Kezdőlap » Remény » 2008. 3. szám » Flamm János: Páva utca

Flamm János: Páva utca

HOLOKAUSZT
Flamm János
Páva utca
„Elengedtem őket, hogy velem maradhassanak”
Az emlékezés meghívás nélkül töri ránk az ajtót, vagy suhan be nesztelenül lelkünk otthonába. Mikor, hogyan s hol, ez kedve szerint való. Mi pedig ismét és ismét engedelmeskedünk.
A zsinagógái kiléből ismert, nyolcvanas éveinek elején járó idős úr meglepően jó erőnek örvend. Ápolt, kiegyensúlyozott, arcbőre szeretnivalóan sima. A körülötte állók nem tudhatják, talán ő sem tudná megfejteni: mi idézi fel benne anyja búcsúszavait az „akkor” és az „ott” pillanatát, amidőn elválasztották tőle. Arcán most ugyanaz a kétségbeesés, halálos ijedtség, kamaszkorának jóvátehetetlen zárszava. Hat évtizednyi zuhanás csak egy perc. Aztán kézlegyintéssel, a sóhajjal a visszatérített jelen.
Talán csak a tényeket kellene sorolnom, és fegyelmezetten távolra szorítva az érzelmeket. Hat év, néhány fotó, megsárgult papírok.
Három éves voltam. Imre nagybátyám Auschwitzban. Úgy tudják. Zsuzsika unoka-
nővérem a Pilvax közben, pár lépésnyire a nyilas-háztól, látni vélték. Anyai nagyszü-leim a védett házból kihajtva az Andrássy úton. Valahol. Apai nagyapám és második felesége még a vagonban. Valószínűleg. Úgy tudják, vélték, valahol, valószínűleg. Ismeretlenek által elhantolva, árokba dobva, ellapátolva. Nem kereshetek fel temetőt, hogy a sírkövek jelezzék, mindjárt ott járok náluk, és majd megsimogassam a márvány kánikulában is hűsítő érdességét, hogy időről időre szót váltsunk. Anyámmal, apámmal üzenhetek nekik, de az ő válaszuk nem jut el hozzám.
Talán ez az ok, hogy felkeressem a Páva utcai Emlékközpontot. Az avatáson nem veszek részt. Ünnepelni és gyászolni közösen még nincs érkezésem, őszintébb vagyok az egyedüllét menedékében. Meg szabadabb is, mint 1953-ban.
A József kőrútról ráfordulok az Üllői útra. A jobb oldalon haladok, így hamarosan a Skandináv Csapágygyár üzletének kiraka-
ta előtt állok. Fényesen csillogó, csodálatos darabok. Sokáig bámulom őket, vajon melyik kettőt illeszthetném a saját készítésű fa-rollerem tengelyébe. Persze a robosztus és mégis légiesen könnyen gördülő duplasoros lenne az igazi! Még pár lépés, fordulás jobbra, és máris itt a zsinagóga kívülről szürke, fénytelen épülete. Talmud, Tóra, a rebecen finoman fésült fekete hajától elüt világos-szürke szempillája. Éppen jön Gyöngy bácsi, azt hiszem, a lányának tetszem, de őt túl fiatalnak találom tizenkét éves önmagamhoz. Nekem Aliz tetszik, kikönyörgött fényképe sokáig lapul a zsebemben. De neki- mint egyetlen levelében megírja – Sanyi tetszik. (Sanyit évtizedek múlva viszontlátom a képernyőn műsorvezetőként. Fanyalogva állapítom meg, még mindig jobbképű nálam.)
Szombatot köszöntve Karvaly kántor úr mellett énekelünk; tőle egy korty bort és alkalmanként öt forintot kapunk – ez majdnem két kiló kenyér ára. Az első padsor szélén magasodó Seifert Géza bácsi – rituálisan – papírba csomagolt cukorkát ad. A mindig sietős Gelb bácsi a hitközség sameszé. Apészahi macesz gondos gazdája.
A rabbi készít fel a bármicvóra. Dr. Rosenblumm Manó gyakran Bakáts téri lakásán fogad a tökéletes szereplés érdekében. 1956 késő őszén családjával Izraelbe -akkor ezt így mondják – disszidál. Jó hangom van és sikerem. A hitközségtől iskolai körzőkészletet kapok, egy özvegy asszony tói férje imaszíját, taleszét, kipáját. Akipa kicsi, el is vesztem valahol, valamikor, a többit rojtoldó zsákban őrzöm ma is, a tfilinnel együtt. A rebecen kis imakönyve tucatszor változott otthonom könyvespolcán. A kántor úr jutányos áron eladja nekem az Exacto márkájú karórát.
Páva utca, a megnyitás után néhány hónappal. Végigjárom a termeket, az ajtótól az ismerős falakig, a padokig szeretnék eljutni. Nincs türelmem megrendülni; a katarzis elkerül. Túlságosan erősre sikeredett bennem a védősánc.
Nem vagyok otthon. Kint a szabadban az óriási fekete márványtáblán a bevésett neveket böngészem, reménykedve. Talán most… Talán… Hiába. Egy pénztárszerű ablak előtt sor kígyózik, ott lehet érdeklődni. Az ablakhoz közeledve furcsa eufória vesz rajtam erőt. Hát persze! Az ugyanis nem lehet, nem létezik, hogy csak úgy, nyom nélkül! Kedves empatikus fiatal lány. Tárgyszerű. Jobb is, nehéz dolga lehet.
– Kit keres?
Megmondom apai nagyapám nevét.
– Mikor született?
Gyors következtetés. Az esküvői meghívón az 1907-es dátum. (Színhely a Dohány utcai zsinagóga. Büszke vagyok rá.)
– Úgy az 1870-es évek végén – mondom. -Hol?
– Nem tudom.
– Mi volt a foglalkozása? Nincs válaszom.
Iszonyatos felismerés kerít hatalmába. Tizedmásodpercek alatt próbálok felkészülni a várható kérdésekre, de húsz évet késtem, hamvába holt erőtlen kísérletek.
– Mi volt az utolsó lakcíme? – kérdi újra a lány. Az ijedtség, a kétségbeesés kiül arcomra.
A fiatal lány segítségemre siet. Űrlapokat nyújt át; majd hozzam vissza kitöltve. Hatot kérek, mindhiába. Kilépek a sorból. Ismét a falat borító óriási márványtáblák előtt vagyok. Még sok hely van rajtuk. Immár tudom, nemhogy kezeimmel, tekintetemmel sem simíthatom végig a neveket, a nevüket, enyhet keresve. Homály lepi el a szememet. Valaki mellém lép.
– Rosszul tetszik lenni?
– Nem. Elvesztek – válaszolok számára érthetetlenül.
Aztán már csak magamnak motyogva:
– És velem együtt el fognak veszni.
Érzékelem a napsütést, az Üllői útról beszivárgó benzingőzt. Elindulok. Az otthonig vezető utat egyedül kell megtennem.