Kezdőlap » Remény » 2008. 3. szám » Szabad néha csak a szépre emlékezni…

Szabad néha csak a szépre emlékezni…

Szabad néha csak a szépre emlékezni…
Az emlékek általában hirtelen törnek elő. Valahonnan, valakitől, valamiért… Most például Róna Éva „Hasznos holmik feltalálói” című kedves cikkéhez tartozó fényképen Harold Lloyd látható kalapban és szemüveggel. Ez a kép indította el az emlékezés folyamát.
Kedves olvasóim megérdemlik, hogy néha valami vidámabbat is írjak. Harold Lloyd fényképét nem árulom el, hány éve nem láttam, csak annyit, hogy 12 éves lehettem, és Harold Lloydot „játszottam”. Nos, ezek az itteni-ottani, mostani előadásaim még ott és akkor kezdődtek, Kiskunfélegyházán. Nemcsak az óvodában és az iskolában, hanem a nagy, pázsitos udvarunkon is. Egy régi ping-pongasztalt helyeztünk a pázsit közepére és az volt a színpad. Akkoriban érkeztek Magyarországra a lengyel-zsidó menekültek. Mi, magyar zsidók még nem fogtuk fel, hogy a vész hozzánk is elérhet.
Szóval, mi, gyermekek színházat rendeztünk. Jegyeket is árultunk, és a lengyel menekülteknek gyűjtő segélyakció számlájára ajánlottuk a bevételt.
Ezen az előadáson Harold Lloydot alakítottam. Jelmezem kalap, nyakkendő és egy üres szemüvegkeret volt. Énekeltem, szöveget mondtam és Lloydot utánoztam, a gesztusait, mimikáját. Az énekre is emlékszem:
„Harolojd (így ejtettem ki) az én nevem, / jól ismernek engem, / Hollywood az én kis hazám. / Ismert a pápaszemem / mert ez így illik hozzám.”
Ezt követte a prózai szöveg:
„Egyszer hallom, hogy apuka azt mondja anyukának:
– Nem volna kedved elmenni a moziba?
– Igen! De… mi lesz a mi kedves csemeténkkel? (A csemete természetesen én voltam.)
Na, több sem kellett nekem! Elkezdtem sírni, hogy vigyenek el a moziba. Végül megsajnáltak, és magukkal vittek. Képzeljék el, éppen „Harolojd” játszott. Sajnos akadt valami baj. Egy nagykalapos néni ült előttem. Kértem a nénit, vegye már le azt a nagy kalapját. A néni erre azt felelte, hogy egy gyereknek nem kell mindent látni. Na…, több sem kellett nekem! Fogtam magam, és levettem a néni kalapját. De… történt még valami. A néni kiment a teremből, és én el-terpeszkedtem a széken, és néztem a mozit. Hogy milyen jópofa ez a Harolojd. Miért ne lehetne belőlem is Harolojd? Elmennék Holivudba, és énekelném ott, hogy: Harolojd az én nevem… és így tovább.
Persze ez csak gyermekmese, nem igaz történet…”
Mindenki jót nevetett az alakításomon. Éviké kishúgom volt a jó tündér. Neki én írtam a refrént. Kis kosarából stolwerk cukorkát dobált a közönségnek. A velem egykorú csepeli Berger Évi egy falusi kislányról me-sélt-énekelt…
Évikével Auschwitzban találkoztunk, csak az emléke maradt meg.
„Szép gyermekkor, jöjj vissza egy szóra”… Szívet melengető, hogy a jótékonyságot már gyermekkorunkban is gyakoroltuk. Már nem tudom hány pengő gyűlt össze az eladott jegyekből, de mi nagyon büszkék voltunk, hogy segíthettünk.
A Budapestről érkezett, ott nyaraló Grünwald Éva, a későbbi dr. Litván Györgyné volt a társaság legokosabbja. Kis kosarunkkal
mentünk a strandra, és folyt az élet az alföldi kisvárosban. A vésznek kellett jönnie, hogy évekkel később hazataláljunk egyetlen országunkba. „Miért oly későn a levelek hullása?”…
Shirley Temple-t is szerettem utánozni, majdnem egykorúak lehettünk. Nekem is szőke, göndör hajam volt, mint neki. Bizonyára sokan emlékeznek a „Kék madár” című filmre. Énekeltük, de… talán nem is értettük: „Keresem én a boldogságot” – pedig milyen boldogok voltunk!
Kedves olvasóim! Lopjuk el a kék madártól, és igenis legyünk boldogok! Már nem keressük a boldogságot, mert megtaláltuk.
* * *
Most, … ennyi évesen meghívtak a Bét Jákov középiskolába. A 13-14 éves leányok jeleneteket adtak elő a Soából. Én, a túlélő voltam a narrátor, az elbeszélő. Megmondom őszintén, nem szívesen vállaltam, de a tanítónők nem engedték lemondani a szerepemet, pedig…
Az előadást az iskolai év záróünnepélyén
tartották meg, a közönség soraiban fiatal mamák és nagymamák voltak. Az én – természetesen héberül mondott – szövegemről
15-20 perces filmfelvételt készítettek, azt vetítették a színpad hátterében. Egyik kedves nagymama meg is kérdezte Dvora lányomtól, hogy édesanyja nem származik-e Magyarhonból, mert mintha a héberén kissé érezni lehetne (Kiskunfélegyházát). Persze, el voltak ragadtatva, hiszen az ige-mige sok nagymama héber kiejtésén érződik. Másnap meghatódva fogadtam a rendezőket, akik egy csokor virággal és a videófelvétellel jöttek köszönetet mondani.
És ez mind sok-sok évvel ezelőtt kezdődött egy régi ping-pongasztalon, vagy talán még előbb, az óvodában, Tan te Kláránál…
A pészáchot Nir-Écionban töltöttük. Az étterem előtt állt a nagy ping-pongasztal és én játszottam… Ilyenkor mindig eszembe jutnak azok a szép verssorok:
„Élochim nátán lánu mátáná… A Teremtő ajándékot adott nekünk: az Életet. És mi kérjük, hogy adjon még belőle…”