Kezdőlap » Remény » 2008. 3. szám » Gerő György: Menekülés

Gerő György: Menekülés

HOLOKAUSZT
Gerő György
Menekülés
Félve kezdek bele ezekbe a sorokba. Félek, hogy a szavak gyengék lesznek, gyengébbek a bennem elevenen égő élményeknél.
Indulás
1944- június 12-én este 10,20-kor indultam a József városi pályaudvarról Jászberénybe, hogy ott a másnapi felülvizsgálaton reggel hétkor jelentkezzem. Az összeköttetés igen rossz Budapest és Jászberény között. Hatvanban négy óra hosszat kell várakozni az induló vonatra. Az unalmas utazás enyhítésére néhány bajtárssal – kikkel egy időben kaptam betegszabadságot, és velük együtt kellett ismét jelentkeznem – megbeszéltük, hogy együtt utazunk (Glauber György, Goldberger, Rosenberg Dezső, Steinre). A pályaudvar előtt találkoztunk. A bejárat előtti térségen hemzsegtek a muszosok, a hirdetményre történt tömeges bevonulás alkalmával, kórházi vizsgálatra küldöttek két csoportja indult vissza Jászberénybe a honvédkórházakból. A mi kocsink tisztán muszosokkal volt tele, és azonnal élénk beszélgetés indult meg. Szokásom szerint a beszélgetőkre figyeltem, mivel túl sötét volt ahhoz, hogy a magammal hozott könyvet ol-
vassam. Egyik bajtárs elbeszélte, hogy néhány nappal, mielőtt légiriadó volt Hatvanban, az állomáson várakozó muszosokat a rétre kiküldték, és itt egy csoport suhanc, egy csendőr őrmester vezetése mellett, az éj sötétjében botokkal összeverte őket. Részvéttel, de érdektelenül hallgattam az elbeszélést, azzal a tudattal, hogy velem ilyesmi nem történhet meg. Több százan utaztunk együtt, és úgy véltem, engem nem érhet baj. Úgy voltam, mint az emberek nagy része, ki lekicsinyli a más baját, s csak akkor érzi a veszélyt, amikor már benne van. Kizárólag így érthető az a gyerekes naivitás, amellyel több mint 700 férfi, magyar hadseregbe tartozó muszos katona besétált az SS hálójába, hogy aztán kifosztva, meggyalázva, útnak induljon az ismeretlen felé.
Hatvan
A vonat Hatvan felé közeledett. Mindenki felkészült a kiszállásra. Kinézek az ablakon, A város felől szirénák hangja szól, a vonat tovább fut, befut az állomásra, és csak mikor már megállt, oltják le a menynyezet-világítást. Lent kiáltások: „Kiszállni!” „Muszosok egy csoportba!”
Csendőrök tűnnek fel, sürgetik a leszállókat, mindenkit a kijárat felé terelnek, ügyelve, hogy a muszosok egy csoportban maradjanak. Az állomás előtt hármasával oszlopba sorakoztatnak. A késlekedőket sürgetik, hajszolják. Magam is arra gondolok, hogy jó lenne minél előbb távol jutni az állomástól. A sötétben az ember alig lát túl a szomszédján, csak az állomással szemben lévő óvóhely felirata látszik. Az óvóhely is nyilván tele van, a lépcsőn, az ajtóban is állnak a polgári utasok. Elindul a menet, a sötétben csetlünk-botlunk. Közben a sor két oldalán fegyveres csendőrök parancsolgatnak, káromkodnak, egyikük végigveri a sort. Még egy-két méter. Hátra csapom derekamra egyetlen poggyászomat, a kenyérzsákot. Emelkedik a puska, két szomszédomba belekapaszkodva lendítem be őket az ajtón. Érzem, hogy mögöttem suhan el az ütés. Ugrás közben egyik szomszédom a térdembe rúg; sajog kegyetlenül. Újra alakul a hármas oszlop, megállunk. Létszám megállapítás. 180 fölötti számot jelentenek.
Romantikus éjszaka
Durva parancsszavak. Egy alak elmegy a sor mellett. „Én a zsidók felügyelője vagyok, mindenkit a saját érdekében figyelmeztetek, nehogy itt pénzt összetépjen és elszórjon. Mindjárt itt lesznek a németek, és ha a földön összetépett pénzt találnak, rettenetes sors vár mindnyájukra. Vizsgálat után reggel mindent vissza fognak kapni.” Tehát erről van szó. Sejtelmem sem volt, hogy miféle tisztség a zsidók felügyelője, de azt hogy mindjárt itt lesznek a németek, azt értettem. Néhány nappal ezelőtt egy határon túlra utazó menetszázad esetéről értesültem. A németek megállították őket, egy pokróc és néhány apróság kivételével mindenüket elvették, karórától WC papírig. Mit lehetne menteni? Próbáltam a tárcámhoz nyúlni; a szomszédom odasúgta, hogy ne mozogjak.
Abbahagyom a kísérletet, nehéz lenne elővenni, és különben is, nincs hová eldugni. Nem baj, majd holnap Jászberényben szerzek pár pengőt, most a vasútjegyem megvan már. Lassan belenyúlok a kenyérzsákba, a másnapi kosztom csomagjai közé. Kihúzok egy pár süteményt, megeszem. A csendben a harapás is hallatszik. Annyi idő alatt, amíg a három süteményt ettem, egy nagy ebédet lehetett volna elfogyasztani. Egyszerre motor-zúgás, autó áll meg a közelben, léptek hallatszanak. Itt vannak a németek! „El lehet kezdeni” – halljuk. Egy barakk oldala mellé tétetnek le minden csomagot. Pár perc, és újra áll az oszlop. Magunk elé terítjük a földre a zsebkendőnket, arra kirakjuk zsebünk egész tartalmát. Közben már összeszedik a bőrkabátokat, az órát, a gyűrűt, a jegygyűrűt, töltőtol-lat, zseblámpát. Egy német asszony is van itt, férjét kísérte. Az asszony igazolja, hogy a Gestapo alkalmazottja. Öt engedik, a férjét nem! Légiriadó, utána egyenként történik a vizsgálat. Ismét felhívás, hogy mindent előadni, be-varrott pénzt is. Rögtön az elején egy vállvar-rásban pénzt találnak.
A barakk mögül felkel a hold, vigyorogva nézi a komédiát. A motozás közben zokogó sírás hangzik: az egyik felülvizsgálatra menő elmebeteget verik. A csendőröknél a betegektől elszedett vastag botok vannak, ezekkel vernek. Egy másik elmebeteget is megvernek. Magas, elegáns fiú, a motozó kérdésére felnéz, rávigyorog. Vele van az anyja. Mikor ütni kezdik a fiút, eléugrik könyörögve. Az asszonyt verik tovább a bottal. Ismét felnézek a holdra. Hidegen néz.
Érthetetlen, hogy semmi félelmet sem érzek. A szomszéd rémült arcára nézek. Hátulról súgva szól rám a csendőr.
– Pénz, gyűrű?
– Nincs nekem, őrmester úr.
– Óra sincs? Inkább a csendőr kapja, mint a németek. Ok visznek el mindent. Ott áll már kint az autó.
– Őrmester úr, én magának adom a pénzemet – mondom.
– Nagyon vigyázzon, hogy meg ne lássák.
Hirtelen átadom a tárcámat. Oldalt fordulok, kiveszem az iratokat, a fényképeket. Odatolom a tárcát.
– A belső rekeszben van száz pengő.
-Jönnek! – súgja vissza a kakastollas.
Pillanatok alatt átlapozom a kezemben lévő iratokat. Három fényképem van közte, két igazolványképem és a feleségemmel közös arcképünk. Az egészet a zsoldkönyvbe csúsztatom. Közeledik a motozó. Széttárom a karomat, végigtapogat. Valaki a sorba tiltakozni próbál:
– Apám hadbíró, én született keresztény vagyok, állami hadüzem igazgatója.
– Akkor mit keres itt? – kérdi a rendőrtiszt.
– Jászberénybe vonulok be.
– Mint musz?
– Igen.
– Hát akkor maga is zsidó, mit akar?
Továbbhalad. Már dereng. A motozás véget ér. Csak néhány csendőr marad körülöttünk. Ácsorgunk. Az őrmester mellém ér:
– Mi lesz most, őrmester úr? – kérdem. -Továbbengednek?
– Nem, itt maradnak a táborban.
– És a többiek?
– Azok is. Faggatom:
– Ez gettó?
– Az. Biztosan magukat is elviszik velük. -Hova?
– Nem tudom.
A gettóban
Hajnali négy óra körül lehet az idő. Átküldenék egy üres térségre. A csendőrök elvégezték a munkájukat, elmennek. A gettó zsidó rendőrei visznek át. Barakkok, raktárépületek közötti üres térségre megyünk, itt találkozom az ismerős bajtársakkal. Sétálgatunk, üldögélünk, leheveredünk egy nagy fűrészpor buckára. A cukorgyár terültén va-
gyunk. Nagy barakkok sora. A távoli barakkokban vannak a gettólakók. Kb. száz méternyire tőlünk főzik a szabad konyhán a reggelit. A területet kőfal veszi körül, tetején magas szögesdrótkerítés. A falon túl töltés, kis őrbódékkal, előtte szuronyos őrök minden ötven lépésre. Csendőrruha, csendőrsapka. Speciális gettóőrség. Innen leszökni lehetetlen. Nőket, gyerekeket is látunk. Két lány a közelünkbe merészkedik. Neveket kiáltanak oda. Neveket kérdeznek. Röviden válaszolnak. Röviden válaszolnak:
– Igen itt gyöngyösiek vannak. Tegnap 3000-t vittek el.
A felügyelők elkergetik őket. Ezek a felügyelők, gettórendőrök, zsidó tanácstagok, ők félnek a legjobban. Ez nyilván igen jó módszer. Kioktatást kapunk. A kijelölt területet lehagyni nem szabad, ha megszólít valaki, előtte feszes vigyázzállás, ha öt embert kérnek valami munkára, száz ugorjon, mert… A „merteket” jelentőségteljes rémült tekintetek követik.
Agettóbeliektől megtudjuk, hogy elszállításukat várják, lehet, hogy minket is velük visznek. A gyár iparvágányán látjuk a barakk mögött a tehervonat néhány vagonját. Egyik bajtárs (Gál) átveszi a vezetést. A gettóvezetők közvetítésével bejelentik, hogy többen a törvények értelmében nem számítanak zsidónak. Később egy csendőr is közénk jön, megkérdi: kik a keresztények. Az egyik bajtárs megkérdi.
– Elvisznek innen? -El.
– És vissza fognak hozni?
– Hogyne – szól a csendőr. – Szappanként vagy műtrágyaként! – És nagyot nevet a kiváló tréfán. Mikor elmegy, mindenki fehér karszalagot tesz fel, a nálam lévő két zsebkendőmből négyet csinálunk. Gyenge reménysugár dereng. Megérkezik a rablóbanda-vezér kíséretével. Ujabb balhír. Egy bajtárs szökni akart, a vezér elfogta, és most vereti. Az iroda felől ordítozás, korbácsütések, püfölés hangja hallatszik, tizenhatan ál-
lünk az első barakk mellett, hogy iratokkal vagy esetleg orvosi vizsgálattal igazoljuk magunkat. Megjelenik egy hosszú sváb kölyök SS őrmesteri ruhában (azt hiszem Juhásznak hívják), odafordul az elsőhöz.
– Maga keresztény?
– Igen.
– Tudja iratokkal igazolni?
– Irataim a tárcámban vannak, amit éjjel elvettek.
– No, várjon, mindjárt jövök.
Egy perc múlva visszajön bikacsökkel. Megfordulok, lelépek. A pribék ütni-verni kezdi a keresztény csoportot. Az emberek futásnak erednek.
– Látjátok? – mondom a barátaimnak. -Ezért jöttem el onnan.
Mélységes hatást tesz rám a lezajlott jelenet. Eddig el sem tudtam képzelni, hogy embereket így verni lehet. Röviddel később elő támogatják a bajtársat, aki szökni próbált. Inkább csak kísérik, mert úgy össze van törve, hogy hozzányúlni sem lehet. Haja helyén véres szakadások és fekete vércsomók látszanak, arca dagadt, felismerhetetlen, csíkokban folyik le rajta a vér. Összeroskad. Továbbviszik. Később tudom meg a nevét. Pesti színész, nem ismertem meg. Nem tudom, hogy a vonatra fölkerül-e. Nem láttam többé. Megalakulnak a szakaszok. Három oszlop. Leszámolnak ötven-ötven főt. Közlik velünk, hogy a szakaszlétszámért az életünkkel felelünk. Közben elvisznek tőlünk munkára embereket, miközben a barakkok előtt is nagy az élénkség. Odahoznak hozzánk egy kondér kelkáposztát: ez az ebéd. Sietni kell, mert vagoníroznak.
A gettóban megy a sürgés; fejenként 50 kg málhát vihetnek magukkal. Az emberek csomagokat cipelnek az ellenőrzéshez, a gyerekek egy kiskocsit tolnak tele csomagokkal, ezért muszosokat hívnak segíteni. Lövés hallatszik, pár perc múlva ketten egy holttestet cipelnek. Már előbb hallottam, hogy orvost hívnak, mert valaki öngyilkos lett. Most tudom meg az összefüggést. Az
egyik musz a nála lévő gyógyszerrel megmérgezte magát, elsősegélyben részesítették, de utána felvágta az ereit borotvával. Mikor újra megmentették, és az orvos bekötözte, az SS őrmester korbácsolni kezdte. A szerencsétlen ember könyörögni kezdett, hogy lőjék agyon.
– Ezt a szívességet megtehetem – mondja az őrmester. Agyonlövi, kilép a barakkból.
Az egyik gettóőr elmondja, hogy a báró Hatvani család tagjait az előző nap vitték el. Utolsó éjszakájukat a latrina melletti disznóólban töltötték, rettenetes kínzások után.
A szakaszomat felsorakoztatom és várunk, amíg az első század málhavizsgálata folyik. Egyre újabb és újabb szakaszok vonulnak fel, és mellettünk sorakoznak. Mikor szakaszom élén végighaladok, több felől hallom a nevemet, egy távolabbi oszlopból G. J. barátom integet széles gesztusokkal. H. B. barátom mellett haladok. Odaszólok:
– Tegnap beszéltem édesanyáddal.
– Mit mondott? – kérdi, de én elhaladok, mert már vezényelni kell, hiszen a szakasz egészen beszorult a tömegbe.
– Oszlop egyesével! Szakasz állj! Mindenki keresse meg a holmiját!
Rövid keresés után megtalálom a kenyérzsákomat. Odaviszem az egyik vizsgálórendőr elé. Aprólékosan vizsgálja a csomagokat, közben kedélyesen fenyegeti a delikvenseket. Mellette nagy halomban vannak az elkobzott dolgok. Főleg cigaretta, szalonna, édesség, apró tárgyak, amelyek megnyerték a tetszését. Egy bőröndöt néz előttem.
– Ez jó lesz nekem. – mondja, és kiszed valami dobozt, külön félreteszi. Elélépek.
– Csak egy kis étel van nálam és ez a könyv.
– Milyen könyv ez?
– Elég jó – mondom – még nem olvastam végig.
– Majd énnekem is jó lesz – mondja, és ledobja a doboz mellé. Az este lekobzott katonasapkák a sárban hevernek. Feleszek egy
sapkát, letépem róla a gombokat, és az ol-dalzsákomba teszem. Átmegyek a másik csoportba a barátomhoz. Megöleljük egymást. Megtalálom az embereimet., a sor élére állok.
– Leszámolni hetven embert! Át vannak vizsgálva?
-Igenis!
Többen megszólalnak, hogy még nincsenek vizsgálva, rájuk kiáltok, hogy a sorban nincs beszéd. Indítok. Megdöbbenve nézek végig az utánam induló embertömegen: ennyi ember egy vagonban?! Kiérünk a sínek melletti területre, a hosszú vonat egész hosszában nyüzsgés, beszállás.
A veszteség mértéke
Mielőtt a vonatot és az ott történteket elmondanám, megpróbálom felmérni az előttem lefolyt pusztulást. Az előző napon 3000 embert szállítottak el, az ottlétemkor a gettó lélekszáma az egyik gettó rendőr szerint 520 volt. A vonat összlétszáma az indulás előtti jelentés szerint 1275 volt. Eszerint a nem gettóbeliek, tehát a kiegészítés céljára elfogó ttak száma 755 lenne. A mi századunk, mint említettem 260 fő fölött volt, a másik század nagyobb volt ugyan, de akkor is még 200 fő hiány van, becslésem szerint. Ezért lehetségesnek tartom, hogy az 520-as szám téves volt, esetleg 720 helyett. Én a jegyzőkönyvekbe a 750 körüli musz létszámot mondtam be. Az elfogottak közül, tudomá-somszerint, 18-anjöttekvissza. Azelveszett javak mértéke nehezebben felbecsülhető. A menekültektől kapott adatok szerint megállapítható, hogy átlag 150 pengő készpénz vehető egy főre (12 személy adataiból). Nagy része bevonuló volt, aki nem számíthatott utánpótlásra. Ez ötszázzal szorozva 75 ezer pengőre tehető. Órák, gyűrűk, cigarettatárcák, nyakláncok, töltőtollak, 30-40 bőrkabát, cca. 1000 darab kis erszény és pénztárca. A hátizsákokból elkobzott sok
ezer cigarettát és élelmiszert nem számítva a készpénzzel együtt lA millió pengővel alacsonyra becsülöm. De az emberéleteknek a nemzet gazdaságából való elvonása is befolyással van a nemzeti vagyonra.
Hogy a gettó létesítésével és elszállításával milyen értékpusztulás járt, azt felmérni nem lehet! A családok generációkon át gyűjtött ingóságai, bútorok, ruhák, ágyneműk megmentett utolsó roncsaiknak gyászos temetője volt a gettó sara.
Az indulás
Csapatommal a vonat felé tartottam. Megállítanak. Csak 42 főre van szükség, mert a kocsiban már 28 főnyi csonka részleg van. Leszámolom az embereket, odaérünk.
Az ott álló rendőr kijelöl vagonparancsnoknak. Nyugalmat teremtek, megszervezem a beszállást. Két ember tolja, két ember húzza a felszállókat. A vagon tömve van, és még több mint húsz emberem áll lent. Felszállók, összetömörítem az embereket. Még tíz felszáll. Újabb rendezés. Végül mindenki fönt van. Nincs hova állni, nem lehet mozdulni. Minden erőmmel dolgozom. Bátorítok, kérek, segítek. Hatvankilenc ember között kell rendet csinálnom, öreg, fiatal van köztük, van aki kétségbeesésbe merül, a másik akasztófahumorát csillogtatja. Először a falnál lévőket rendezem. A hátizsákokat szorosan egymás mellé, középig kilencen erre ülnek emberek, velük szemben ül ismét kilenc ember, így négy sor ül a kocsi hosszában, kettő-kettő egymással szemben. 4×18 = 72 ezáltal az ajtónál marad egy kis hely a vizes vödör számára, és hogy a szükségletet el lehessen végezni. Az egymás mellett ülők teljesen egymáshoz szorulnak. A szemben ülők térde egymás lába közé ér. Kapok egy láda lekvárt a gettóból, beadom a kocsiba. Ot perc múlva a láda még mindig a levegőben jár: nincs hová letenni. Végre a sarokban szorítanak helyet. Utóbb még
egy ládával kapunk, ezt ráhelyezzük. Erélyes és határozott magatartásom következtében ellentmondás nélkül követik parancsaimat, a kisebb egymás közti súrlódásokat azonnal szeretettel elsimítom. Mire a rendezést megcsináltam, a társak becsülését is elnyertem; készséggel segítenek. De minden segítség mellett is rendkívüli feladat a létszám-megállapítás. Az ajtótól beljebb lépni nem tudok, nem látok végig a mennyezetről lelógó ruháktól. Végül mindenki feláll, és leülte-téssel számolunk, megvan a 70 fő. Közben egyesek vizet hoznak, mások a kondérért mennek, mert még egyszer meleg ételt osztanak a gettó asszonyai. Kézről kézre járnak a csajkák. Ismét le kell csillapítani az éhes embereket, leültetni mindenkit. Valaki közben megkínál, egy-két falatot eszem valami edényből. Ujabb utasítás: öt ember átmehet egy üres kocsiba, később megint öt ember. Ezáltal megszabadulunk a nehezen kezelhető süketnémáktól, meg egy pár nehezebb embertől.
Egy elmebeteg marad köztünk, az, akit este megvertek. Folyton sírdogál. Elrendelik a beszállást. Leszállók a kocsiból, szólok a még lent álló bajtársnak, hogy már csak a parancsnok lehet lent. Alacsony, fekete, zömök ember. Intelligens csillogó szemek néznek rám.
– Dán Dezső vagyok.
Ö vezette a 28 embert. Pestről, a kórházból ő hozott egy ötvenes csoportot, felkérem helyettesnek, így van jogcím, hogy lent maradjon. Az első pillanattól értjük egymást, megállapítjuk, hogy sürgősen értesíteni kell a katonai hatóságot. Több embernek meg kell szöknie. Dán is vállalja a szökést. Felvetem a létszám kérdését. Újra végigjár az egyik gettófelügyelő, megmondjuk neki, hogy még öt ember kiszállt. A kocsi oldalára krétával felírták: 60 fő. Letörli a számot, és felírja helyette: 55 fő. Eközben a vonat hosz-szában végig jelenetek.
Az ember ész nélkül ugrál jobbra-balra, a csendőr a nyomában, és irgalmatlanul csépeli. A csendőr liheg, és belehecceli magát
abba az állati vadságba, amely nélkül nem lenne képes brutális cselekedetét véghezvinni. A svábok mosolyogva kegyetlenked-nek, a csendőrök felgerjedt dühvei. Más helyen a gettó egyik anyagi vezetőjét büntetik, állítólag valamit meg akart menteni. Egy kőrakásról hecceli az egyik pribék azt az embert, aki bizonyára a családja életét félti.
Egy gyerek sír hangosan. Közben az asszonyok járnak az étellel, mosoly van az ajkukon, és száraz a szemük. Halk szóval bátorítanak, bíztatnak. A feleségemre gondolok, hogy ő is ilyen hős lenne.
Az ajtót behúzzuk, hogy csak kétarasznyi rés marad nyitva, a két ablakot felcsukatom. A német teherkocsikon nincs vasrács, mint a MÁV-én, hanem a nyílást egy lehajtható fatábla zárja el. Ezt felhajtatom, és szorosan bekapcsoltatom. Félek, hogy ha nyitva marad, beszögezik. A nyitva maradt ablakokra keresztlécet és szögesdrótot szögeznek. Aggódva figyelünk, amikor a mi kocsinkhoz támasztják a létrát, de csak mozdítani próbálják a fatáblát, aztán továbbmennek. Fel sem tételezik, hogy valahol zárva tartják az ablakot, ha ki lehetne nyitni. A hőség valóban pokoli, amióta beszálltunk, tűző nap süti a kocsit, mát legtöbben egy szál alsónadrágban vannak. Az elégedetlenkedőket már elhallgattattam. Néhány komoly szót szóltam, amit figyelemmel hallgattak. Kijelentettem, hogy a parancsaimat feltétlenül végrehajtatom. Testvéries segítséget kérek, és nyomatékkal emelem ki, hogy egy ilyen utazás még akkor is nehéz próba, ha a kocsiban hatvan élő ember van. Fegyelmet, önuralmat kérek.
Az ablakok körüli előrelátás fokozza tekintélyemet, pedig a mozdulatlan tüzes levegőben szinte égünk.
Néhány csendőr létszámellenőrzésre jön. Kemény vigyázzállásban szabályosan jelentek: tudom, hogy egy kis hiba is bajt okozhat, „a létszám 55 fő”. Megnézik a kocsi oldalán álló számot, eközben az egyik sarokból megszólal valaki: „dehogy 55, 60″.
Hallatszik, ahogy szájon kapja valaki, döbbent csönd. A törzsőrmester megkérdezi:
– Utánaszámolhatok?
-Igenis!
Továbbmennek, nem hallották a közbe-szólást. A közbeszóló van a legjobban megijedve. Az ajtót már csak egy arasznyira hagyom nyitva. Az utolsó létszámjelentésnél már néma csend van. A behúzott ajtó megment az SS búcsúzástól. Az őrmester végigjárja a vonatot, és a korbáccsal bevág a kocsikba:
-Urlaubsfahrer! -ismétligúnyos hangon. Végre behúzzák a láncot, az ajtót az utolsó előtti kapcsokra csukják úgy, hogy tenyérnyi nyílás marad, a lánc két végére két lakat kerül. Az SS őrmester zárja le a lakatokat, a kulcsok nála vannak egy karikán. Kb. délután 4 óra lehet, mikor a szerelvény elindul. Kinézünk a résen. A kis ház mellett egy német teherautó várakozik, hatalmas máglyán égetik az iratokat. Hosszas tolatgatás után elindul a vonat Miskolc irányába.
Búcsú az élettől
Mikor a vonat végleges irányt vett, kinyitottuk az ablakokat, és végre friss levegő jött be. Ugyanis bármennyire igyekeztem a dohányzást korlátozni, teljesen nem lehetett. Végre abban egyeztünk meg, hogy az ajtónál vagy ablaknál szívtak, és kifújták a füstöt. A dohányzás nagy kárát itt tapasztaltam leginkább. A dohányosok mindenerejüket, akaratukat elvesztik, ha nem füstölhetnek. A füst rabszolgái dohány nélkül megbízhatatlan, használhatatlan embereknek bizonyultak.
A vonat minden állomáson megállt. Rögtön föltűntek a kísérő csendőrök, ahogy végigjártak a vonat mellett. Időnként a kísérő vasutasokat is látjuk. A MÁV Kassa után adja át a szolgálatot a szlovák vasútnak. írni kezdtünk, hogy megfelelő alkalommal kidobjuk a vonatból. Kapok egy levelezőla-
pot, megírom a feleségemnek. Egy rövid búcsúszó, talán mire hozzá eljut, már tudni fogja, hogy örökre elszakadtunk. Mikor a levelet át akarjuk adni egy vasutasnak, az őr észreveszi. Megígéri, hogy Miskolcon bedobja.
Beáll a vízhiány. A vödör víz hamar elfogyott, a kulacsok is kiürültek. Az egyik állomáson egy muszos összeszedi a kulacsokat, mivel az ajtón nem fér ki a vödör, de közben indul a vonat, és a kulacsokat a szomszéd kocsiba adja be siettében. így már se víz, se kulacs nincs. Lekvárt senki se mer enni. Kenyerünk nincs, és mindenki fél a székeléstől. Ez a művelet úgy történik, hogy az illető az ajtónyílásnak háttal áll, markába papírt tesz, és azután a székletet kidobja a résen, így egyetlen hasmenés katasztrófát jelentene, mert az ajtókat semmiképpen sem lehet kinyitni, a németek külön motorkerékpárral kísérik a vonatot.
Fiatal fiú ül előttem, sápadt arcán mélységes szomorúság ül. Most van el hazulról először. Kissé megkönnyebbül vigasztalá-somra, de tovább is szótlanul üldögél. Érintkezésbe lépek Dánnal. Megbeszéljük, hogy a szökést a sötétség beállta után csináljuk. Már van két fiatal, akik vállalják, ők ugranak ki először, Dán a harmadik, én a negyedik. Közben már az egész kocsi mozgolódik, kiderül, hogy sokkal többen szeretnének kiugrani, mint öten. Szerintem vagy ötnek kell kiugrania, hogy a létszám meglegyen, vagy mindenkinek. Ez persze nehéz, mert legtöbben nem mernek.
Egy bajtárs bemutatkozik, és négyszemközti beszélgetést kér. Budapesti ügyvéd. Bőbeszédűen magyarázza, hogy milyen veszélyes a vállalkozás. Ha lassan megy a vonat, akkor könnyebben lőnek le, ha gyorsan megy, akkor az esés, a kerekek alá zuhanás veszélye nagyobb. Halálos vállalkozás. Szemébe nézek.
– Nem félek a haláltól – mondom. – Jobb ma, mint holnap.
Hiába érvel. Én vagyok az erősebb, feladja
a szócsatát. Óriási erő és nyugalom van bennem. Pattanásig feszülő tettvágy, aktivitás, és mégis úgy érzem, hogy nem én cselekszem; hanem történik velem mindez. Az egész olyan változtathatatlanul megy végbe, olyan világosság van bennem, hogy egy pillanatig sem töprengek. Magamhoz hivatom a két fiút. Óvatosságra intem őket, megmutatom, hogy a nadrágomat felcsavarom térdig, és ott zsebkendőt tömök a hajtásba bandázsnak. A térdtörés a legveszélyesebb. Az alsókart ugrás közben az arc elé kell rántani, mint az ejtőernyősök. Az ajtólánc kicsit laza, ha a kapcsot kinyitjuk, ki lehet nézni.
Amint megfelelő a helyzet, letörjük a lakatkarikát. Kiugrás után 50 méternyire távolodunk a vágánytól, és ebben a távolságban haladunk egymás felé. Feladat: jelentkezni a legelső katonai hatóságnál, és megmenteni a vonatot. Már besötétedett, de még kell egy óra a teljes sötétségig. Leülök. Magam elé meredek a sötétben.
– Elvégeztetett – gondolom. Ez időtájban kellene Pestre érkeznem. Az asszonyom már vár rám aggódva, türelmetlenül várja a fölülvizsgálat eredményét. Hogy otthon maradok-e vagy újra el kell hagynom. Vagy hogy talán vissza sem engednek Pestre.
– Ha nem leszel itthon holnap este, sírni fogok – mondta a búcsúzáskor tegnap este. És én most utazom a halálba.
És vele mi lesz? Igaz-e, amit suttognak, hogy ma este több ezer csendőr ment Pestre? Ezzel a tudattal éljek én? Látom a fényképet a kosár tetején. Még ez se maradt meg nekem. Szememre szorítom a tenyeremet, és próbálom az arcát látni. Nem vagyok képes fölidézni a vonásait. Kínlódva keresem a homlokát, a szemöldökét. Egy pillanatig anyámat látom, aztán eltűnik, és ezt sem találom többé. Most már semmim sincs. Istenem. Mélységes vágy tölt el. Diákkoromban imádkoztam utoljára. Azután a hangok, a színek harmóniája, a világ látása elég volt a lelkem nyugalmához. Most minden eltűnt, és semmi egyéb nem maradt meg eze-
ken a szép szavakon kívül. Kintről egy hang:
– Kitolni a harmadik vágányra, ott marad reggelig.
Tolatás. Megállunk.
– Mind a két oldalon álljon őrség. Tehát reggelig itt maradunk. Holnap éjjel
már a határon túl leszünk. Minden hiába.
A szökés
Lemondtunk a reményről. Letűrtük a nadrágszárakat, eltettem a zsebkendőket. A kocsiban elhalnak a hangok, megszűnik a mozgás. Több mint egy óra telt így el Hirtelen lökés riaszt fel. Elindultunk. Újra elfog a cselekvés izgalma. Felkészülök. A két fiú is mellettem terem. Felsőkabátomat és kenyérzsákomat is felveszem.
– Hol van Dán? – kérdem.
Dán eközben keresi a kabátját, abban van a pénze bevarrva. Kinyitom az ajtókapcsot, széthúzom az ajtót, amennyire a lánc engedi. Kiszorítom a fejemet. Két-három kocsival hátrébb világosság látszik. Ott vannak az őrök.
A vágány mellett sűrűn póttalpfák hevernek. Erre lehetetlen ugrani. Pár kilométert várok, figyelem a helyzetet. A hátsó fény közben kialszik. Megszólalnak a fiúk, hogy gyerünk az ablakhoz a túloldalra. Egyszerre hallom, hogy már egy kiugrott. Megfordulok, igyekszem az ablak felé. Mindenütt emberekre lépek. Szerencsére ezt a fél kocsit kissé kiürítettem, illetve megritkítottam be-sötétedés előtt, hogy a betegeknek fekvőhelyet adhassunk. Azonban olyan nagy volt a tolongás, hogy ezt nem tudtam megvalósítani. Mint utóbb kiderült, többen a kiugrani szándékozók közül nem akarták feladni az ablaknál lévő pozíciójukat, mert nem ismerték szándékaimat, és attól féltek, hogy éppen én fogok akadályokat támasztani. Az eredmény azonban az lett, hogy itt több mozgási lehetőség volt, és egyáltalán el lehetett jutni az ablakig. Mire odajutottam, már a második ugrott.
– A hátára esett – mondja valaki – bal kézzel fogózkodott.
– Itt vagyok fiúk – szólok -, indulhat a harmadik.
Mellettem kérdezi valaki, hogy mehet-e utána.
– Most Dán jön, aztán én. És utánam jöhetsz. Indulj Dezső.
Feltoljuk. Ügyesen kiteszi a lábát, átemeljük a pocakját, hallani, ahogy a kövek meg-csörrennek a lába alatt.
– Gyerünk!
Fellendítem magam. Már a bal lábam kinn van. Igen nehezen fordulok, mert rossz az egyensúlyom. Kint vagyok derékig. A kenyérzsák a derekamra szorult, beleakadok a nyílásba.
-Vissza!
Kicsúsztatom a zsákot, s most már köny-nyen megy. Két kézzel fogózkodom, a fejemet is kihúzom. Az ablaknyílás leveri a sapkámat, visszaesik a kocsiba. A kimászásnál a nadrág teljesen térd fölé húzódott. Jobb kézzel kapaszkodom, a jobb lábam is valami kiálló szögön talál szilárd támaszt. Bal kézzel lejjebb rántom a két nadrágszárat, magam elé kapom a kenyérzsákot.
-Isten segíts!
Megcsörren a lábam alatt a kő, ugyanebben a pillanatban irtózatos ütést érzek, egy gondolatnyi ideig világosságot látok, és mintha egy gondütés szólna az agyamban. Lent fekszem a töltésen, mellettem robog a vonat.
– Nem tört el semmi – gondolom – most lőnek.
Arcon fekszem. Kinyitom a szememet, előttem fehérség. Odakapok. Valami selymes anyag. Lerántom; még… még; az egész fejem bele van csavarva, arcom alá rántom, és tovább lapulok. Várom a lövést. Mellettem kattognak a kerekek. Még, még, még. Nem akar véget érni ez a végtelen sor. A kiugrás, és ami közvetlen utána jött, nem tartott tized annyi ideig sem, minthogy elmondom, de ez az idő olyan hosszú volt, annyi történt ez alatt az idő alatt, mintha órák teltek volna el. Végre el-
halkult a dübörgés, a piros lámpát látom, ahogy a vonat lassan távolodik. Mellettem megzörren valami, az oldalamnál szorosan megy el a hegyes vasrudakra szerelt drótvezeték, zizeg, nyitja a jelzőt. Feltérdelek, arcomhoz nyúlok. Nem érzek semmi fájdalmat. Hűs, friss levegőt szívok magamba. Élek!
Megszabadultam
Csak az tudja, hogy mit jelent a szabadság, aki rab volt; csak az tudja, mi a friss tiszta levegő, aki hetvened magával egy marhavagonba volt bezárva. Soha életemben nem volt ilyen csodálatos érzésem. Térdelve néztem a vonat után, és mélyen szívtam be a levegőt. Lenyúltam a fehér valami után, ami a fejemre volt csavarva. A sötétben nem tudom kivenni a formáját. Szétnyitom, végigtapogatom. Egy férfiing! Egy végiggombos, fehér selyeming. Most utólag tárgyilagosan végiggondolom, hogy ott lóghatott az ablakban, én önkéntelenül a fejemről leeső sapka után kaptam, kirántottam az inget, és a légnyomás a fejemre csavarta, de akkor minderre nem gondoltam. Akkor a térdem, a tenyerem alatt éreztem a töltés éles zúzalékköveit, és előttem feküdt a véletlen ajándéka, a csoda, amelyet egy felsőbb hatalom az arcomra terített. Hogy megvédjen.
– Istenem, Te tudd meg, hogy nemcsak kérni, hanem megköszönni is tudok.
Újra arcra borultam, és diadalmas áhítattal mondtam el kétszer egymás után az imámat. Fölugrottam, átléptem a drótot, átmentem az árkon. Puha rétegbe süppedt a lábam, és hangosan felkiáltottam: élek, élek, és futni kezdtem.
Rövid futás után a gabonatábla szélén haladva igyekeztem a megbeszélés szerint távolodni a sínektől. Közben többször leheve-redtem, és élveztem az életet. Közben megtapintottam az arcomat, éreztem, hogy szivárog a vér. Többször megtörülgettem az inggel. Vetéstáblákon haladtam keresztül, mi-
alatt az ég alján alig-alig sejthetően távírópóznák sorát figyeltem. Körülbelül egy óra hosszat bolyongtam. Többször lefeküdtem, és figyeltem egy fát, egy bokrot, egy furcsa árnyékot, majd továbbhaladtam. Elértem egy országutat a 3-as kilométerkőnél. Nem mertem az úton haladni. Újra a vetés közé mentem, közben már a hold is felkelt. Újra a távírópóznákat kerestem. De akárhová néztem, mindenütt függőleges vonalakat láttam, a szemem olyan fáradt volt már a két éjszakai nem alvás után, hogy képtelen voltam tájékozódni. Magas vetés közé mentem, és lefeküdtem. Végre biztonságban éreztem magam. Pillanatok alatt elnyomott az álom.
Június 14.
Hajnali derengésre ébredtem, kb. fél há-
rom lehetett. Távírópóznák sehol nem látszottak. Végre elindultam, és hosszas bolyongás után egy magányos házhoz értem. Ötven lépésre tőle vasúti őrház. Itt megtudtam az őrtől, hogy éjfél után haladt át a vonat, még nem érkezett Kassára. Látta a fegyveres őröket. Közölte, hogy a községben csendőrség és német katonaság van. Reggel már négyen, egy csoportban – a kiugrottak közül – Pest irányába elindultak az őrház mellett. Megkértem, hogy vezessen lakott helyre. Fél négy volt. Megmosdottam a kút-nál, az alvadt vér lejött, de azután is elég tarka volt a képem. Fél ötkor indultunk. A vasúti töltés mellett haladtunk. Néztem a beásott sín-cölöpöket, a dróttartó vasakat, a jelzőket, az ezernyi veszedelmet, amelyek között aránylag simán földet értem. Ide valóban csak az éj sötétjében mer az ember ugrani. Az emődi vasútállomásra értünk.
Deutsch Gábor köszöntése
„Elmondjuk Nektek” címmel jelent meg a Gabbiano Kiadó gondozásában Deutsch Gábor író, szeretett munkatársunk legújabb könyve. Ünnepélyes bemutatóját az OR-ZSE dísztermében tartották Schőner Alfréd doktor, Kardos Péter főrabbi, főszerkesztő, Fekete László főkántor és Benedek István Gábor író, főszerkesztő közreműködésével. A zsidó élet mai kitűnő krónikása is üdvözölte a népes hallgatóságot.
Villányi András felvétele