Kezdőlap » Remény » 2009. 1. szám » Deutsch Gábor: A szó megelőzte az írást

Deutsch Gábor: A szó megelőzte az írást

Deutsch Gábor

A szó megelőzte az írást

Beszélgetés Dr. Szigeti Jenővel

58 könyv – kimondani is sok – mindegyik tárgya a Biblia, az Örök Forrás, amelynek vize annyira bőséges és kincsekben gazdag, hogy Szigeti Jenő professzor, a Scheiber-díj és sok más kitüntetés tulajdonosa eljegyezte magát e mély tenger kutatásával. Így azon sem csodálkoznánk, hogy mire ezen sorok az Olvasó elé kerülnek, a bevezetőben jelzett szám már módosításra szorul. Megható, ha valaki a Szentírásnak annyira lekötelezettje, hogy mindig talál olyan titkot, amelyet velünk, Olvasókkal megosztani érdemes.
Munkássága lényegében kb. negyed századra szorul, mert a szerző fiatalsága idején az antiszemita rezsim és a világháború nem kedvezett a Tóra-tudásnak és tanításnak. A világháború utáni ateista szemlélet következetesen háttérbe szorított minden egyházat. A kisegyházak különös szigor alatt álltak, sőt a keresztény történelmi egyházak is mostohagyermeknek tekintették őket – és akkor még enyhén fogalmazunk. Valljuk meg, az Adventista Egyház számunkra is ismeretlen. Gondoljuk, a Szigeti professzorral való beszélgetés nyomán talán a magunk homálya is kitisztul.
– Lelkész családból származom – kezdte mondandóját Szigeti Jenő. – Apám adventista lelkész, ez a vallás az egész Bibliát alapjának tekinti, tehát nincs külön hitvallása. Én a szombatot megtartom, mint minden rendes zsidó ember. Tisztán étkezem, ha nem is a kóserolás szabálya szerint, amely későbbi, a Sulhan Auruh utasítását követi, hanem a Biblia Leviticus (Mózes III. könyve) 11. fejezete törvényeit betartva. Nem eszem sertéshúst, vért, hanem az Írásnak megfelelően élek, akár egy hithű zsidó. A szüleimtől örököltem a Biblia szeretetét; gyermekkorom óta olvasom a Könyvek Könyvét. A verseket kicéduláztam és középiskolás koromban, amikor megtanultam héberül és görögül, ezen cédulákra ragasztottam cellulózzal az eredeti szöveget. A Biblia – ide értve az Ó- és az Újtestamentumot – meghatározta az életemet. A keresztény vallási családon belül sok bántás ért minket, akiket „zsidózónak” neveztek. Pedig protestáns keresztény egyház vagyunk, amely az óegyházból ered. A keresztény egyháztörténet minden korszakában voltak szombatot ünneplő gyülekezetek– gondolok elsősorban az erdélyi szombatosokra.
1939. december 2-án betiltották egyházunkat; akkor 2500 felnőtt tagja volt a gyülekezetnek. Tilos volt istentiszteleteket tartani, ezért apám sokszor hason csúszva mászott be egy faluba úrvacsorát osztani, hogy a csendőr meg ne lássa. Bár 8 év körüli gyerek voltam, mégis emlékszem, hogy a csendőr kiforgatta a könyvszekrényt, ez volt a mániája. Puskájával kutatott a könyvek között, még most is van olyan példányom, amelyen látszik a szurony hegye. Soha sem tudtuk: apám merre jár; nem mondta, nehogy, akár véletlenül is, eláruljuk. A zaklatás másokat sem kímélt, például egyházunk akkori elnökét, Michnay Lászlót sem, mégis, a Székely Bertalan utcai központi imaházunkban, 80 zsidó életét mentette meg. Többek között Peterdy Andornak a saját igazolványát adta oda, ahogy ezt Várnai Zseni önéletrajzi regényében olvashatjuk. Ezzel nem dicsekedett sohasem. Még életében akartunk emléktáblát állítani tiszteletére inkább az utókornak emlékeztetőül, de erről hallani sem akart. Szerinte ez természetes emberi kötelesség volt. Halála után mégis állítottunk neki egy szerény emléktáblát. 1960-ban cselekedetét megírtam az Új Élet című lapnak, ez is érdekes történet. Tanakodtak a szerkesztőségben, hogy egy keresztény ember írása megjelenhet-e a lapban? Végül Kecskeméti főszerkesztő, nagyot ütött az asztalra, és kijelentette, hogy a cikk meg fog jelenni – ez meg is történt.
Az embermentés természetességét bizonyítja egy másik esemény is. Egyik kollégánk Kubinyi Zoltán adventista lelkész kikerült a frontra, mint egészségügyi katona. Huszonhárom év távlatából kapott családja az Izraeli Jád Vasém Intézettől értesítést, hogy az ott szolgáló munkaszolgálatosok emberséges magatartásáért felterjesztették e rangos elismerésre. Fát is ültettek tiszteletére. Felesége sem tudott ezen dolgokról. Ahogy a kicsit módosított közmondás tartja, amit a jobb kezed csinál, azzal ne dicsekedjen a bal. Kubinyi, sajnos, a fronton maradt. Feleségével talán másfél évig élt. Ezután hívták be katonának. Fia, akit alig ismert, ma is él. Az apai öröksége a negyven megmentett zsidó munkaszolgálatos élete. Ez a testvéri jó viszony felekezeteink között mindmáig megmaradt. Sírja nem tudjuk, merre van.
Életem úgy alakult, hogy engem adventista lelkész fiaként még a gimnáziumba sem akartak felvenni. 1936-ban születtem, könnyű kiszámítani, hogy ez az időszak a „megboldogult” Rákosi-korszakra esett. Terveim lettek volna, kémikus, tanár, vagy akár egyszerre mind a kettő szerettem volna lenni, de jelentkezéseimet sorra elutasították. Miskolcon éltünk, de a nyarat Pesten töltöttem nagyszüleimnél. Barátokkal játszottunk a Garay téren, amikor az egyik fiú megemlítette, hogy Pesten működik egy evangélikus gimnázium. Nem szóltam senkinek, zsebre vágtam az indexet, és mentem jelentkezni. Ha nem hinnék a Gondviselésben, azt mondanám, hogy véletlen. Lelkes Tivadar igazgató úr szívesen fogadott, mert pont egy gyerek hiányzott a minimális létszámhoz, amely az osztály indításához szükséges volt. Megkérdezte, mi az apám foglalkozása, megmondtam, adventista lelkész. Elkezdett kiabálni: te szektáns, piszkos csavargó, még ide mered dugni a képed? De megállj csak! Én tanítom a magyart, majd meglátod, hogy mi vár rád. Nem terem ott számodra majd babér. Azt hittem, megnyugszik és napirendre tér az ügy felett, de szavatartó emberként maradéktalanul betartotta ígéretét.
Megint mondom, milyen érdekes az élet. A fiúk látták és hallották, ahogy lehordott válogatott kemény szavakkal. Így az egész osztály a barátom lett. Szegény gyerekek, osztályidegenként, már részesültek hasonló élményben. Megértették és átérezték a szituációt. Mellém álltak. Máig tartó barátság alakult ki közöttünk. Pedig azóta eltelt néhány évtized. Az igazgató haragja nem csitult. Dolgozatomra ráírta: az osztály legjobb írása, osztályzata: kettes. Minden órán feleltetett. Mielőtt megszólalhattam volna, beírta a kettest, majd hozzám fordult: Halljuk, mit csicsereg nekem az én madaram. Átéltem a kisebbség minden kínját.
Osztályfőnököm, Bádhegyi György – remek ember – a vállamra tette a kezét, s azt mondta: gyere velem, sétáljunk egyet a Gorkij-fasorban. (Annak idején így hívták a Városligeti-fasort.) Az arcomba nézett. Nézd, mondta, két lehetőség van. Vagy ez a helyzet folytatódik, de akkor megbolondulsz, vagy jobban tudod a magyart, mint az igazgató úr. Szabadkoztam: hogyan lehetséges ez? Nos, ez az én dolgom, válaszolta a tanár.
Elvitt a Széchenyi Könyvtár egy idős munkatársához, aki eredetileg magyar tanári végzettséggel rendelkezett, s aki ezután felkészített minden órára. Ellátott az odavonatkozó cikkekkel, tanulmányokkal, akkor tanultam meg cédulázni, az adatokat kiírni. Amikor felelni kezdtem, megjegyeztem: Az igazgató úr azt mondta, hogy… én pedig itt és itt azt olvastam, hogy… Szegény direktor megizzadt. Falazni nem lehetett, a diáktársak értelmes fiúk voltak, például Cs. Szabó, a kiváló író fia; a Peskó-testvérek, az orgonisták; Gráth Endre világhírű hegedűművész lett később; másikból kiváló építész, és több hasonlóan elismert személyiségek lettek. Dőltek a nevetéstől. Én pedig elmélyültem a tanulmányokban, és hálás lehetek a sorsnak a történtekért, mert ha a helyzetem nem így alakul, ha nincs ilyen „szigorú” magyar tanárom, aki engem felkészülésre késztetett, akkor biztos, hogy ma nem vagyok egyetemi tanár. Egy év után az Evangélikus Gimnáziumot államosították, az akkori Steinmetz kapitány – ma Hunyadi Mátyás nevű – Gimnázimba kerültem. Harmadikosként magyarból az országos tanulmányi verseny döntőjébe jutottam. Mi a tanulság? A kisebbségi létet csak minőséggel lehet legyőzni. Ezt ebben a folyóiratban, a Reményben nem kell magyaráznom. De vegyünk egy más példát, egyháztól függetlent. A magyarokat miért nem bírják a románok? Nem az erdélyiek – azokkal együtt élnek. Hanem a hegyen túliak. Mert a magyarok kétkultúrájú nép. Ha nem tudom utolérni őket, akkor gyűlölöm.
A gimnázium befejezése után egyetemen szerettem volna folytatni tanulmányaimat. Tudtam, hogy ez lehetetlen. El sem akartam menni a felvételire. Anyám azt mondta: édes fiam, te igenis jelentkezz. Ez a te dolgod. A többit bízd a Mindenhatóra. A felvételi bizottság elnöke Ortutay Gyula professzor volt, tagjai: Trencsényi Waldapfer Imre irodalomtörténész, Oroszlán tanár úr, művészettörténész, Hahn István történelemtudós – igen tekintélyes névsor. A felvételi kitűnően sikerült, a folyosón odajött hozzám Ortutay: te is tudod, hogy téged felvenni nem lehet. De nem szeretném, ha elkallódnál, ezért járj könyvtárakba és tanulj. Mint vendéghallgató, bejárhatsz az órákra.
Ez így is történt. Aztán jött ötvenhat, és utána újra nyílt a mi kis teológiánk, amelyet ötvenben betiltottak, így oda jártam és elvégeztem. Szerettek volna külföldre küldeni, hogy szélesítsem ismereteimet. 1961-ben erre nem nyílt lehetőség. Még Prágába sem mehettem. Beiratkoztam az evangélikus teológiára, ott szereztem egyetemi végzettséget. Ezután megszerveztük a Szabad Egyházak lelkészképző intézetét. Ez 1991-ig működött. Mind az igazgatói teendőket, mind a tanítás és a szervezés feladatát magam láttam el. Ez a levelező szakos lelkész képzés úttörő munka volt. Nyíri Tamásnak, a katolikus teológia legendás rektorának én magyaráztam el, miként működik ez az oktatási forma. Ugyanis a protestáns egyházak nyomán a katolikusok is átvették ezt a módozatot. Előbb mint segédlelkész, később mint lelkész teljesítettem szolgálatot.
1967-ben doktori vizsgát szerettem volna tenni, készültem is rá, azonban erre tíz évig nem kaptam engedélyt. Egyháztörténész a szakmám, kutatási területem a protestáns egyházak népi vallásossága és a biblikum. Mert két tárgy szükséges. Bevallom, Újszövetségből jobb vagyok, mint Ószövetségből; de hát a két Testamentum egymásra épül. Ószövetség nélkül nincs Új. A Biblia nyelvezetét nagyon jól kell ismernie annak, aki a teológia bármelyik részével akar foglalkozni. 1978-ban lettem teológiai doktor Debrecenben. Csodák csodája, egy évre külföldre, az Egyesült Államokba utazhattam, posztdoktori tanulmányokra. Ott eltöltöttem egy évet, főleg az apokaliptikus irodalommal foglalkoztam. A világtörténelem fogalma először a prófétáknál jelenik meg. Dániel szerint a Mindenható tesz királyokat és dönt királyokat. Minden összefügg mindennel. Ezt csak az egyistenhit alapján lehet érteni.
1980 augusztusában hazajöttem az Egyesült Államokból. Bár kutató alkat vagyok, mégis tíz évig voltam az egyházam elnöke. Átvezéreltem felekezetemet a rendszerváltás minden buktatóján. Nem volt lebecsülendő teljesítmény. Aki már csinálta, csak az tudja, 1990-ben sikerült újra indítani az adventista lelkészképzést. A Teológiánknak is voltam egy ideig az igazgatója. Hatvan éves koromban nyugdíjba mentem. A nyugdíjam nagyon szerényre sikeredett, csoda azonban mindig történik, ha nem is vesszük észre. A Miskolci Egyetem meghívott oktatónak. Már tizenkét éve tanítok ott. Talán előbb kellett volna mondanom, hogy kandidáltam népi vallásosságból. Tíz évvel később habilitáltam, ekkor neveztek ki egyetemi tanárnak. Amikor a hetvenedik életévemet betöltöttem, Emeritus Professzor címmel tüntettek ki. Jelenleg négy felsőoktatási intézményben tanítok; munkahelyemen Miskolcon, a mi Teológiánkon, a Zsigmond Király Főiskolán és az ELTE Néprajzi Tanszékén.
A folklór nagyon fontos dolog. Mert bár azt mondják, a Tóra népe az írás által az, ami, de előbb volt a szó. Például: „és mondta az Örökkévaló Mózesnek és ő szólt a néphez”. Majd mindezt leírták. Valószínűleg nem minden szót Mózes, de ha nem is ő volt a lejegyző, a kikristályosodott gondolat Mózestól származott isteni sugallatra. Miért van az, hogy a mózesi törvények egy része (tehát nem a teljes) Hammurapitól visszaköszönnek? Mert keleten ez hagyomány volt, természetes gyakorlat.
– Engedtessék meg a közbevetés: a zsidóság Mózes öt könyvét és a Prófétákat, tehát a Tönáchot (Tóra-Próféták-Szent iratok) nevezi írott tannak, és a Talmudot pedig szóbeli tannak tartja.
– Igen – válaszolt a professzor. – A Tóra az első, a magyarázat nem egyenrangú vele. De a Talmud szóban élő szavak jegyzőkönyve, bölcsek vitáinak leírása. Annak kikristályosodott része vált elfogadott törvénnyé a rabbinizmus idején.
Igen, fontos dolog az, ami foglalkoztat. Az egyetértés és a megértés. Örülök, ha valakivel egyetérthetek alapvető kérdésekben. De mindenben nem lehet mindenkivel egyetérteni, mert nincs két egyforma ember. A megértés az más. Megérteni mindenkit lehet, sőt kell. Tudnom kell, hogy mit, miért mond, tesz a másik. A hibánkon akkor tudunk javítani, ha a másik szemével is látunk. Aki azt hiszi, hogy mindenben igaza van és a másiknak semmiben; aki azt hiszi, hogyha a másik bármit tesz, az rossz (ez politikusokra is vonatkozhat), tévúton jár. Az okos ember megértő, mert képes tanulni a másik másféle gondolataiból és cselekedeteiből.
A párbeszédnek vagyok a híve. Mindenki maga mondja el, mit gondol, ne a másik. Ha nem őszinte, az úgyis kiderült. A fundamentalizmus és ordas eszmék alapja a párbeszédek képtelensége. Ez véres eseményekhez is vezethet. Ne gondolja senki, hogy a Korán szerint egy terrorista üdvözülhet. Számos iszlám tudóssal beszélgetve állítom, hogy a Korán ezt kizárja, és ez a vélekedés nem is vezet sehova. A megoldás a megértés, és a párbeszéd, ez a járható út.
Jelen írásunk feladata, hogy bemutassuk dr. Szigeti Jenőnek a korra igen jellemző életútját. Értékeljük következetes, szimpatikus magatartását, ismertessük most és máskor munkássága lényegét, emberi és tudósi erényét. Elméletét nem részletezhetjük, mert neki ehhez ötvennyolc könyv kellett – és még nem jutott a végére. Ha valakit részletesebben érdekel tevékenysége, írásait keresse meg a könyvtárakban.
Végül családjáról érdeklődöm.
– 1966 óta vagyok boldog nős ember – mondja a professzor. – Feleségem műszaki érdeklődésű, már ő is nyugdíjas. Van egy fiam és ott három fiúgyermek. A lányomnál hat gyerek. Kilenc unoka – és ebből kettő a lány. Van két öcsém. Aktív egyházi életet élnek. Presbiteri tagok. Az egyik pénzügyi szakember, a Gallup Intézet gazdasági igazgatója, annak alapítása óta. A másik a Köjáltól ment nyugdíjba, a rádióaktív sugárzás egészségügyi vonatkozásaival foglalkozik. Nyugtalan nyugdíjasok vagyunk, dolgozunk vagy társadalmi munkát végzünk. Ez utóbbi nyugdíjas feladat; mások nemigen csinálják.
Befejezésül idézzük két adomáját, mint jellemzőt. Kohn és Grün találkozik. Kohn áradozik: találkozott egy csodálatos találmánnyal. Ez a férfi hajnyírógép. Mutatja is, itt a búra, bedugja a páciens a fejét, egy gombnyomás, és kész a frizura. Grün vállat von: lehetséges, de csak először. Nos, ez a globalizáció veszélye.
Második adoma: II: Frigyes porosz király a francia forradalom hatására ateista lett. Hivatalosan az evangélikus egyházhoz tartozott az udvar. Az ott szolgálatot teljesítő papot állandóan kérdéseivel zaklatta: Na, papocskám, mivel tudja bebizonyítani, hogy van Isten? – Felség, egy szóval bebizonyíthatom. – Mi lenne az a szó? – A zsidó – válaszolta a pap. II. Frigyes elgondolkodott. – Elűzik, üldözik, máglyára vetik őket – több mint ezer éve így megy. És mégis vannak. Ez valóban csoda.
– Tegyük hozzá – mondja Szigeti professzor –, ennek a csodának van egy megjelenési formája. A neve: vallás.