Kezdőlap » Remény » 2008. 3. szám » Domán István: Egy verés elmaradt

Domán István: Egy verés elmaradt

HOLOKAUSZT
Domán István
Egy verés elmaradt
Részlet a szerző készülő, új önéletrajzi könyvéből
18 éves koromban kerültem vissza a fővárosba, és kezdtem el magántanulóként gimnáziumi tanulmányaimat. A levente intézmény persze itt is számon tartott, és abban való közreműködésemről semmiképp nem akart lemondani. A VII. kerületben az egyik zsidó levente csapathoz osztották be. (1941-től a zsidókat teljesen elkülönítették az ú. n. „árjáktól”.) ennek oktatója a félelmetes hírű Baritz volt, akinek rémtetteiről székében hosszában beszéltek. Ez a széles vállú, tagbaszakadt férfi, hatalmas ökleivel fogakat vert ki, állkapcsokat tört, és ütötte a hozzá beosztott szerencsétlen fiúkat. Egy Farkovits nevű zsidó fiú is tagja volt ennek a szakasznak, aki osztálytársam volt az ortodox polgáriban. A magas, jóképű, izmos gyerek a kerület alvilágának köreivel is kapcsolatot tartott. Az oktató az egyik foglalkozáson belekötött. Ez könnyen előfordult, mert Baritznak nem kellett ürügy hozzá, az erő jogán bármit megengedett magának. Valamelyik gyakorlat megismétlését követelte
Farkovitstól, mert állítólag rosszul csinálta. A fiú vitába szállt vele, hogy ő igenis kifogástalanul elvégezte a gyakorlatot. Erre Baritz pofonvágta, mire ő nagy lendülettel visszaadta a leventeoktatónak a pofont!
Mindannyian elszörnyedtünk, megfagyott bennünk a vér. Ilyen talán az egész leventeintézmény történetében nem fordult elő. A leventeoktató, sziszegve mint egy kígyó, lökte ki fogai közül a fenyegető szavakat:
– Most meghalsz büdös zsidó!
A két ember haladt a fal felé, a fiú hátrálva, az oktató arccal feléje. Lassan és némán meredtek egymásra. Az eset hasonlított az amerikai western filmek csúcsjelenetéhez, amikor világos, hogy pillanatokon belül meghal valaki…
A fiú elérte a falat, és nekivetette a hátát. Majd amikor Baritz kartávolságra ért hozzá, kést rántott. A leventeoktató megállt, és Farkovitsra meredt.
Mintha megállt volna az idő. Tragédia lógott a levegőben. A csend csak felfokozta
a veszélyt. Nyilvánvaló volt, hogy most már csak tettek következnek.
Ebben a veszélyektől felfokozott pillanatban Baritz elmosolyodott. Groteszk, furcsa mosoly volt ez, mert ilyet még addig soha nem láttunk az arcán. Egyben kinyújtotta hatalmas jobbját a fiú felé, miközben megszólalt:
– A haverom vagy!
Frakovits bizalmatlanul meredt rá. Látszott, hogy még nem tudja felfogni a dolgot. De gyanakvás is meghúzódott a magatartása mögött. Nyilván arra gondolhatott, hátha ez csak trükk Baritz részéről. így akarja leszerelni ellenállását, majd adott pillanatban váratlanul támadja meg.
A leventeoktató is érezhette, hogy szokatlan reagálása nem oszlathatta el a fiú gyanakvását, és tettének magyarázásába kezdett, ami egész furcsán hatott a fenyegetettség légkörében.
– Ne félj, én szeretem a bátor embereket. Ilyennek kellene lenni mindannyiótoknak. A gyávákat viszont megvetem és utálom! Nyugodtan kezet foghatsz velem. Nem akarlak átrázni!
És kezét továbbra is kinyújtva tartotta, bizonyságául barátságos szándékának.
Csak ezután nyújtotta ki az oktató keze mellé Farkovits is a magáét. A másik megragadta a kezét, és alaposan megrázta.
– Mostantól barátok vagyunk, majd meglátod!
És valóban, a leventeoktató betartotta az ígéretét. Nem tolt ki többet sem vele, sem általa az egész szakasszal! Megszűnt a „béka-ügetés”, a csonttörés. Szinte el sem mertük hinni, hogy mindez igaz…
A furcsa történet teljes magyarázatát csak
az 1946-os év vége felé tudtam meg a napilapokból. Nyilasok felett ítélt a népbíróság, akik különleges kegyetlenséggel gyilkolták meg zsidók egész tömegét. A fő vádlott Baritz volt, aki a többi nyolc gyilkosnak adta a parancsokat, és kérte számon azok könyörtelen végrehajtását. Mind a kilencet halálra ítélték, de csak ötüket hagyta helyben a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT). Négyük ítéletét életfogytiglani börtönre változtatták. Baritz ítélete persze továbbra is érvényes maradt. A kivégzés előtti nap délutánján Baritz kérette az ügyészt, aki perükben a vádat képviselte.
Az ügyésznek bevallotta, hogy tulajdonképpen ő volt Budapest nyilas városparancsnoka és nem Nidossy Imre, a Gellért Szálló egykori tyúkszemvágója, aki hivatalosan töltötte be ezt a posztot. Csak azért nem őt nevezték ki, mert neki az anyja zsidó volt! De a valóságban ő adta ki a parancsokat, és rendelte el a gyilkosságokat, Most már nyugodtan bevallja mindezt, hisz úgyis kivégzik, neki már nem számít…
Ott voltam Baritz kivégzésén.
De amikor nekem Baritz leventeóráira kellett járnom, akkor még a lehető legkisebb reményem sem volt arra, hogy egy ilyen felelősségre vonásnak valaha a tanúja lehetek. Sőt, sokszor még arra sem volt sok esélyem, hogy megélem a másnapot!
Abban az időben túl sok Baritzhoz hasonló, „önként, kéjjel” ölő ember szaladgált az utcákon, ült a hivatalokban, intézkedett a fegyveres testületeknél, semhogy nyugodtan morzsolgathattam volna napjaimat. De elkövettem azt a bűnt, hogy mindezek ellenére élni akartam…