Kezdőlap » Remény » 2008. 2. szám » Zsidó sors – Arthúr

Zsidó sors – Arthúr

A tarjáni Schweitzer-család

Zsidó sors

Arthúr

Az ember akkor hal meg másodszor, amikor elfelejtik. A fiatal Schweitzer Arthúr emlékét a ma is élő rokonok, barátok híven őrzik, és sorsa íme időtlen legendává nemesedik.

Salgótarjánban 1944-ben, a végzetes üldözések elején 1250 zsidó család lakott; zömük vallásos, hagyományt tisztelő keretek között. Ignác bőrkereskedőként gondoskodott az övéiről. Hét gyermekét tradicionális szellemben nevelte. Talán, amikor Auschwitzban, a náci őrök beterelték a láger kapuján – „A munka szabaddá tesz!” -, eszébe
jutott, hogy 1937-ben bizony kivándorolhattak volna az angol fennhatóság alatt álló Palesztinába, de ő Tarjánban maradt, mert úgy gondolta, hogy hét gyerekkel nem lehet a bizonytalanba elindulni, egy élet keserves munkáját otthagyni.
Az a május – 1944-ben – szörnyű volt.
A város három részén jelölték ki a gettót.
A magyar csendőrök a polgári iskolában kínvallatásra rendezkedtek be. Az odahurcoltak közül a tehetősebbeket véresre verték; fejüket tormászsákba kötve kínozták, megalázták és vallatták őket: ugyan hová dugták el az aranyat? Az óvoda-téri gettóból indították az embereket legelőször
útnak. Hajnali négykor még egy utolsó motozás volt a hamarjában felhúzott sátorban. A nőket szülésznők vizsgálták meg, durván és közönségesen. Nagy Antal iskolaigazgató, földrajztanár, tiszti egyenruhában csatolta le egy volt tanítványa karjáról az órát, mondván: „Ezt tilos elvinni, és ahová magát viszik, ott különben sem lesz rá szüksége”.
Egy ízben Endre László meglátogatta
a nyomorúságossá alázott tarjáni zsidókat.
A csendőrök megünnepelték előljárójuk
vizitációját, több fogva tartottat dagadtra pofoztak, Ábrahám Pál talpát cafatokra verték.
Június 15.-én rekkent a hőség: készen álltak a vagonok. Egy század csendőr, néhány SS-katona és a város előljárósága ügyelt a rendre, arra, hogy vagononként hetven embert tereljenek be. A szerencsétlen asszonyok csak egyre koncentráltak; minden gyerekük felszálljon a halálvonatra. Az állomáson a városlakók mindezt szenvtelenül végignézték. Nyilván arra gondoltak, közülük kinek jut majd kényelmes otthon a vagonokba tereltek lakásaiból.
Egyenesen a bányakórház szülészetéről vagonírozták be Lusztig doktor vajúdó feleségét és Steiner doktor kilenc hónapos terhes feleségét is. Megérkezésükkor azonnal gázkamrába vitték őket.
A 17-18 éves Schweitzer Arthúr – hiába volt okos, tehetséges – munkaszolgálatos lett. Előbb Szécsénybe került, utána századával Lacházára vezényelték. Ezt követte
a pokoli út, Gunskirchen felé. A keret tagjai a menet tagjait megtizedelték.
Arthúr beteg lett, flekktífuszával 40 fokos lázban feküdt. Akkor is eszméletlen volt, amikor az amerikaiak felszabadították a lágert.
A tarjáni foglyok hazaindultak, de Arthúr nélkül. Arthúr eszméletlenül feküdt napokig, véletlenül vette észre őt egy felszabadító amerikai katona, aki a linzi kórházba vitte. Ahol még öt hónapon át élt.
Már itthon tudták meg, hogy Schweitzer Ignác hét gyermekéből csak egy leány élte túl a náci világot. Márta 16 évesen egyedül tért vissza.
Márta, később, évek múlva, levelet kapott Linzből. A hivatalos irat tudatta: Arthúr végelgyengülésben halt meg; sírja itt és itt található.
Arthúr húga el is zarándokolt fivére megtalált sírjához, és Márta, aki időközben Düsseldorfba költözött, úgy döntött, hogy nemcsak exhumáltatja a sírt, hanem a koporsót Jeruzsálembe szállíttatja. Arthúr temetésén minden Izraelben élő tarjáni zsidó jelen volt.
Arthúr sírkőavatása 2008. októberében lesz. Schweitzer Ignác mártírhalált halt fia, Arthúr így eljutott a Szentföldre. Ahogy az
a szent szövegek egyikében olvasható: íme, csatlakozott Izrael fiainak gyülekezetéhez; neve legyen áldott.