerepkörben akvarell-készletet vásárolt neki, s népszerűsítette rajzait. Hosszú évtizedek múltán Reitter tanár úrral a Fészek Klubban találkoztak, ahol a művész Barcsí Jenő és Tersánszky-Józsi Jenő társaságában vacsorázott. Ekkor látta: érdemes volt Zórádot támogatnia.
Tizenhat évesen az Iparművészeti Iskola három napos felvételijén kitűnően teljesített: felvették a díszítőfestő szakra. Rövidesen kérte áthelyezését a grafikai szakra, amit meg is kapott. Az elődök közül itt tanult Berény Róbert, Bernáth Aurél, Szőnyi
István és Pátzay Pál, továbbá Háy Károly László, Schubert Ernő, Kádár György, Pór Bertalan és később a Moszkvából hazatért Ék Sándor.
Ebben az időben az Országos Magyar
Királyi Iparművészeti Iskola igazgatója Helbing Ferenc, a grafikai szakosztály vezetője Haranghy Jenő volt. Ernő a társművészetek befogadá-sának is hódolt: Zeneakadémiára járt.
Saját főiskoláján osztálytársa volt Tót
Imre, azaz a későbbi Amerigo Tot és a Párizsba került Gyarmathy Miklós, alias Michel Gyarmathy.
Zórád Ernőt 1935-ben besorozták, amit követően 14 hónapon keresztül lovastüzérként szolgált. Az alapos lovaskiképzés javára vált, de a katonai létet nehezen viselte.
1938. október 5-én – a magyar Felvidék visszacsatolásakor – édesapját, az ezt követő 11. napon fiát is behívták. Édesapja hősi halált halt, mint magyar királyi tartalékos főhadnagy.
A ’40-es évek első felében népszerűsége egyre nőtt, Amerikában minden mennyiséget átvettek belőle. Festési tanulmányait azonban egyre sűrűbben szakították félbe
a katonai behívások. Leszerelése után folytatta a festést. Ez idő tájt – amikor pénze is volt – öltözékére nagy gondot fordított; válogatott ruhadarabokat csináltatott, mindig összhangban tartva az ing, a nyakkendő,
a díszzsebkendő és a harisnya színét. „Meggondolt bohém” vált belőle. Összeszedte nagy kínlódás árán elkészült olajképeit, és beadta felvételi kérelmét a Képzőművészeti Szövetségbe. A sikeres elbírálás után végre hivata-losan működhetett saját neve alatt.
A frontokon eközben dúlt a véres háború.
A 2. Magyar Hadsereg Don-kanyarnál bekövetkezett katasztrófájának híre nem jutott el hazánkba. A közvéleményt félretájékoztatták, a híradó filmjelentései győztes csaták képeit pergette. Itthon az emberek eközben színháza, moziba, táncos teákra jártak, a bárok, éttermek tömve voltak vendégekkel. Ezekben az években kezdte el
a művész a Fészek Klubot látogatni.
A háború után az emberek élelemre költötték összes pénzüket, nem tudtak már képeket vásárolni. Zórád
Ernő is más munka után nézett, így került 1947-ben a Magyar Vasánap-hoz, mint grafikus. Hamarosan telerajzolta a lapot.
1946-ban nyílt első önálló kiállítása
a Bibliotheca Officinában (Andrássy u. 47.). A korabeli sajtó, a Szabad Nép és a Népszava elismerte művészetét. „Zórád Ernő érdekes, kiforrott művész” – írták.
Zórád Ernő a sajtóban talált menedéket. A felszabadulás után az emberek már nem vásároltak képeket, legfeljebb képkeretet ablaknak. Mivel nem értett máshoz – csak
a rajzoláshoz – újságrajzoló lett. Örült, hogy biztos egzisztenciára talált feleségével és négy gyermekével a háta mögött.
Nyugdíjasként sem tudta abbahagyni a rajzolást, így az országosan közkedvelt Zórád képregények újabb szériája jelent meg
a Fülesben, a Magyar Ifjúságban és sok más lapban. Kucka Péter szerint háromszáznál több képregényt rajzolt a Fülesnek, a napi- és hetilapoknak, a gyermekújságoknak, a magazinoknak. Egy képregény minimum 16 oldal, egy oldalon minimum 5 képkocka, az összesen minimum 3800 oldal és 19000 rajz!
A szakirodalom szerint Zórád Ernő készítette Magyarországon 1957-ben May Károly Winettou című regényéből az első valódi, műfajilag tiszta képregényt. 1975-ben aztán saját maga kezdte írni a történeteket. 23 képregényt készített el önállóan, melyeknek különlegessége a vizualitás előtérbe helyezése.
Sajátos kollázstechniká-val teremette meg a képregényen belül az áb-
rázol kor hangulatát. Háttértanulmányaihoz gondosan összegyűjtött és rendszerezett kora-beli sajtó-kivágások, képeslapok, reklámok, és egyéb helyről származó eredeti képanyagok szolgáltak segítségül.
A képregény rajzolásból szakmailag a következő terü-
leteken profitált: pszicho-fiziognomiai tanulmányai elősegítették a jellem-ábrázolás, a különböző gondolatokat és érzelmeket sugalló arckifejezések árnyalt ábrázolását, és a több száz féle karakterű ember arculatának kitalálását és megrajzolását. Ugyanis a már egyszer megrajzolt regényhős, vagy akár mellékszereplő figurája, nem jelenhetett meg többször egy teljesen más történet alakjaként.
Amikor 1983-ban a Tabán lebontásának ötvenedik évfordulóján újra rajzolja emlékei és vázlatai alapján a Tabánt, a leg-
nagyobb festékkészletet vásárolta meg, és szinte nyakon öntötte a papírt színekkel.
Leszögezhetjük, hogy a képregény műfajnak ő lett az egyik legkiválóbb mestere Magyarországon. Ráadásul nemzetközi hírnevet is szerzett a magyar grafikának magas színvonalú kiállításokon Angliában, Ausztriában,
Belgiumban, Dániában és a volt NSZK-ban.
Arany János Toldi című kötetének illusztrálása kulcsfontosságú szerepet töltött be
a művész karrierjében. Ezzel az 1961-es munkával kiteljesedik pályaképe. A Toldi első díszkötésben kiadott változata Zórád Ernő grafikáival nagy sikert ért el, s azonnal el is fogyott. Ezt követte Krúdy Gyula:
Emlékek szakácskönyve című könyvének
illusztrálása, melyet követ a Tabán, a háromszáz éves kártyavár című album, Krúdy, Kosztolányi, Márai, Karinthy, Bálint György írásaival, és Szép Ernő: Mátyás király tréfái című könyv immár nyolcadik kiadása, illetve a Krúdy világa című bársonykötésű, szecessziós aranyozott keretű szép kiadvány.
1933-ban az akkor 22 éves Zórád Ernő átélte, dokumentálta és megfestette a Tabán lebontását. „Most vagy soha” hangulat uralkodott el az ifjú művészen. Rajztömbbel a hóna alatt járta be a girbe-gurba utcács-
kákat, a meredek sikátorokat, a tereket, és vázlatokat készített a helyszínen egy-egy középkori lakóépületről, romantikus, roskatag házikókról, a családias kertvendéglőkről, hűvös borospincékről. Felkereste ifjúsága helyszíneit. Alig száradt meg képein a festék, azonnal lecsaptak rá a képügynökök. De nemcsak akkor, 1933-ban, hanem 50 évvel később szintén magával ragadta
a mester alkotói erejét a tabáni nosztalgiahullám, és három kiállításnak (1981, 1985, 2000) és a Tabán albumának hatására az emberek lelke újra megtelt nosztalgiával. Azóta 2-3 évenként rendszeresen szerveznek tabáni összejöveteleket. 4-500 fős társaság gyűlik össze ilyenkor, köztük sok híres emberrel. Azonban Zórád nélkül el sem kezdik, hiszen a régi tabáni nótákat ő
szokta énekelni, például a Kis tabáni cukrászdában… vagy a Vén Tabánban csak egy lány van… kezdetű nótákat. Emlékei alapján énekelt fel mintegy 300 dalt
saját zongorakíséretével, melyből digitális válogatás is készült.