Kezdőlap » Remény » 2008. 3. szám » Bruck András: New Yorkba zárva

Bruck András: New Yorkba zárva

HOLOKAUSZT
Bruck András
New Yorkba zárva
Bruck András író kiment Amerikába. Nem is egyszer, kétszer. New Yorkban élt, az ottani zsidó világban. Szenzációs képet rajzolt róluk: érzékletes, hiteles, derűs tablót. Aztán pár éve hazajött, és írt egy regényt. Régen olvastam ilyen szívhez szóló beszámolót. Ugyan rangos kiadó gondozta: a Magvető, de kicsiny példányszámban, s nem is csaptak hangos cécót körülötte. Hozzám is véletlenül jutott el: az édesanyjától. A szerzőt nem ismerem, még beszélni sem beszéltünk egymással. Viszont, ha módomban állna: újra megjelentetném, és mindenkinek ajánlanám. Most csak, mint a Remény szerkesztője, egyet tehetek: Közlöm a könyv részletét. És biztatom az Olvasót: járják az antikváriumokat: hátha valahol megkapják…
E néhány bekezdéshez csupán értelmezésül fűzöm hozzá: számos remek pillanat felvételt találunk a kötetben. Azért válasz-tottam ezt, mert beleillik folyóiratunk témavilágába. A történetet egy Amerikába szakadt zsidó asszony meséli el:
– Lídia ugyanahhoz a zongoratanárhoz járt, ahova én, mialatt a líceumban tanultam. Ö volt az idősebb, és az én órám az övé után következett. Rendszerint a lépcsőházban, vagy ha késtem néhány percet, a ház előtt találkoztunk. Lídiának volt egy különös szokása. Minden alkalommal, amikor elhaladtam mellette, azt mondta: „Siessen, a tanár úr már várja, ma is kitűnő órát adott.” Azzal rám mosolygott, de soha nem állt le beszélgetni. Sok mindent szerettem volna kérdezni tőle, de nem mertem. Felnőtt nő volt a szememben, bár a tanár úrtól tudtam, hogy még nincs húsz éves.
– Sejtettem, hogy a tanár úr szerelmes Lídiába, sőt azt is, hogy körülbelül mikor szerethetett belé. Észrevettem, mint változik a viselkedése. Ha csöngettem, azelőtt sietősen ajtót nyitott. Hallottam, ahogy szinte futva megy végig a hatalmas lakáson. Miután beengedett, egyetlen pillanatot sem vesztegetett, azonnal nekilátott az órának. Mondom, ez volt Lídia előtt. Talán hat hónapja jártam hozzá, amikor először tapasztaltam, hogy a tanár úrral történt valami. A csöngetésemre mind lassabban nyitott ajtót, és utána is mintha percekre elfeledkezett volna rólam. Már régen a zongoránál
ültem, de ő még mindig töprengve állt a szoba közepén vagy az ablak előtt. Csak akkor zökkent vissza, amikor játszani kezdtem, csak úgy magamnak. Ilyenkor elnézést kért, és ezután már rendesen folyt az óra.
– Egy alkalommal Lídia nem volt sehol. Sem az utcán, sem a ház előtt, sem a lépcsőházban nem találkoztam vele. Korábban ez mindössze egyszer, Lídia rövid betegsége alatt fordult elő. Még furcsább, hogy amikor fölértem az emeletre, a lakás ajtaját nyitva találtam. Csöngettem, aztán, nem várva meg, amíg a tanár úr kijön, bementem. Rendes helyén, a zongora mellett, a székben ült, láthatóan rossz idegállapotban. Amikor meglátott, azt mondta: „Örülök, hogy magától is betalált.” Eddig a napig soha nem kérdeztem Lídiáról. Ezúttal képtelen voltam visszatartani a kíváncsiságomat, és aggódtam is. Úgy éreztem, jogom van tudni, mi történt, elég régen jártam már ide. Kérdésemre, hogy hol van Lídia, a tanár úr sokáig nézett rám, mintha azt mérlegelte volna, hogy válaszoljon-e. Végül azt mondta: „Elment, és valószínűleg nem is jön többet.” „De hát miért?”, tört ki belőlem. A tanár úr ezúttal nem felelt, megindult a zongora felé, ezzel jelezve, hogy kezdődik az óra. Én azonban megmakacsoltam magam, és újra megkérdeztem, mi történt. A tanár úr megállt, láttam rajta, hogy bosszantja a makacsságom. Hirtelen megéreztem, hogy ebben a pillanatban gyűlöl, és hogy sosem kedvelt. Odahaza megszoktam, hogy apa jelenlétében nem sírok, most mégis könnyeimmel küszködtem. Készen álltam rá, hogy addig kérdezzem, „miért, miért”, amíg nem kapok választ. Látva elszántságomat, meggondolta magát. Máig emlékszem a hangjára, inkább magyarázó volt, mint neheztelő: „Berekszász kisasz-szony nem értett egyet a tanítási módszeremmel, ezért távozott. Pontosabban, meg sem várva az óra végét, felugrott, és kiszaladt a lakásból. Ezért találta Lung kisasszony nyitva az ajtót, ami sajnálatos, de ami megtörtént, az megtörtént.”
Egy felszolgálónő jött oda, hogy akarunk-e valamit. Egy konyakot rendeltem, Ms. Lung ezúttal semmit nem kért.
– Bíztam benne, hogy Lídia nem marad el végleg. Heteken keresztül minden alkalommal abban a reményben indultam fel a lépcsőn, hogy aznap találkozni fogok vele. A tanár úrnak azonban igaza volt, Lídia nem jött többet. Néhány napon belül látszólag minden visszatért a régi kerékvágásba, a tanítás is a régi lendülettel folyt. Egyvalami változott. Ami azelőtt soha nem fordult elő, óra alatt most időnként megszólalt a telefon. A tanár úr olyan halkan beszélt, hogy semmit nem hallhattam, mégis fogadni mertem volna, hogy a telefonáló Lídiáról mond híreket. Ne kérdezze, honnan tudtam, de biztos voltam benne, hogy nem tévedek.
– Tél volt, amikor először találkoztam Lídiával, és máris nyakunkon volt a következő. Egy szót nem hallottam róla többet. A telefonok is egyre ritkábbak lettek, végül teljesen elmaradtak – mintha Lídia sosem létezett volna. A tanár úr megint szinte futva jött ajtót nyitni. Éreztem, hogy ez képtelenség, nem tűnhet el valaki csak úgy! Gyerek voltam, most már tudom, hogy akár milliók is eltűnhetnek.
– Sem a líceum, sem a zongoraórák nem tartottak már soká. Szabadkozva ugyan, de a líceum igazgatója megkérte apámat, hogy vegyen ki, nem vállalhatja értem tovább a felelősséget. A zsidótörvények már mindenütt éreztették a hatásukat. Apa továbbra is süketnek és vaknak tettette magát, örült, hogy nem járok többet zongoraórára. Az Auschwitzi vonaton értette végre meg, hogy becsapták, cserbenhagyták, akiket a barátainak gondolt, azok szemében mindig zsidó maradt.
– Egy nap a lágerben mintha ismerős arcot pillantottam volna meg; egy másik csoportban, amely az ellenkező irányba tartott. Csak egy villanás volt az egész. Az őrök egész közel voltak, nem mertem hátrafor-
dúlni, de a percek múlásával egyre biztosabb voltam benne, hogy Lídia kopaszra nyírt fejét láttam. Képzelheti, mit éreztem. Sejtettem, hogy a szüleim már meghaltak, és most váratlanul előkerült Lídia. A következő hetekben kizárólag erre tudtam gondolni, valami bizonyosságot akartam. Reszkettem a vágytól, hogy találkozzam vele. Hónapokig vártam az alkalomra, míg végül üzenetet kaptam tőle. Egy fogoly átadott egy cédulát, rajta, hogy Lídia melyik épületben dolgozik, és milyen napokon kereshetem őt. Ö is tudott rólam!
– Mivel jól beszéltem németül, alkalmanként tolmácsnak is használtak. Emiatt viszonylag szabadabban mozoghattam. Sikerült eljutnom oda, ahol Lídia dolgozott. Egy
ruházati raktár volt, innen látták el a tábor személyzetét. A polcokon lepedők, takarók, egyenruhák sorakoztak. Rögtön tudtam, hogy ez nem véletlen, csak keveseknek jutott ilyen kiváltság. De kit érdekelt! Lídia megölelt, mire kitört belőlem a zokogás. Most sírtam először, amióta a vonatnál magamra maradtam. Ezer kérdésem lett volna, de az elfogultság éppúgy megbénított, mint mindig, amikor a lépcsőházban találkoztam vele. „Nő lettél”, ez volt az első szava, amitől persze még jobban sírtam. „A hajamat is lenyírták”, bőgtem egyre jobban. „Az enyémet is, mégis felismertél, messziről láttam, hogy felvillant a szemed”, ezt válaszolta. A következő órában mindenre fény derült. Jól sejtettem, a tanár úr igazi szörnyeteg volt.