Kezdőlap » Remény » 2008. 3. szám » Deutsch Gábor: A késleltetett robbanás

Deutsch Gábor: A késleltetett robbanás

TISZAESZLÁR
Deutsch Gábor

A késleltetett robbanás
Sándor Iván írói útja
SZÁZHUSZONÖT éve, 1883. június 19-én kezdődött a tiszaeszlári per végtárgyalása Nyíregyházán, a Vármegyeház nagytermében. ítéletet augusztus 3-án hirdettek, a hivatalos tárgyalás sorozat harmincharmadik napján. Emlékezetes dátum, történelmünk része, de hogy aktualitása nem fakul, sőt erősödik, annak biztosan van oka. Kutató tudja felderíteni a számunkra nehezen érthető, de tapasztalható jelenséget. A megfelelő személyre és munkásságára dr. Kelemen János mérnök, a 2. és 3. metró építésének egyik vezető alakja hívta fel a figyelmet. Ugyanis ’56-ban a Műszaki Egyetemen diákoskodott és az intézet lapjának Sándor Iván volt a szerkesztője. A lap pontos címéről és jellegéről később szólunk. Sándor Iván a tiszaeszlári témát több írásában elemezte. A legismertebb és részletesebb a hat kiadást megélt „A vizsgálat iratai” című dokumentumkönyv. Az író változatos és tartalmas élete azért érdekes, mert bizonyítja, hogy szemei előtt a jog, az igazság, a törvényesség, az emberi méltóság vezérelvként lebeg. Elveiért vállalta a mellőzést, hiszen irodalmi és kutató munkáját e célnak szentelte. Ez indokolja többszöri tiszaeszlári útját, mert ezen a területen is úgy érezte – és valószínűleg érzi -, nincs befejezés. Ami nemcsak rossz, hanem veszélyes dolog.
Életpályája ismertetéséhez Olasz Sándor Sorskert című monográfiáját vettük segítségül. A könyv befejező biográfiája eligazítást nyújt számunkra. Ezek szerint Sándor Iván 1930. március 11-én született Budapesten, apai nagyapja 1849-ben született Jánoshalmán (ahol Ágai Adolf). A Stern-család
később Apostagon él, majd Kiskunhalasra költözik. Apja, Béla ott születik 1894-ben, nyolc testvére közül Móric az első világháborúban katonaként hősi halált szenvedett. Apja utazó, majd tisztviselő, a harmincas években zacskóragasztó-papírfeldolgozó műhelyt létesít. Anyai ágon dédapja hordár és
tűzoltó a Keleti pályaudvaron (zsidó foglalkozás volt ez akkoriban, a Nyugati pályaudvar piros sapkás hordárai alapították a ma is működő Dessewffy utcai imaházat).
Nagyapja Immerglück Jónás, Bécsben tanul kereskedősegédnek. Feleségül veszi Acht Bertát, aki nyolc éves, amikor a véres pogrom elől Magyarországra menekül. A nagyszülők női konfekció üzletet nyitnak. Három gyermekük születik: Hugó, Rózsa (az anya) és Aranka. Szülei 1924-ben házasságot kötnek, Zuglóban élnek egy kertes házban. Iván négy elemit a Hermina úti községi iskolában végzi. Negyedikes tanára tagja a nyilas pártnak. Az első zsidótörvények idején a fiút zaklatások érik, ezért tanulmányait a Pesti Izraelita Hitközség Gimnáziumában folytatja. Kitűnő tanárai vannak, például magyar irodalomra Komlós Aladár, a Nyugat-nemzedékhez tartozó jeles esztéta oktatja, akinek novella-pályázatán első díjat nyert.
1944 nyarán csillagos házba költöznek; zuglói otthonukat a német katonai parancsnokság irodának rendezi be. Bátyja munkaszolgálatosként szolgál. Ivánt november 15-én szüleivel az óbudai téglagyárba hajtják. Mint 16 éven aluli, Carl Lutz svájci alkonzul közbenjárására a Nemzetközi Vöröskereszt menhelyére kerül. Szüleit a Hegyeshalomig vezető halálmenetből anyja nagynénje, mint a Vöröskereszt munkatársa felismeri, s eléri, hogy a Szabolcs utcai kórházba nyerjenek felvételt. Az ostrom utolsó hetét mindhárman svájci védett házban töltik. Többször fenyegeti őket a Duna-partra hurcolás veszélye. Carl Lutz közbenjárására kerülik el a ház lakói a véres folyó fagyos hullámait. Bátyja munkaszolgálatos századdal Kárpátaljáról gyalogmenetben indul Németországba. Miskolcnál megszökik, bujkál, később S. Sándor Pál, majd Sándor Pál néven agrárterülettel foglalkozó kutató lesz, gazdaságtörténész.
Sándor Iván 1945 tavaszán kerül a zuglói MADISZ-ba, szavaival élve hallotta, ott
klassz lányok vannak. A Diákszövetségben különböző funkciókat tölt be, a Rajk-per után a Szövetség több vezetőjét a bizalmatlanság légköre veszi körül. Munkanélküli lesz. 1950-ben katonai szolgálatra vonul be, Pf. 2222 légvédelmi tüzér osztaghoz. 1952-ben letartóztatják, a Budapesti Gergely utcai fegyenc barakktáborba kerül, onnan munkaszolgálatra irányítják. Sztálin halála után rehabilitálják. Katonaidejének utolsó szakaszára tényleges egységéhez helyezik vissza. Tagja, majd vezetőségi tagja lesz a Fiatal írók Munkaközösségének.
1954 áprilisától állást kap a Budapesti Műszaki Egyetem „Jövő Mérnöke” című lapnál. Ö lesz a lap szerkesztője. 1955-ben elveszi feleségül Sebők E. Zsuzsanna gépírónőt, később könyvelő, majd korróziós vegyészmérnök. Iván részt vesz a Petőfi Kör munkájában és az írószövetség programjain. Október 22-én késő este kinyomtatják a „Jövő Mérnöké”-ben az Ifjúság Forradalmi Pontjait. Részt vesz a Bem térre vezető felvonuláson, az írószövetség megbízásából ott van a Deák téri főkapitányságon, Kopátsi Sándor közelében, hogy az állásfoglalások, kiáltványok megfogalmazásában segédkezzen. Találkozik az „események” alatt Losonczy Gézával és Vásárhelyi Miklóssal. Tapasztalatait, élményeit esszékben, regényben feldolgozza. Novemberben ideggyulladást kap. A betegség egész életében elkíséri. 1957 áprilisától az alakuló Film Színház Muzsika című lap alapításában vesz részt. Rövidesen az egyik legismertebb színházi és filmkritikus lesz. Állásából többször akarják felülről kibillenteni, de a lap szakmai színvonalát féltve munkatársai kiállnak mellette.
1967-ben a Miskolci Nemzeti Színház bemutatja a Tiszaeszlár című drámáját. Tehát foglalkoztatja a téma. 1973-ban felkérést kap, hogy írjon Eötvös Károlyról. Leutazik Tiszaeszlárra, megírja A vizsgálat iratai című könyvét. Nemesgulácson 1976-ban vásárol egy öreg házat, amelyet feleségével, Zsuzsa-
val kétkezi munkával rendbe hoznak és rendben tartanak. 1985-ben József Attila-díjat kap, 1990-ben 60 évesen nyugdíjba megy, hogy az irodalomnak élhessen. Netalán más körülmények is motiválhatták döntését. Például nem tudja megakadályozni a sikeres és népszerű Film Színház Muzsika című lap megszüntetését. 1989-től 3 éven át a kecskeméti Forrás-ban publikálja a rendszerváltást kísérő naplóját. 1990-ben unokája születik, Nagy András. 1992-ben három társával, Balassa Péterrel, Nádas Péterrel és Parti Nagy Lajossal megfogalmaznak egy kiáltványt a sajtószabadságért a Rádiótól elbocsátottak érdekében. 1992-ben a Műegyetemen, ahol a Jövő Mérnöke jelent meg, az 1956-os emlékéremmel tüntetik ki. Megkapja többek között a Nagy Imre-emlékplakettet, a köztársasági elnök felkérésére köszöntőt mond, amikor Kertész Imre, Nobel-díjas író átveszi a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét a Sándor Palotában. 2004-ben megszünteti írószövetségi tagságát, korábban alapító tagja a Szépírók Társaságának. 2000-ben Máray Sándor díjjal tüntetik ki, 2005-ben Kossuth-díjat kap. Minden kitüntetésnél azonban számára is munkássága a legfontosabb, 36 könyvet írt. Megkezdődött regényeinek német nyelvű kiadása. Az ’56-os forradalom 50. évfordulóján megjelentették az 50 éve szerkesztett Jövő Mérnöke reprint kiadását az Egyetemen.
Tiszaeszlár
A kutató-író vázlatos bemutatása után beszéljünk egyik fontos témájáról, a Tisza-eszlári vérvád világot megdöbbentő botrányáról. 1973-ban járt először a Szabolcs megyei községben. Akkor a közhangulat elég nyugodt volt, a téesz a faluban jól működött, a háztáji gazdaságban jövedelmüket ki tudta egészíteni a tagság. Indulat nélkül beszéltek pohár bor mellett a helység leg-
idősebb emberével, Arday Miklóssal, akinek nagyapja, az akkori bíró, Farkas Gábor azért kapott ezüst érdemkeresztet Ferencz Józseftől, mert megfékezte az indulatokat, megakadályozta a vérontást.
Az egykori eseményekről regél a falu apraja-nagyja. Hol volt Újfalu, Tótfalu, Ófalu, hol állt a zsidó templom, merre látták Solymosi Esztert utoljára. Tudják, Tisza-eszlárról nem hallott volna a világ, ha nincs a per. Mégis, a szavaikból kiderül, a nagyapáról, a nagyanyáról az unokára szálló szájhagyománynak hitelt adva, a vérvádat megtörtént gyilkosságnak tekintik. Arday Gábor (Miklós testvére) már nehezebben beszél. De igazolja a község és környék általános hiedelmét. Aki másképpen látta vagy hitte, kételyét az sem hangoztatta a közhangulattól és a következményektől tartva. Elterjedt, hogy akik a védelem mellett tanúskodtak, tömérdek pénzt kaptak. Haláluk után feltúrták a házukat, kertjüket, még a törmelék között is pénzt kerestek. Az elhunytak életvitelében nem látszott a gazdagság, gondolták, biztosan elrejtették a vagyonukat. Hogy akkor igazat vallottak, az eszükbe sem jutott, jut ma a hangoskodóknak. Sándor Iván 1973-as látogatásánál a község egyetlen zsidó lakosa és felesége nem értik a környezetet. Hogy ennyi év után is a szájhagyományokhoz ragaszkodnak.
A témával kapcsolatban három könyv is megjelent, amelyek közül annak hisznek, amelyet nem lehet kapni. De megjegyzi az iskola tanítója, ő még a nehéz időben sem beszélt erről az ügyről, nehogy mérgezze az atmoszférát. Felmerül a kérdés, miért ilyen egyoldalú még mindig a közhangulat, legalábbis ezen a vidéken, de bizony több helyen ebben az országban?
A válasz előtt vizsgáljuk meg Eötvös Károly miért vállalta a védelem vezetését, hiszen fontos pozícióban volt a pártjában, s a vélekedéssel ellentétben, jól tudta, hogy népszerűtlen, amit tesz; hangos indulatok ellenében lép fel. Miért? Mert egész ügyvédi
praxisában csak olyan ügyet vállalt, amelynek hitt az igazában. Hiszen az ártatlan védelme szemében kötelesség volt. Legyen az zsidó vagy akár román tábornok. A protestánsok elleni támadáshoz hasonlította Tiszaeszlár ügyét. Amikor gályarabságra ítéltek embereket zendülés vádjával, s ő tudta: hitükért kellett szenvedniük.
Mi győzte meg Eötvös Károlyt a vérvád alaptalanságáról s a megvádoltak ártatlanságáról? Hogy alkalma nyílt találkozni a koronatanú fiúcskával, a 13 és fél éves Sarf Móriccal, akinek tanúvallomása szinte egyedüli bizonyítékként szolgált. Eötvös össze is állított egy kérdéssort, amit majd feltesz a gyereknek. Az első kérdés: hány éves? A fiú tehetetlenül bámult két vallatójára, Baryra és Recskyre, nem tudta, mit mondjon. Nem volt képes kinyögni a választ. Az ügyvéd több kérdést nem tett fel. Mint ahogy elmondta, idomított bábura vagy bál-ványra nem kíváncsi. Ha eddig lett volna kétsége védencei ártatlanságáról, a találkozás nyomán ezek eloszlottak.
Sándor Iván könyve arra keresi a választ, hogy ennyi év után miért nem változik meg a közvélekedés, és miért száll még mindig anyáról-apáról utódra a vérvád, éppen a zsidókat érintve, ahol tilos az emberáldozás. A bibliai Akéda története (Izsák megkötözése Ábrahám által) erről szól. Ennek ellenére van hagyománya történelmünkben a vérvádnak. Történt ilyen Nagyszombaton és Bazinban, s a szájhagyomány szerint 1790-ben Nagykállón. Eötvös is, mások is részletezik, hogy idegen a zsidó mentalitástól az emberáldozat és a vérfogyasztás, mert a vér a lélek. A hiedelem sajnos megmaradt, hol pianisszimóban, máskor fortisszimóban hallható. A népdal szerint lefelé folyik a Tisza, nem folyik az soha vissza. A valóságban azonban csak visszafelé folyik, hiszen több mint 100 éve nem folyt le annyi víz, amely elmosta volna a hazugságot. Ennek okát Sándor Iván, a kutató a per befejezésében, illetve annak jellegében látja.
Eötvös Károly leírja, a felmentő ítéletet elfogadja, az indoklást nem. A társadalom a per megítélésében megosztott volt. Az igazságügy szervei szintén. A két bírósági ülnök visszautasította a vádat. Az elnök nem. Tisza Kálmán miniszterelnök és a főügyész, Kozma Sándor, valamint helyettese, a vád képviselője szintén elvetette, és nem hitte a vádat. Az igazságügy miniszter már hajlamos volt elfogadni. Ezért, valamint hogy a koronatanú ellentmondásos vallomása elfogadhatatlannak bizonyult a bíróság számára, a vádlottakat felmentették. De nem a vétlenség okán. A vádlók közül senkit nem vontak felelősségre, sem a vallatás módszeréért, sem hangulatkeltésért, izgatásért, rágalmazásért. Sőt, Bary vizsgálóbíró kijelentette: „a bűnösök megszabadultak”.
Istóczy Győző antiszemita pártot alakított, az uszítást úton-útfélen folytatta, a parlamentet is beleértve. Zendülések törtek ki országszerte, még a fejlettebb megyékben, Dunántúlon is. Eötvös Károlyt nem választották meg képviselőnek, Sarf József és családja kénytelen volt külföldre távozni. Sarf Móricz Belgiumban gyémántcsiszolással foglalkozott. A vádlottak személyi biztonsága a hatóságoknak gondot jelentett. Kárpótlásukról szó sem esett. Schwarcz Salamon metszőt Újpesten dugták el egy szeretetotthon csendes homályában. Fiát, a tudós rabbit, Schwarcz Mórt e sorok írója ismerte, tisztelte. Igen visszafogottan, de vázolta az akkori és későbbi körülményeket.
Sándor Iván összehasonlítja ezt az ügyet a párizsi Dreyfus-perrel, amikor Franciaországban hazaárulással vádoltak egy zsidó katonatisztet. A leleplező cikk írója, Zola ugyan tisztázatlan körülmények között halt meg, de az ártatlanság napvilágra kerülése után a vádlott visszakapta tiszti rangját, megbecsülésben részesült, és ami a legfontosabb, a rágalmazói: tisztek, miniszterek, újságírók, képviselők nem kerülték el a felelősségre vonást.
Nálunk az uszítás, halkabban vagy hango-
sabban, egy percre nem szűnt meg. Az első világháború veresége és Trianon igazságtalansága, amelyet összemostak a Tanácsköztársaság vezetőinek személyi összetételével, tápot adott a gyűlöletkeltésre. Pedig a vörös terror a zsidók köréből is szedte áldozatát, a fehérterror nem különben. Sőt, az ezt követő nyílt uszítások, zsidótörvények – a világon elsőnek hazánkban – igen feszültté tették a hangulatot. Nyíregyházán titkos, de azért ismert zsidóverő különítmény működött. Az oktatótól függően a levente-mozgalom sok helyen a szélsőségbe torkollott. A nemzetközi helyzet, a fasizmus térhódítása alkalmat teremtett – Sándor Ivánt idézve – a késleltetett robbanásra. Az iniciátor Tiszaeszlár, az eredmény a negyvenes években a hihetetlen gyorsan, jószerével mesteri pontossággal lebonyolított deportálások, a vidéki és főleg a falusi zsidóság szinte teljes kiirtása, a megmaradt hitsorsos, a vallást féltve a vörös ideológiától vagy rokonát siratva szétszóródott a nagyvilágban.
Jelenleg falun egyetlen zsidó közösség nem található. Tisztelet az emlékmegőrző, táblát állító, a temető-gondozó igyekezetnek. Sajnos azonban a lágerekből visszatérőket nem mindenütt fogadták szeretettel, Kunmadarason például a háború után pogrom történt, méghozzá nem is rituális gyilkosságról volt szó, hanem állításuk szerint keresztény gyerekekből kolbászt készítettek, és Pesten, a piacon árulták, amely a képtelenségnél is képtelenebb, hiszen ha mást nem veszünk, a kósersággal teljesen összeegyeztethetetlen. Ezek a vádaskodások lényegében a Biblia sárba taposása, hiszen mint írtuk, az emberáldozatot, a vérfogyasztást a legnagyobb bűnnek tekinti a Szentírás.
A rendszerváltás után a szólásszabadságot sokan összetévesztik a rágalmazás szabadságával. Minden következmény nélkül fel le-
het újítani régi nótákat. Síremléket állítottak Solymosi Eszternek. A boldogtalan lánykát, aki ki tudja, miért halt meg 14 évesen, akár szimbólumnak is tekinthetjük. Az emberi rosszindulat és a gyűlölet jelképének. Ilyen értelemben nevét csak őrizze meg a történelem. Sajnos azonban számosan a ma is izzó hangulat felszítására használják e szegény, egyszerű lány nevét.
Tudnunk kell, a demokráciát nem lehet felülről csinálni. A demokratikus tudatnak az emberekben kell kialakulnia. Ezért különösen fájdalmas, ha fiatalokat látjuk a gyűlölet megtestesítőinek. Tapasztaltunk jó példákat is. Ismerünk diákokat, akik a macskakövet nem dobálásra használják, hanem egy Németországból elindult mozgalom keretében felkutatva az életben maradt hozzátartozókat, emlékként helyezik el az elpusztított honfitárs utolsó lakhelyére. (Mesélő macskakövek)
Sándor Iván könyvének hat kiadása és igen nagy példányszáma mégis csak mutatja, hogy van érdeklődés az igazság iránt. Viszont tény, hogy a szegénység a kevésbé konszolidált helyzet talaja a bűnbak-keresésnek és a legvadabb hisztériakeltésnek, sajnos jelenleg számos fórum nyújt ehhez segítséget.
Szikszói Nagy Károly jogász vándorkiállításával hiteles dokumentumokkal járja az országot, nem eredménytelenül. De nagyon sokszor éppen az érintett helyen kérdezik meg tőle: „Maga mindezt elhiszi? Apám, nagyapám, dédapám nem ezt mondta”.
Az előítélet olyan mélyen gyökerezik a talajban, hogy nehéz eltávolítani. Mégis meg kell kísérelni. Hogy a népdal szerint valóban lefelé folyjon a Tisza, és ne vissza. Mert különben a késleltetett robbanásnak lehet újabb detonációja. A bunker nem segít, a szellemi munka igen, de méginkább a múlttal való bátor szembenézés.