Kezdőlap » Remény » 2008. 3. szám » Szita Szabolcs: A doni érem másik oldala

Szita Szabolcs: A doni érem másik oldala

HOLOKAUSZT
Szita Szabolcs
A doni érem másik oldala
Nincs felmentés azoknak, aki bő fél százada a velejéig igazságtalan, magyar szempontból értelmetlen és végzetes háborúba kormányozták Magyarországot. A törlesz-kedő odaadással Hitler esztelen háborújához csatlakozóknak. Aztán az olyképp takti-kázóknak sem, akik a Donhoz küldték a gyengén felfegyverzett, hiányosan felruházott, sebtében kiképzett legénységet. Végzetébe parancsolták, veszni hagyták a 2. magyar hadsereget.
A Don-kanyar áldozatait – éppen mert áldozatok – el kell siratnunk. S amikor gyászoljuk a halálba hajszoltakat, nem feledhetjük a bűnösök bűnös voltát, és elutasítjuk az egész lidércnyomásos hadjárat bármilyen igazolását.
A doni katasztrófa nem sorscsapás volt. Nem a hadiszerencse forgandósága hozta az új Mohácsot. Egy katonai-politikai vezetőrétegnek a nemzetérdek elleni merénylete, csődje teljesült, amelyben napjainkig temérdek fájdalom, halál és gyász rejtezik. A modern kori történelem egyik barbár korhullláma komor tényeivel kell szembenéznünk, amikor a doni áldozatok százezres
sorában, a fegyver nélküli szolgálatra, a frontra küldött munkaszolgálatosokra emlékezünk.
A kisegítő munkaszolgálat a Horthy-rendszer, a m. kir. honvédség vezérkarának különleges produktuma volt. A zsidótörvények és a „nagytömegű munkaerő feszesebb összefogása, gazdaságos kihasználása” jegyében létrehozott intézményt jogilag és katonailag példátlan jogszabályokkal alakították ki. Ide hívták be a hadkötelezettség terén másodrendű állampolgárokká degradált zsidó férfiak szolgálatképes korosztályait, és a nemzethűség szempontjából „káros elemeket”. A SAS-behívás (Siess, Azonnal, Sürgős) bőven adott lehetőséget a visszaélésre. A bevonulási központok parancsnokai saját elhatározásuk, a feljelentések, esetleg minisztériumi utasítás alapján egyénileg (olykor lista alapján) munkaszolgálatra bárkit, bármikor behívhattak, egy évben akár többször is.
A munkaszolgálatosok… 1942 tavaszától honvédségi egyenruhát nem viselhettek, sa-ját ruházatukban robotoltak. A hadműveleti területen megbízhatatlannak számítót-
tak. Ugyanakkor az első vonalban veszélyes, felelős, bizalmi jellegű műszaki munkákat végeztettek velük. Igaztalanul megbélyegzetten és kirekesztve, fegyvertelenül szenvedték meg az öldöklést olyan körülmények között, amikor leginkább a fegyver ürmére -te és a golyó mennyisége döntött. Doni munkaszolgálatra küldték a „különlegesek” századait is. Ezekben szakszervezeti tisztségviselők, szociáldemokraták „egyenetlenséget szító” értelmiségiek, a politikailag, vagy egyéb okokból legkényelmetlenebbnek számító, nyilvántartott személyek – keresztények, zsidók – indultak végzetes útjukra. Az arcvonalban való megjelenésük gyakran halált hozott rájuk.
Emberi méltóságuktól ezer eszközzel igyekeztek megfosztani őket. Temérdek korlátozást kellett betartaniuk. Hadműveleti területen munkaszolgálatos semmiféle járművön nem közlekedhetett. A településeken kizárólag az úttesten haladhatott, szabadságra, eltávozásra nem mehetett. Üzletben, kantinban nem vásárolhatott, csomagot nem kaphatott, levelezése a legtöbb helyen igen korlátozott volt. Bármikor, bármilyen fenyítést alkalmazhattak vele szemben. Ezzel összefüggésben éheztetése, lelki és testi megalázása mindenórás volt.
Az elsőként kiküldött 14-000 doni munkaszolgálatos sorsára nagyban kihatott, hogy a századaikhoz őrzésre kirendelt „keret” még az indulás előtt a kíméletlen bánásmódra bátorító felszólítást kapott. A folytatás – kevés dicséretes kivétel is volt – nem maradt el. A „koreszmével” farkasokká tett korábbi kis egzisztenciák a „muszosok” felett szinte korlátlan hatalomhoz jutottak. Uralmuk alatt a frontnapok vesszőfutássá lettek. A háború után felelősségre vont kerettagok részint arról vallottak: azért kínoztak és öltek, mert kiutazáskor közölték velük, „csak akkor mehetnek haza, ha már az utolsó zsidó is elpusztult a századból”. Sokak magatartására hatott a frontújságok folytonos zsidóellenes uszítása is.
A munkaszolgálatosok századait az ellátó szolgálatban utak, hidak, vasutak építésére és javítására, szerelvények rakodási munkáinál használták fel. Az arcvonalban pedig minimális és silány élelmezés ellenében árkokat ástak, akadályokat emeltek és cipeltek, erődöket és bunkereket építettek. Tüzérségi tűzben is tankcsapdákat készítettek, aknákat szedtek vagy aknásítottak. Előfordult, hogy ráhajtották őket az aknamezőre, puszta kézzel kellett az aknákat felszedniük, vagy szuronnyal kellett kitapogatniuk. Még a rögzített aknákat is megfelelő eszközök nélkül kellett felszedniük. A századok parancsnokai szinte kivétel nélkül behívott tartalékos tisztek voltak, sokuk körében a szélsőjobboldal törekvései voltak a meghatározóak.
A körmönfontan kiagyalt és működtetett munkaszolgálat a háborús évekhez kötődő nemzeti harakiri hangsúlyos eleme. A náci fajelméletből adaptált, abszurd megkülönböztetés révén a magyar honvédség rengeteg kiváló szakembert veszített. (A „musz” alig volt tekintettel a szakképzettségre vagy a korra.) A munkaszolgálat okán a hátországi gazdaság működése, sokfajta érdeke, a szellemi, élet szférái, a tudomány, a gyógyító munka – sorolhatnánk hosszan – szenvedett sérelmet. A „hadra kelt sereg” javára is értékes munkára képes és kész személyeket olyan tevékenységre kárhoztatták, amelyhez alig értettek. Aztán valamennyire elsajátították, ám éhező emberroncsként sokszor képtelenek voltak a megfelelő teljesítmény és minőség elérésére.
Történt mindez a minősíthetetlen meg-különböztetettség, az emberi és katonai mi-voltból való kirekesztettség rettenetes tudatában, nem ritkán zsarolással kiegészítve. De a legsötétebb bűn a megszálló erőknél és a 2. magyar hadseregnél összesen 30.000 főre nőtt csákányos, lapátos sereg ellen az emberirtás, annak megannyi válfaja, és esztelen következetessége volt. Az őrség sza-dizmusa, a kellő felszerelés hiánya, a neme-
tek kegyetlenkedése, az ellátatlan sebesülések, kezeletlen betegségek miatt egyes munkaszázadok állományának 70%-a elpusztult.
Pedig voltak, akik a fenyegető vészt időben felismervén megelőzéséért tettek. Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, Tanító Béla vezérőrnagy a hadműveleti területen is, Bajcsy-Zsilinszky Endre képviselő, a polgári pártok több jeles személyisége, Schlachta Margit a közéletben emelte fel szavát. A nemzet- és embermentő jószándék a zsidótörvények éjfekete felhője alatt, a honvédség fegyelmét is rontó zsidóellenesség miatt nem tudott teret nyerni.
Az áldozatok fájdalmasan hosszú sorából felidézzük, hogy munkaszolgálatban, meg-alázottságban és mérhetetlen nyomorúság-ban „Valahol Oroszorszában” vesztette életét Bálint György, Benczés Tibor publicista, Berkó Sándor költő, Csánk Holler Endre, Donáth György újságíró, Földes Ferenc publicista, Pásztor Béla költő, Salamon Ernő,
Szirtes Andor publicista, Vári Péter és Vér György újságírók. Gyalázatos viszontagságok árán Zsolt Béla ugyan túlélte, Petschauer Attila viszont az enyészetbe hullt. Miért pusztultak el éppen ők? Azért, mert a kor fenevadjai a legjobbakat és a legnemesebbeket mindenképpen el akarták veszejteni.
A doni katasztrófa munkaszolgálatos fejezetébe betekintve irtózatos történésekkel, „újraértékelést” nem tűrő tényekkel és adatokkal szembesülünk. A pusztítás gyűlöletes arcának leleplezése a kisegítő munkaszolgálat 19432-43. évi tragikus fejezetének felidézése emlékeztessen az elpusztított tízezrekre.
Emlékezzünk kegyelettel és a tanulságok levonásával. A cinikusan halálba hajszolt, jeltelen sírokban nyugvó mártírok ügyében nincs felmentés. Áldozatuk az égbe kiált. Vádolja a csatlósgondolkodást, és mába nyúló figyelmeztetés a gyűlölet, a kirekesztés és az üldözés minden megnyilvánulása ellen.