Kezdőlap » Remény » 2008. 3. szám » Fekete Ágnes: Nagyapám, Miksa

Fekete Ágnes: Nagyapám, Miksa

HOLOKAUSZT
Fekete Ágnes
Nagyapám, Miksa
1982 nyarán jutottam el először Mauthausenbe, s az egyik magyar barakk ablakán kitekintve elsírtam magam. Elérzé-kenyülésem elsődleges oka az volt, hogy magam elé képzeltem testi mivoltában soha meg nem ismert Kellermann Miksa nagyapámat, amint éppen ennél az ablaknál állt 1945. áprilisában, s az övéire gondolt, de ahonnan nem volt menekvése többé. Hiába szabadult fel pár nap múlva ez a hírhedt munkatábor, nagyapámat a felszabadulás már nem találta életben.
Néztem az ablakból látható sivár tájat, s egyszeriben ott állt előttem a fényképről ismert, délceg húszegynéhányéves fiatalember katonai egyenruhában. A Károly-kereszttel, amit az I. világháborúban tanúsított helytállásáért tűztek a mellére, miután szülei és nővérei nagy-nagy örömére hazajött a négyéves szibériai fogságból. A helytállás számára természetes volt, hiszen a hazája megbízásából harcolt Doberdónál, és ő büszke magyarnak hitte magát. A szibériai négy év alatt ráragadt az orosz nyelv, olyannyira, hogy az első adandó alkalommal német és magyar hadifoglyokból szervezett kisebb csapat élén a szökést választotta. Mert úgy érezte, hogy sem a vörös, sem a fehér, nem az ő világa, s remek orosz tudásá-
nak köszönhetően, orosz parasztoknál munkát vállalva haladtak gyalog hazafelé.
Az első zsidótörvény – a Károly-kereszt oltalmában – még nem is vonatkozott rá és családjára, de a későbbi rémségektől ez már nem tudta megvédeni. S hiába volt Karcag-szerte oly tisztelt és megbecsült, ez nem segített rajta. Hiába szerették az alkalmazottak a nagy üzemanyag-lerakatában, amelynek a tulajdonosa, de egyben a legszorgalmasabb dolgozója is volt, avagy üzletfelei, voltak azok zsidók vagy nem zsidók, hiszen tisztessége soha nem volt megkérdőjelezhető. Hiába mindez. Eljött a nap 1944- májusában, amikor családj ával együtt be kellett vonulnia a karcagi cigánytelepen kialakított gettóba, ahol utoljára ölelhette magához Erzsikét a tornácos verandán. Hiszen mindössze egyetlen napig maradhatott csak az övéivel, mert – mint az összes munkaképes 50 év alatti férfit – munkaszolgálatra vitték Debrecenbe.
Erős volt és fiatal, s nemcsak bírta, hanem szerette is a munkát. Bízott benne, hogy szerettei még viszontláthatják. Azt gondolta, ha ennek a szörnyűségnek vége, elviszi a családját Új-Zélandba, ahová régóta, mindig is vágyott. Hiszen itthon megkérdőjelezték a magyarságát! De lám, hiába bújta
a térképet, álma már soha meg nem valósult maradt. Majd megszakadt a szíve, hogy feleségét Erzsikét és két imádott lányát ott kellett hagynia a gettóban.
A debreceni munkaszolgálatnak október elején vége szakadt, mert a közelgő oroszoktól félve, az őrzők szétszéledtek, s ő azonnal Karcagra indult, remélve, hogy rálel családjára. Akiket addigra azonban már Ausztriába vittek munkára. Felhasználva jó német nyelvtudását, leveleket írt a különféle osztrák uradalmakba, hátha sikerül a nyomukra bukkannia, mígnem az egyikből érkezett is hír róluk. Akkor a fejébe vette, hogy elindul, akár gyalog is, de meg kell találnia őket. Az úton találkozott egyik régi hadifogolytársával, aki időközben illegális kommunista lett, s aki győzködni kezdte, maradjon itt, hiszen Debrecenben már ott vannak az oroszok, s ilyen nyelvtudással micsoda lehetőségei lennének! Öt azonban a családja utáni vágy és a félelem is hajtotta Pest felé. Csodával határos módon a Horthy prokla-máció napján eljutott a Péterfy Sándor utcai csillagos házba. Lenke nővére nagy bizakodással fogadta, hiszen azt hitte: a szörnyűségnek hamarosan vége. Az esti légitámadás idején hiába akart fennmaradni, nővére kényszerítette, hogy lemenjen velük a pincébe, féltetve őt attól, nehogy rátaláljanak az üres lakásban. A légitámadást követően azonban a légóparancsnok átadta a ház előtt grasszáló nyilasoknak. A Keleti pályaudvar melletti Tattersaalban gyűjtötték be a vele egy időben elfogottakat, s pár nap után valamennyiüket Bruckba hajtották sáncot ásni.
Ott történt, hogy egy Wehrmacht tiszt egyszer csak a nyakába borult örömében. Kiderült, hogy egy I. világháborús hadifogolytársa volt, akivel együtt szöktek Szibériából, s aki még ott is azt hajtogatta, hogy a te orosz tudásodnak köszönhettük a megmenekülésünket. De ebből az örömből már annyira nem futotta, hogy segíteni tudta volna nyomorult helyzetében lévő cimboráját. Pedig a sors ragyogó alkalmat nyújtott a németnek a viszonzásra, aki sajnos nem élt ezzel, vagy nem volt módjában, ki tudja ezt ma már.
Bruckból november végén jeges hidegben tutajra tették őket, és Mauthausen volt a végállomás. Ott csoda történt, találkozott sógorával, Kertész Sándorral. Nem kerültek ugyan egy barakkba, de azért hébe-hóba szót váltottak. Hordta a követ, s fogadko-zott: ha kibírja, messze viszi a családját, a zöld és békés Új-Zélandba.
Eljött az április. A hírek csak-csak beszivárogtak hozzájuk, azaz valóban reménykedhettek, nincs már messze a szabadulás. De sajnos, neki más volt rendelve. Penészes kenyér, vagy fertőzött kútvíz, vagy egyszerűen csak a járvány, de a tífusz levette a lábáról. Április 24-én, pár nappal a mauthauseni koncentrációs tábor felszabadulása előtt, sógora karjai között meghalt az én filmsztár szépségű, stramm, soha el nem felejthető Nagyapám, akinek nem adatott meg, hogy részese legyen lányai felnőtt életének, megismerje vejeit, unokáit, dédunokáit. De hiszem, remélem, hogy azért odafentről jóleső érzéssel figyeli és óvja életünket. Nyugodjon békében!