Kezdőlap » Remény » 2008. 3. szám » Solymár József: Egyszeri találkozások

Solymár József: Egyszeri találkozások

IRODALOM
Solymár József
Egyszeri találkozások
Várkonyi Zoltán, Huszár Tibor, Ádám Ottó, Karinthy Ferenc
Nem tudom, megfigyelték-e, hogy azokról a személyekről, akikkel gyakorta találkozunk, akikkel életünk egy-egy szakaszában tartósan együtt élhettünk, nehezen tudunk mesélni. Az események egymásra torlódnak, furcsa módon semlegesítik, mondhatni kiirtják egymást. Ugyanakkor, ha egy-egy jeles személyiséggel ritkán, netán csak egy alkalommal volt módunkban együtt lenni, akkor ezen esemény jelentőségét felismerve figyelmünk megsokszorozódik, s a történtek, az esemény, a szavak, a mozdulatok kitörölhetetlenül emlékezetünkbe ivódnak.
Amikor e sorokat papírra vetem, immár nyolcvanadik születésnapomra készülhetek. Furcsa módon nem tudom, arra vagyok e legbüszkébb, hogy a kötött munkaidőt jelző blokkoló óra jelzőkarját soha leütnöm nem kellett, vagy íróként és újságíróként viszonylagos szabadságban élhettem a magam mögött hagyott évtizedekben. Ráadásul bőven volt alkalmam az immár több mint hat évtizedes szolgálati időm mellett találkozni
jeles személyiségekkel. Ilyenkor, mint egy jó fotográfus próbáltam elkészíteni és az agy-velő hátsó kamráiban rögzíttetni és tárolni a pillanatfelvételeket. Úgy vélem, eljött az ideje ezek előhívásának. Gazdagíthatják, színezhetik azoknak képét, akiknek munkásságára társadalmunk emlékezni kíván.
* * *
Amikor Szentendre Kisboldogasszony tanyai telkünkre mentünk, mindig megbámultuk nádfedeles kúriájának sziluettjét. Akkoriban elterjedt, hogy Várkonyi Zoltán helikopter vásárlására nyújtott be kérelmet. Mint a Vígszínház akkor még csak főrendezője és történelmi filmek rendezője, egyike volt az ország sikeres személyiségeinek. Eny-nyi elegendő volt ahhoz, hogy személye körül kicsírázzon a csipetnyi antiszemitizmussal fűszerezett vádaskodás.
Az én Várkonyi képemet erősen befolyásolta a testvéremtől nyert értesülés. István
87-90. old.qxd 11/18/2008 20:36 Page
bátyám ez időben a Nemzeti Galéria főigazgató helyettese, a Művészet című lap szerkesztője, és ismert képzőművészeti kritikus volt. Ö mesélte el, hogy egy alkalommal Várkonyi, aki sok más mellett ismert műgyűjtő is volt, hozzá fordult – tanácsért -, hogy melyik élő festő műveiből vásároljon.
Bátyám Tóth Menyhértet, a naivnak mondott, de nem művészetében, legfeljebb csak életvitelében naivnak tartható, vidéken paprikatermelésből nehezen élő, háttérbe szorított festőnket nevezte meg. Az üzlet mindkét fél legnagyobb megelégedettségére létrejött. Várkonyi hat festményt vásárolt harminchatezer forintért. A képek darabjáért tehát hatezer forintot fizetett. Ez ma már nevetséges összegnek tűnik, de ha figyelembe vesszük, hogy én ezidőben jónak mondható havi háromezer-hatszáz forintos fizetésért dolgoztam, inkább nagyvonalúnak mondható Várkonyi ajánlata. Erre bizonyság az is, hogy Menyust – testvérem – még halála előtt a kórházban is meglátogatta.
Ennyit szükségesnek éreztem elmondani, mielőtt a váratlan személyes találkozást részletesen elmesélném.
Az Új Gilgames című filmem, amelynek írója voltam, a Hunnia Nemeskürty István vezette stúdiójában készült. Nemeskürty mindvégig fázott a témától. Egy történet, amely rákkórházban játszódik, és amelyben az egyik főszereplő a halálos ítélet tudatában él, nem igazán optimista téma. A várható támadások kivédésére készülve úgy döntött, hogy adjon számunkra Huszár Tibor konzultánsként tanácsokat.
A kiváló tudós (az általa művelt tudományágakat nehéz lenne felsorolni) ott ült Maros utcai lakásom díványán és a kor rejtett szorongásaitól és tudálékosságától mentesen, lazán és nem leplezett humorral röviden összefoglalta a legfontosabb tudnivalókat:
– A marxista filozófia ezidáig nem alakította ki álláspontját a halállal kapcsolatban. Marad tehát a munkás gyászinduló és utána a nagy semmi.
(Ezek után érthető, hogy a Huszár Tiborral történt egyszeri találkozás is feledhetetlen élmények közé sorolódott).
A kis kitérőt azért is tettem meg, hogy éreztessem, milyen szorongásokkal terhelten mentem a filmgyári találkozóra.
Az élet rafinált dramaturg. Érti, hogyan kell fokozni a feszültséget. A titkárnő közölte, hogy Nemeskürty elvtárs még nem érkezett vissza egy fontos megbeszélésről. Leültetettmagával szemben, hogy beszélgetéssel üssük el az időt. Ám megszólalt a telefon, és valahová őt is elhivatták. Nem akart kipenderíteni a folyosóra, otthagyott hát egyedül.
Magamra maradva jobb szórakozást nem találván, fejjel lefelé olvasva megismerkedtem az egyik ott heverő irat tartalmával. Várkonyi, a már akkor is nemzetközi hírű rendező egy dél amerikai, úgy emlékszem Buenos Aires-i filmfesztiválra készülve azt kérelmezte, hogy az utazás idejére számára egy fekete és fehér frakkot – testére igazítva – a gyár jelmezraktárából kikölcsönözni szíveskedjenek.
Vajon mint érezheti magát a jeles magyar rendező a testére igazított fehér frakkban? -morfondíroztam. Talán éppen itt tartottam az elmélkedésben, amikor nyílt az ajtó. A visszavárt titkárnő, a várt Nemeskürty „tanár úr” helyett Várkonyi Zoltán nyomult be a szobába.
Kérdésére röviden vázoltam kilétemet, ő pedig türelmetlenül járt fel-le a szobában. Nagy indulatokat hozhatott magával. Nékem a Pázmány lovagról szóló vers jutott eszembe: „Lépte alatt nyög a föld, csikorog a márvány.”
Felmérvén a helyzetet beletörődtem, hogy ha megjön Nemeskürty, először nyilván a Kossuth díjas főrendezővel tárgyal, és én csak azután kerülhetek sorra.
Várkonyi váratlanul abbahagyta a fel-alá járást. Megállt előttem, hosszan és vádlón nézett rám. Oly szemrehányóan, ahogy talán csak a Latinovits tudott nézni, majd szenvedéllyel megkérdezte:
– Most mondja meg, Ádám Ottó miért igen, és én miért nem?
Kínos volt számomra ez a jelenet. De Várkonyi a feszült csendet megtörve, újra megkérdezte:
– Talán, mert neki jobb a maszkja? Majd elfordult és többet rám sem nézett. Lehetséges, hogy az olvasó furcsállja,
hogy így emlékszem a több mint három évtizeddel ezelőtt lezajlott esemény minden részletére. És legalább ilyen furcsa, hogy ha megnyúznának, se tudnám megmondani, mivel folytatódott, hogyan zárult a jelenet. Emlékezetem színházában összecsapódott a függöny.
* * *
Aztán teltek-múltak az évek, és a Duna kanyari parcellázások során a kisboldog-tanyai birkalegelőn telekhez jutottunk. Mi az elsők között építettük fel a házikónkat, amely később a család létszámával együtt növekedett. Dűlőúton jártunk, műanyag kannában hordtuk a vizet, és petróleumlámpával világítottunk. A szomszéd telek sokáig megmaradt a maga természetes állapotában, s azon csak a nyáj nélkül maradt boldogtanyai j uhász elárvult szamara legelészett. Végre ezen a telken is építkeztek, aztán pedig kikötöztek Ádám Ottóék. Mert ő volt az új szomszéd.
Ha akartuk, ha nem: láttuk, kik járnak hozzájuk. A színészek közül Bessenyei Ferenc, Huszti Péter és Piros Ildikó, a rendezők közül Kazimir Károly.
Az időben még nem kapott el a kertcsiná-lók szenvedélye, de az Ádámék kerítése mellett folyton termő földieprem volt. Egy műanyag tálba szedvén a termést, belehallgattam a szomszédban folyó beszélgetésbe. Hogy a régi, vagy az új a vonzóbb, értékesebb. Mindkét részről szenvedélyes megjegyzések, okos érvek hangzottak el. Idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, miről vitatkoznak. Végre megvilágosodott, hogy a televízióban
felújították, és újra rajzolták a meséket bevezető fogmosós és köpős mackó figuráját. Ez osztotta meg a társaságot.
Azt hiszem, az egyetlen személy volt, aki az Ádámék akkor természetesen telefon nélküli víkendházába bármikor beállíthatott. És ez az ember Karinthy Ferenc volt. Hetente többször is megjelent. Rend szerint kerékpárral jött, pontosabban szuszogva, fujtatva feltolta a hegyre kedvenc biciklijét. Annyira Karinthy volt, hogy karinthybb már nem is lehetett volna.
Mi azidőben jól megvoltunk egymás mellett. Szomszédasszonyunk örvendett, ha ő fürdethette az akkor még kisbaba Eszter lányunkat. Ádám Ottó időnként megivott egy-egy pohár vörösbort a teraszunkon. A hervadozó Kádár korszakban kaptam tőle ajándékba egy axiómát, amit azóta is őrizgetek. A szocializmus győz, de működik. (Nem ez a hely, ahol e megállapításban rejlő mély bölcsességet kifejthetném, de alkalomadtán gondolkozzanak el a mondás mélyebb értelmén).
Bőven lett volna tehát alkalmam arra, hogy Ádám Ottónak megemlítsem a Várkonyival való találkozást. Lehet, hogy derűvel fogadta volna? Nem tudom. Azóta, furcsa módon, együtt gondolok rájuk. A különböző vissza-emlékezős műsorokban a Vígszínház művészei Várkonyit emlegetik áhítattal, a Madách-beliek meg Ádám Ottót. Egyetlen rossz szót még egyikről sem sikerült elkapnom.
Egyébként azt is illetlen dolognak, tolakodásnak éreztem, hogy szomszédomat arra kérjem, mutasson már be Karinthynak. Sikeres évek után mellőzött ember voltam azidőben. Finoman szólva megvontak minden publikálási lehetőséget tőlem, már csak becsületszóra hitték el, hogy író vagyok.
Ez a találkozás évekkel később mégis létrejött. Amikor szervezni kezdték az első igazinak szánt bulvárlapot, a Mai Napot, nyil-
ván a támadások ellen, védekezésként, meghívásos pályázatot tartottak tárcaírók számára. Egy, a szerkesztőségbe került barátom révén a meghívottak közé én is bekerültem.
Öt díjat osztottak ki, a pénzes boríték mellett ígérték, hogy nem csak a győztes írásokat közlik, de felkértek továbbiak elkövetésére bennünket. Ahogy illik, megkínáltak egy pohár pezsgővel is. Itt végre alkalmam volt Karinthy Ferenccel szót váltani. Az a hír járta akkoriban, hogy a robusztus ember nincs a legjobb állapotban. Lehet, hogy beteg, de mindenképp kedélybeteg.
A találkozó vége felé, amikor már akadozni kezdett a beszélgetés, alkalmam nyílt rá, hogy magamhoz ragadjam a szót. Elmondtam, hogy az életemben rám két, újságlapokon megjelent tárca tett igen erős hatást. Az egyiket Sarkadi Imre írta és az ötvenhatos forradalmat megelőző, feszültségekkel teli időkben jelent meg az Irodalmi Újságban. Arról szólt, hogy a Hortobágyra kitelepített szépséges grófkisasszony megtörve, elfáradva tűri a féleszű istállós fiú közeledését.
A másik kis tárca az eleganciájával bűvölt el. Ante, apud – ez volt a címe. És az Esti Budapestben jelent meg. írója Karinthy Ferenc. Hőse egy férfiember, aki megunt
szerelmével a kényszerű együttlét óráiban a latin nyelvtan tanulása során bebiflázott memoriterekkel szórakoztatja önmagát. Elmondtam, hogy amikor azt a bizonyos újságot olvasva ehhez a kis tárcához jutottam, leültem egy körúti padra és háromszor egymás után elolvasva csaknem megtanultam az Ante, apudot. (Csakugyan így is történt!).
Úgy vélem, ha a Budapesti Tavaszt, vagy a Dunakanyart, Karinthy valamely főművét dicsértem volna, nem érek el akkora hatást, mint azzal, hogy egy olyan kicsiny írását idéztem fel, amelyre ő maga talán már alig-alig emlékezett.
Később az akkor még nagyjából egységes írószövetségnek a Feneketlen tó vidékén tartott közgyűlése alkalmából már kedves ismerősként iddogáltunk, immáron nyugodtan mondhatom: az Ante, apud jegyében.
Az olvasó talán kitalálja, mi volt a célom ennek a látszólag lazán kapcsolódó emlékláncnak a felidézésével. Az emlegetett személyek közül ketten már odaát vannak, de ketten szerencsére rám piríthatnak, ha úgy vélik, lódítottam. Mentségemre szolgáljon, hogy a közelmúlt emlékeit a legnehezebb érdemük szerint osztályozni. Mert még lenne további elmondanivalóm…