2008. 3. szám » Juhász Zita: A nap valóban megállott Józsué egén

Juhász Zita: A nap valóban megállott Józsué egén

ZSIDÓ TUDOMÁNY
Juhász Zita
A nap valóban megállott Józsué egén,
avagy ki volt Velikovsky
1. Immánuel Velikovsky 1895-ben született Vityebszkben. A moszkvai és harkovi egyetemen tanult, 1921 -ben szerzett orvosi diplomát. Németországban folytatta tanulmányait, ahol 1922-ben létrehozta a Scripta Universitatis című folyóiratot, melynek Albert Einstein és Harald Bohr is munkatársa volt. Közös céljuk volt e Chaim Weizmann által is hathatósan támogatott folyóirattal hozzájárulni a természettudományok és bölcsészettudományok kutatásához, s előkészíteni a jeruzsálemi Héber Egyetem megalapítását.
1924-ben Erecben telepedett le orvosként praktizálva. 1928-tól a pszichiátria területére kívánt szakosodni. 1933-tól Bécsben – az egyik kiemelkedő Freud tanítvány – Wilhelm Stekel irányításával mélyedt el a pszichoanalízisben. Orvosi és pszichoanalitikai tanulmányai mellett még Moszkvában történelmi és jogi, majd Berlinben biológiai, Zürichben agykutatói stúdiumokat folytatott, Edinburghban pedig természettudományi diplomát szerzett.
1939-ben az Egyesült Államokba költözött kutatási céllal, s szerkesztője lett a Scripta Academica Hierosolymitana című folyóiratnak. Itt ismertette először – kivonatos formában – a mind a természettudományok, mind a bölcsészettudományok aspektusából forradalminak, s ekként botrányosnak minősü-lő-minősített elméletét, interpretációs kísérletét.
Az Ütköző világok 1950-ben jelent meg először. A polihisztor Velikovsky szerteágazó tanulmányainak és szüntelen érdeklődésének köszönhetően elsajátította a különböző tudományok és tudományterületek jellemző modelljeit, s a Tóra szelleméhez hűen, a tudás teljességére törekedve, nem elégedett meg a modern szaktudományok által kínált szaktudással. Olyan rendszert kínált, melyben az egyes szaktudományok cserepei egyetlen freskóvá illeszthetők. Egy olyan koncepciót, amely által a különböző tudományos modellek szinkronitásukban tündökölhetnek, különbözőségük egységes halmazzá áll össze.
Miután tanulmányát beküldte a Science folyóiratnak, visszautasították publikálását, azaz visszaküldték módosításra. Azonban Velikovsky nem kívánt igazáért harcolni, mint mondja: „Könnyedén megválaszolhattam volna…, de belefáradtam abba, hogy állandóan mindent át kellett volna írnom”.
Velikovsky nem volt hajlandó megfutni a tudományos élet illendőségi köreit, nem kívánt alkalmazkodni a tudóstársadalom által elvárt normákhoz. Elfogadta, hogy kívülállónak tekintik, volt jelleme ahhoz, hogy saját interpretációjához következetesen hű maradjon. A szüntelen újraírás és másolás időpocsékolása helyett eredeti módon újat alkotott.
Ám hűséges is maradt ahhoz, hogy a kinyilatkoztatás csak közösségileg sajátítható el, így profán kinyilatkoztatását a közösség elé tárta.
1974-ben Carl Sagan az Association for the Advancement of American Science konferenciáján külön ülést szervezett Velikovsky elméletének megvitatására. Az elutasító tudományos kritika ellenére Velikovsky kitartott amellett, hogy nem az ő műveit, hanem a Worlds in Collision 1950-es első megjelenését követően, az összes földtudományi publikációt újra kell írni. Bár Carl Sagan ezen az ülésen és még sok alkalommal Velikovsky -t nagyzoló, tudatlan, szánalmas öregembernek tekintette, ez nem az utóbbit, hanem Sagant minősíti. Azért mert Püthagorasz vízbe fojttatta az irracionális számok létezését felismerő és az azt nyilvánosságra hozó Hippaszoszt, még nem Püthagorasznak volt igaza. Egy tudományos modell igazsága, azaz valóságnak megfeleltethetősége sem nem hatalmi pozíció függvénye, sem nem demokratikus döntés eredménye.
Mint a magyarországi születésű zseniális Polányi is hangsúlyozta, a tudományt mindig hitek viszik előbbre.
Velikovsky kitartott hite mellett s mindent megtett, ami egy embertől telhet e modell precizírozása érdekében. A további munkát már a közösségnek kell elvégeznie. Velikovsky
profán próféciája már elhangzott, már csak az iskola hiányzik, a közösség, amely dialogikus módon elsajátítja, hagyománnyá alakítja e tudományos paradigmaként még mindig nem azonosított modellt.
Ha a hagyományos paradigmák által uralt tudományos közösség még mindig némaságba fojtaná is Velikovskyt víz helyett, van már azonban legalább egy ember, aki ezt nem tenné, és nem ezt teszi soha: Dávid M. Rohl. Izrael ókori történelme e kétújrafelfedező-jének viszonyát Borsányi-Scmidt Ferenc a következőképen jellemzi: „Velikovsky, Rohl professzor gondolkodásbeli elődje, kronológia-elméletének ötletadója”, ám „Rohl professzor nem folytatója, hanem továbbfejlesztője, tudományos kimunkálója Immánuel Velikovsky ötleteinek, és az így létrejött új elmélet sikerre vivője”
2. Velikovsky az Ütköző világok Prológusában a magát a teremtés fejedelmének képzelő embert szembesíti saját tudatlanságával. Azzal a feszültséggel, amely az evolúció, a fejlődés, a haladás nagy nyugati mítosza és az ennek ellenére már hosszú ideje még mindig megválaszolatlanul maradt kérdések között fogalmazza meg Velikovsky új típusú válaszát. Kiindulásként felvázolja a modern koz-mogóniák, a mamut-leletek és a jégkorszakelméletek problematikusságát, s már ekkor előtételezi az ókori népeknél fellelhető hagyományt. Ez a világ történetét világkorszakokra, illetőleg napkorszakokra osztotta. Ekként tehát már a Prológusban egymás mellé rendeződik a problémasokaság, valamint az ókori szemlélet, amely azt struktúrává rendezheti.
Művét két fő részre tagolja: a Vénusz címet viseli az első rész, míg a Mars címet a második. A Vénusz Józsué ben Nún történetével indít, mint a leghihetetlenebb történettel, melynek leírása azzal szembesít bennünket, hogy Józsué könyörgésére megállt a Nap és a Hold majd egy egész napig. E történet hagyományosan csupán allegorikusán értelmez-
hető. Ám Velikovsky felveti a kérdést, lehetséges-e szó szerint (is) értelmezni, avagy nem lehet-e, hogy pusztán a szó szerinti értelem vezet el bennünket a szöveg igazságához. A Nap és a Hold megállásának jelensége azt tükrözné, hogy a Föld forgása átmenetileg felfüggesztődik. Utóbbi akkor következhetne be, „ha bolygónk egy másik égitesttel találkozik, mely elég nagy tömegű ahhoz, hogy megzavarja világunk örök pályáját”.
Pusztán pár ezer éves történeti tudásunk és az azon belül is mindössze néhány évszázados tudományos tapasztalatunk alapján nem univerzalizálhatjuk az általunk ilyenként megtapasztalt rendet. E rend univerzalizmu-sa pusztán hipotézis, ez az univerzális rend pusztán posztulátum. Ráadásul e tételezéssel még birtokunkban lévő tudásanyagunk sem rendezhető ellentmondásmentes rendszerré.
E helyébe állítja Velikovsky saját hipotézisét, mely szerint az általunk tapasztalt és kizárólagos racionalitásként értett rend nem univerzális és nem örök érvényű. Ha beismerjük, hogy tudományeszményünk fundamentuma a világ általunk tapasztalt rendjének örökkévalóságába vetett hit, akkor ráébredünk, hogy ez pusztán feltételezett, ennélfogva pedig tudományaink sem a világban, hanem e hipotézisben megalapozottak. Ám egy posztulátum mindenkor csak hallgatólagosan elfogadott, de sohasem bizonyított, és éppen mindenkor bizonyíthatatlan tétel. Amiként az euklideszi geometria helyébe Bolyai a „semmiből egy új más világot teremtett”, akként a Minkowsky-geometriát alapul véve Einstein a Newton-féle háromdimenziós világot négydimenziójú világgá tette – speciális relativitás-elméletében. Hasonló ajánlattal fordul felénk Velikovsky: induljunk ki egy alternatív feltételezésből! Mégpedig éppen annak tagadásából, amit eddig hittünk: azaz abból, hogy a világ általunk megismert rendje nem univerzális és legfőképpen nem örök. S ily módon, e posztulátumra építve a természet- és bölcsészettudományok által befogott valóságszeletek egységes és koherens rend-
szerré állnak össze. Mindazok a tudáskészletek, amelyek számunkra mégiscsak megőrződtek, ám valamiféle értelmezhetetlen, következésképp racionalitás előttinek értett tudásanyagként, ily módon máris értelmezhetővé és értelmessé válnak.
Velikovsky felfigyelt arra, hogy a Jásár könyvéből Józsué könyvébe beemelt jelenség négy összetartozó elemből áll: égből hulló nagy kövek zuhataga, földrengés, forgószél, és a Föld mozgásának zavara. Rátalált e leírás ellenpárjára a másik féltekén a mexikói Cuauhtitlán krónikáiban, melyben a Nap sokáig nem kelt fel, s a Hold is szinte mozdulatlanul állt. Ez az egyezés arra indítja, hogy további megfeleléseket keressen az ősi civilizációk és a Biblia tapasztalatai között. A Józsué idejében játszódó jelenség egyidejűségét feltételezve a Mexikóban történtekkel az azonos jelenségek alapján, arra a következtetésre jut, hogy a Mexikóban azt ötvenkét évvel megelőző hasonló kozmikus katasztrófa az általa már a Kaotikus korokban rekonstruált kivonulás idejére tehető, és többek között az egyiptomi csapásokat produkáló természeti megrázkódtatással azonos.
Az időszámításunk előtti második évezred közepére datálva egy kozmikus katasztrófa bekövetkezését tételezi, az egymástól független leírásokban szereplő természeti csapások azonosságai nyomán. Az észak-, közép-és dél-amerikai indián hagyományoktól a T’nahig, az egyiptomi, hindu, perzsa, kínai és japán forrásokon, a Kalevalán, szibériai vo-gul, kelet-indiai, iraki és egyéb hagyományokon át, az ókori görög és római forrásokon és az egyházatyák munkáin keresztül, minden lehetséges nyomot figyelembe vesz, s jelenségek hasonló leírásaira talál.
E leírások egységességéből arra következtet, hogy ezek ugyanazon reális esemény tükrözői. Ha Euklidesszel elfogadom axiómaként, hogy amik ugyanazzal egyenlők, egymással is egyenlők, és hogy az egész nagyobb a résznél, akkor a következő tételeket állíthatom fel Velikovsky rendszerében:
mindegyik leírás egy természeti katasztrófa leírása, mivel mind ugyanúgy írja le a katasztrófát, ugyanazon katasztrófáról van szó. Tehát a leírások egyenértékű források az adott katasztrófa megismeréséhez, vagyis a különböző elnevezések, narratívak ugyanazon valóságos eseményből értelmezhetők.
Ha mindenütt megfigyelték ugyanazon katasztrófát, akkor az akkora méretű is volt, hogy mindenütt megfigyelhették. Ez a kozmikus katasztrófa – a Vénusz üstökösként ütközése a Földdel a Kivonulás idejében, majd mintegy ötven éven át Józsué idejéig – elhúzódó veszély és küzdelem volt, mely nemcsak a Vénusz bolygóvá változását eredményezte, de a Föld pólusainak felcserélődését, a világtájak, az idő és az évszakok változását is. E kozmikus katasztrófát kiolvasva a különböző kultúrákból származó (és adott esetben nem ugyanazon korokból eredő, de ugyanarra a korra vonatkozó) szövegek szó szerinti értelmét alapul véve, a bennük foglalt allegorikus tartalom is nyomban egységesen értelmezhetővé válik. Ekként a kígyó és sárkány szimbóluma és gonosz szörnyként a fényistennel vagy a jóval vívott csatája ugyanazon természeti jelenségen alapul. Paliasz Athéné, Tüphón, Széth, mind az üstökösként megjelenő majd bolygóvá váló Vénusz jelölői, akárcsak Lucifer és Baálzebub. Az i.e. 3012-es hindu és a babiloni bolygóábrázolások négy-bolygós rendszere pedig a tudatlanságból reálissá válik.
3. A kivonulás után hétszázötven, illetve Józsuát követően hétszáz évvel később, azaz „az i.e. VIII. század közepe táján rövid időközönként a kozmikus megrázkódtatások új sorozata következett be”.^ E kozmikus katasztrófa főszereplője a Mars, a kötet második részének névadója. A Mars bolygó már szerepelt a négybolygós rendszerekben, ám ekkortól említik félelemmel és esetenként istenként tisztelve. Velikovsky ismét egymás mellé rendezi a különböző népek és kultúrák írott forrásaiban vagy etnográfusok által ösz-
szegyűjtött hagyományaiban található közös elemeket, melyek ily módon tapasztalati tényekre utalhatnak.
E közös tapasztalatok magyarázataként a Vénusz és a Mars összeütközését feltételezi. Kitüntetett párhuzam ezen interpretációban az Iliász történeti magvát alkotó Árész (avagy később a rómaiaknál Mars) védelmezte trójaiak (akik utódainak tartották magukat a rómaiak) győzelme az Athéné (azaz Vénusz) védelme alatt álló görögök felett, a másik féltekén pedig a Vénusz által patronált toltékokat felváltó Marshoz hasonlóan harcias Vitzilopocstli által segített aztékok. A források szó szerinti értelmezéséből rekonstruált kozmikus katasztrófa itt is azzal a hozadékkal jár, hogy az allegorikus alakok közös nevező mentén interpretálhatóak.
Ám még egy fontos konzekvencia adódik: az eddig irracionálisnak tekintett naptárrendszerek elnyerik legitimációjukat. Ha a hindu, a perzsa, a babiloni, asszír, zsidó, egyiptomi, ókori görög és római, valamint maja, inka, kínai időszámítás háromszázhatvan napos évvel, tizenkét harmincnapos hónappal számolt, az nem lehet valami univerzális fejletlenség, ügyetlenség. Annak oka az kell legyen, hogy „a Hold keringési ideje nyilván szinte pontosan 30 napos lehetett, és az év hossza nyilvánvalóan nem tért el néhány órával többel a 360 naptól”.-‘ Ne feledjük azonban, hogy ez pusztán az i.e. II. évezred közepe és a VIII. század közti hét évszázadban lehetett jellemző, s nemcsak azt követően, de azt megelőzően is más lehetett a hónap és az év hossza. Az általunk is ismert 365 és lA napos év, azaz a Föld új pályája, s a 29 és fél napos holdhónap sem hirtelen, hanem folyamatosan alakult ki. Ezért „a vallási hagyományokban, az irodalomban és az asztrológiai művekben a hét és a kilenc nap verseng egymással a holdnegyed mértékeként”. Hisz ekkor a Hold 35-36 napos időtartamú pályára húzódhatott vissza, majd fokozatosan 29 és fél naposra változott.
Ha elfogadjuk e feltételezést, nyomban ért-
hetővé és értelmessé válik az ókori római források tanúsága szerinti Romulus-féle naptár, majd Numa Pompilius reformja, hasonlóképpen a primitív népek tíz hónapos évbe-osztásai. A Marshoz kötődő kataklizma i.e. 747-től az i.e. 687. március 23-i utolsó katasztrófáig húzódott. Eközben mind a szoláris, mind a lunáris mozgások szüntelen változtak, ezért újra és újra reformálni kellett a naptárokat. A ninivei agyagtáblákon ábrázolt három bolygórendszer tehát az egymás után következő világkorszakok ekliptikáit jelöli. Hasonlóképpen a T’nah is három naptárrendszer emlékét őrizte meg.
Zsidók, hinduk, egyiptomiak, rómaiak és görögök, mind naptárreformot haj tottak végre ugyanezen időszakban. Az a tény, hogy naptárunk azóta megközelítőleg változatlan maradhatott, annak köszönhető, „hogy az ég rendje változatlan maradt”. „így abban a hitben ringatjuk magunkat – mert ezt szeretnénk -, hogy szabályos világegyetemben élünk.”‘ Ezzel szemben Velikovsky „történeti kozmológiáját” éppen arra a belátásra vezeti vissza, hogy ez is csak hit, bátran alapozhatjuk világlátásunkat egy másik hitre. Valójában a nyugati civilizációnkban az Örökkévalóba vetett hitet felváltotta a világunk örökkévalóságába és megismerhetőségébe vetett hit. Létünk és világunk pontszerűvé vált, a múlt és a jövő dimenzióit nélkülözővé. Hiszen múltat és jövőt egyaránt a jelen alapján képzelünk.
Elvesztettük az apokaliptika félelmét, és az e félelem elől a Teremtőhöz menekvés reményét. Velikovsky a megtapasztalt kozmikus katasztrófákból eredezteti az apokalipszis múltban oly eleven félelmét. Bizonnyal igaza van, hisz a száműzetés és otthontalanság tapasztalatából tündökölhet csak szemünk elé a vágyott óhaza is. Ha hajlandóak vagyunk a gondolatkísérletre, hogy feladjuk a szokásos biztonságos pozíciót és azt vegyük alapul, hogy akárcsak az Örökkévalót, az általa teremtett világot sem ismerhetjük meg, csak amennyit az Ö kinyilatkoztatása enged, ak-
kor a világ örökkévalósága helyett a Teremtő örökkévalóságában bízunk majd. Ezek után talán kevésbé érezzük majd biztonságban magunkat a világban, de inkább otthonra lelünk az Örökkévalóban. Tán jobban félünk, de jobban bízunk is.
Ha feladjuk modern természettudományos megfigyeléseinkre és racionalitásunkra alapozott kiinduló feltételezésünket a világ ekként értett örökkévalóságáról és rendezettségéről, akkor megnyílik az út az alternatív racionalitást tükröző szövegek szó szerinti értelmezéséhez. Az allegória tükörországából a szó szerinti értelmezés tükrén át visszaléphetünk valóságos világunkba. A megkettőzött világ egysége helyreáll, s mi újra a teremtett valóság szilárd talaján állhatunk. Bouvard és Pécuchet szüntelen másolása helyett, Velikovsky kezét fogva, kilépünk a labirintussá lett fantasztikus könyvtárból, nem hagyjuk hogy a könyvek végeláthatatlan sokasága előírja mit tegyünk, eltávolítva legjobb önmagunktól, hanem visszatérünk a természetbe, ahol Flaubert Szent Antalja a könyvön kívüli valóság által megkísértte-tett. De mi Velikovskyt karon fogva már túljutottunk mind a kísértéseken: a könyvektől visszaérkeztünk a természethez, a természettől a teremtést megelőző Tórához. Mindeközben miként Jób, továbbra is hiszünk az Örökkévalóban, miként Bouvard és Pécuchet, a Tudományban…
Lábjegyzetek
Borsányi-Schmidt F., Izrael Ókori történelmének újrafelfedezője. In: Remény, 2006.tavasz – 5766 Ádár-Niszán-Ijjár
^ Velikovsky, Immánuel: Ütköző világok. Ford.: Greskovits E., Novella K. Budapest, 2000., 45 .old.
3 Lm., 78.old.
4 Lm., 185 .old.
5 Lm., 302.old. 6I.m.,303-304.old. 7I.m.,317.old.
8 Gen Rabba 1,1