Kezdőlap » Remény » 2009. 1. szám » Dr. Takács Ilona pszichológus: A színház varázslatos titkairól

Dr. Takács Ilona pszichológus: A színház varázslatos titkairól

Dr. Takács Ilona pszichológus

A színház varázslatos titkairól

Felidézünk egy régi, jubileumi beszélgetést Vámos László főrendezővel

„Nem a való hát: annak égi mása
Lesz, amitől függ az ének varázsa”
(Arany János: Vojtina ars poeticája)

A színház az emberi lélek izgalmas csodája; varázslat, bűvölet, titok és illúzió. Vámos László emléke ma is él. Művészetét aligha kell bemutatni az olvasónak. Ő az, aki a színházról szinte mindent tudott, amit tudni lehet és érdemes. Intézmény lett belőle az idők során. Olyan előadásokat rendezett, így a Hegedűs a háztetőn c. zenés darabot, amelyek értelmezték, magyarázták a világot, gyönyörködtettek és élményt adtak. Vele beszélgettünk így, akkor, életében, hogy ma is fölidézhessük érvényes tanítását.
– A színház misztériuma az, hogy a színész fölvállalja a közönség a néző helyett az emberi érzelmek, szenvedélyek kiélését. Az író, a rendező, a színész a néző helyett sír és nevet. Helyette vállal konfliktust, old meg problémát. A közönség azért „vált jegyet”, hogy a színpadi játék által megszabaduljon a saját visszafojtott gátlásaitól, indulataitól. A színpadon, a nézőtől távol, de mégis vele kapcsolatot teremtsen. A jó színész elsírja helyette a bánatot, megéli akár a legszélsőségesebb emberi indulatokat, kifejezi az örömöket, a fájdalmakat.
A darabot, a konfliktust érzékelve, látva a színész felszabadítja a néző feszültségeit. Feltárja az ember titkait, felfedi elfojtott indulatait, és ezt ő este 7-től 10-ig a nagy nyilvánosság előtt, egy különös rituálé, szertartás keretében teszi. Egy idegen alak, a színész kiűzi a démonokat. Kiadja magából az agresszivitást, a szentimentalizmust és minden jó vagy rossz lelki tartalmat, s ezektől a darab végén a néző is megszabadul. Ezért az igazi művész otthon csöndes, mert már kiadta vagy rövidesen kiadja magából a lelki többleteket. A színház másik „szereplője” a néző pedig ennek hatására megszabadul a lelki telítettségektől. Bekapcsolódott egy áramkörbe, ami fentről lefelé árad, és a nézőtől a színpadra vissza. Ez a csoda különös áramkör, és ez a színház misztériuma! A színházban nem a testi sztriptíz a legnagyobb dolog. Ahhoz nem kell tehetség, hogy valaki mezítelenre vetkőzzék. De ahhoz igen, hogy lelkileg levetkőzzék. Aki a pucér testét fölmutatja, még nem árult el sokat, ám ha a lelkét tárja elénk, olyan titokba enged belenézni, amibe a polgári értelemben gátolt ember nem hagy betekintést. Ezért a lelki sztriptízért megy be a néző a színházba, mert ezt az élményt akarja átélni. És ha ez meghiúsul, akkor a színész nem jó, a rendező elmulasztotta kihozni belőle a teljességet. A néző nem rendül meg, az áramkör nem záródik be, a misztérium elmarad.
– Hogyan jöhet létre a legjobb kapcsolat a színész és néző között?
– A legfőbb csatorna – mint a művészetekben általában – a szexualitás. A szexus az emberi életnek fő mozgatója, hiszen az élet forrása: foganunk és fogantatunk. A néző, akár kimondjuk, akár nem, női és férfi szexuális élményeket keres a színházban. Ha a színész úgy tudja elmondani a színpadon: „szeretlek”, ahogyan azt a néző partnerétől, vagy attól, akire vágyik, hallani szeretné, akkor a nézőben felszabadulnak az elfojtott gátlások. Minden valamire való színdarabnak van nemiségvetülete. Alig tudnék mondani olyan Shakespeare-remekművet, Moliére–vígjátékot, antik drámát, amelyikben ne lenne a nemiségnek döntő szerepe. A Romeó és Júliában ez kézenfekvő. A windsori víg nők c. darabban, a Szentivánéji álomban pedig valósággal tombol a szexualitás.
– Kell-e bizonyos hasonlóság a színész jelleme és a szerep jellege között?
– A szerep karakterének találkoznia kell a színész jellemével, alkatával, korával.
Tehetségének azzal a tartományával, amely az adott szerephez szükséges. Például valaki 18 éves. Külsőre eszményi Júlia, de nem biztos, hogy technikailag érett a szerepre, és az sem, hogy lelkileg, tapasztalatilag is az. Fölmerülhet, hogy valaki nem azonos önmagával. Durván mondom: Júlia külseje van, de Klütaimnesztra lelke, vagy fordítva: lágy lélek rejlik a kemény testben. Nagyon ritka, hogy minden összejöjjön. Maradva Júliánál – mert a szerep tanpélda – meglehet, hogy amikorra a színésznő 40 éves, azaz a lelki, technikai föltételek már megvannak, de a külseje nem „júliai”. Ezért találunk kevés Júliát. Amikor valaki fiatal, nem érett, amikor megérett, nem elég fiatal. Természetesen akadnak kivételek mindkét irányban.
– És Ruttkai Éva, akire a nézők szeretettel emlékeznek?
– Életkorához képest későn játszotta el Júliát, akárcsak Tolnay Klári. Régen ezt nem mondtam volna, akkor még más felfogás uralkodott, csakhogy a televízió sok mindent megváltoztatott, más az igény, a követelmény. Ma a lakásunkba jön a színész. A nézők és a színház között volt valaha valami kimondatlan egyezség: el kell tekinteni a színész életkorától, külsejétől. Ezért lehetett Ladányi Ferenc negyvenen felül Romeó, és Tolnay csaknem negyvenévesen Júlia. Ez ma már nem lehetséges. Bizonyos habitusokat sem lehet a szereposztásnál átlépni. Az emberiség legnagyobb osztható köre a férfi és a nő. De van egy, talán még erőteljesebb kör: az egyik, aki a pofonokat adja, a másik, aki kapja. Egykoron a Nemzeti Színházban Nádasdy Kálmán rendezte az Othellót. Alkalmas színészt keresett, Bessenyei Ferenc akkor még nem volt ott. „Itt az egyetlen férfi: Tőkés Anna” – mondta ki a szokatlan ítéletet. Ugyanis jellemileg Tőkés – az akkor már negyvenes éveiben járó, robosztus lelkületű, sötét szenvedélyektől áthatott vezéregyéniség – állt a legközelebb Othellóhoz. Végül Tímár József játszotta el a szerepet, aki férfi létére lágyabb egyéniség volt.
– A színészvezető, a rendező milyen lélektani eszközökkel segítheti az alkotó folyamatot?
– Olyan bánásmódot kell alkalmaznia, amely által alkotó állapotba hozhatja a színészt. És mindazokat, akik megteremtik a darabhoz szükséges légkört. Vannak, akiket kitartóan, lépésről lépésre kell vezetni, sőt van, akin erőszakot kell tenni, mert különben bezárkózik. Vannak viszont, akiket gyöngédséggel, dicsérettel lehet alkotásra ösztönözni. Majdnem mindenkinél jó hatású a dicséret, az eredménynek hangsúlyozása. A színészvezető lélektana nemcsak darabonként, koronként, hanem próbanaponként, sőt percenként változik. Pillanatnyi helyzetfölismerés kell ahhoz, mit kell most mondani, aztán mit később és mit soha. Meg kell várni, hogy a színész maga ébredjen rá a probléma lényegére. A helyzet dönti el, hogy elmondom: ezt így gondolom megoldani, vagy közvetetten viszem át az elképzelésemet. Például úgy, hogy azt mondom, amit az előbb csináltál, azzal bizonyára ezt akartad. Nem csinálta és nem akarta, de én sugalmazom, és ezáltal ő azt akarja, amit én szeretnék. Ez a legértékesebb nekem is, mert mindenki ahhoz ragaszkodik, amit magáénak tekint. Nem szeretem azt a rendezői viselkedést, mely szerint otthon, az íróasztalnál ülve a legapróbb részletekig kitalálja az előadást, majd a kész rendezői példánnyal beül a színházba, s azt nézi, nem a színészeket. Én több mint kétszáz darabot rendeztem, de legföljebb két-három esetben csináltam rendezői példányt, akkor is valami különös ok miatt. Meghatározónak a színész és a rendező közötti kölcsönhatást tartom. Leülök a nézőtérre délelőtt 10 órakor, s elkezdődik a színpadon az élet, mindenféle jelek, ösztönzések, hatások jönnek le hozzám. Ezeket kell elfogni, visszaütni, adni, elkapni, elengedni. A színház játék, egy kicsit a sporthoz hasonlít.
– A színész egyénisége bizonyára meghatározza a rendezői bánásmódot. Milyen példák vannak erre?
– Tolnay – akit életem talán legnagyobb művésztársának tartok – úgy kezd próbálni, hogy majdnem semmit nem csinál, csak tájékozódik és figyel: mit mondanak neki és mit róla. Aki nem ismeri ezt a próbamódszerét, kétségbe esik. Mi lesz, az idő múlik, és nem történik semmi? Amint mindet begyűjtött, átengedett, megszűrt és megérlelt, egy csapásra játszani kezd. Bessenyei olyan, mint az áradó, sodró erejű folyam, állandóan mederben kell tartani. Amikor a Hegedűs a háztetőn című zenés játékot próbáltuk, minden részletet együtt kellett kidolgozni, nehogy robosztus dinamizmusa szétfeszítse a szerepet és az előadást. Gábor Miklós önmagából építkező színész. Nála sem kisebb a rendező feladata, mert köré olyan közeget kell szervezni, amelyik találkozik kreativitásával. Más szempontból említem Psota Irént, aki óriási képzelőerővel és csillogó humorérzékkel rendelkezik. Színes egyénisége, magával ragadó vérmérséklete szélsőségekbe sodorhatja. Ezért nála a legfőbb feladat az egyensúlyban tartás.
– Nem károsodik-e a színész személyisége, ha olyan szerepeket kell megformálnia, amelyek bénítják?
– A kérdés az, hogy a színész nagyfokú beleélő képessége egy idegen, netán frusztrált személyiségben nem bénítja-e le magát a színészt. Durván fogalmazva: ha gyilkost játszik, nem szabadulnak-e föl benne a gyilkos ösztönök, vagy ha őrültet, nem őrül-e bele? Arra gondol, hogy mint Goethe bűvészinasa, aki megtanulta, hogyan kell kiszabadítani a dzsinnt a palackból, de nem tudja, miként lehet visszagyömöszölni? A színészmesterség annak megtanulása, hogy a fölidézett élményt miként lehet mederbe terelni, hogy egyidejűleg adja is magát, de védőhálót is vonjon saját személyisége köré. Minden igazi színészben komédiásvéna lakozik. A színészet eredője kettős: egyrészt a commedia dell’arte (vásári komédia), másrészt a kultikus vallási szertartások, a sámánizmus. A legnagyobbakban egyszerre van a sámán és a vásári komédiás.
– Bizonyos művészekre nyomasztóan hatnak meghatározott szerepek, és nehezen tudnak hatásuktól szabadulni. Általános-e ez?
– El kell választani a próbaszakaszt az előadásoktól. Amikor főpróbára, premierre készülünk, akkor ez természetes. Magam is így vagyok. Például – legutóbbinál maradva – hajnali háromkor „becsengett” „A denevér” legvidámabb melódiája. Amikor túl vagyunk a premieren, oldódik a feszültség, megkönnyebbülünk. Természetesen lehet, hogy valaki a premierre még nem készül el, s ez a magyarázata, ha egy ideig szorongásai vannak.
– Művészektől hallottam, hogy az előadások után kiürülnek, lehangoltnak érzik magukat. Mi lehet ennek az oka?
– „A csók mézének ára ott vagyon, amely nyomán jár a lehangolásban” – mondja Madách. Egy színházi este a színész számára szerelmi aktus: szerelmi előjátékkal vagy előjátékokkal, orgazmussal vagy orgazmusokkal. Tehát természetszerű az üresség, a kiürültség, a lehangoltság.
– Milyen különleges lelki jelenségek, folyamatok játszódnak le a színészi játékban?
– A színészi tehetség alapja, hogy képes legyen az egyszer megélt állapotot újra és újra fölidézni. Ez nem egyszerű ismétlés, nem gépies reprodukálás. Sőt vannak, akik nem képesek még egyszer ugyanazt csinálni, mint például Hofi Géza. Van meghatározott mondanivalója, ezt minden este megtartja, de a válaszokat, a közönség hangulatának megfelelően rögtönzi. Tehát stratégiájában ragaszkodik a mondanivalójához, de taktikájában a helyzethez igazodik. Az érzelmi átélés, az empátiás képesség a meghatározó. A színész olyan, mint a hangszer, csakhogy magát üti–veri–vonja. A szívével, tüdejével, idegrendszerével, lelki energiájának teljes térházával játszik. Könnyű magának, művész úr – mondják –, csak játszik, de mi keményen dolgozunk a gép mellett. Pedig a Hamlet eljátszása magas hőfokon olyan súly- és vízveszteséggel jár, mint bármely jelentős sportteljesítmény vagy a kemény fizikai munka. A színészmesterséget nem lehet egyszerűen megtanulni, tehetség kell hozzá. A tehetség olyan, akár a búvópatak. Sokaknál hosszú ideig rejtve marad, másoknál viszont hamar kiapad.
– Milyen lelki tényezőkön épül a rendezői tehetség?
– A rendezésnek két lélektani mozzanata van: az alkotó képzelet és a ráható képesség. Az alkotó képzeletben a vizionalitás uralkodik, amit Füst Milán nyomán neveznek látomásnak. Elolvasok egy művet, és bennem megszületik a látomás, ez azonban nem elég. Tovább kell adnom, ehhez kell a szuggesztivitás. Ha bármelyik tényező hiányzik, nem jön létre az alkotás. A rendezéshez nem elegendő az erős képzelőerő, a vizionáló képesség. Sokan rendelkeznek ilyen tulajdonságokkal, de szuggesztivitás hiányában legföljebb álmodozók, nem rendezők. Igaz, akadnak sugallatos egyéniségek, de ha hiányzik belőlük a látomás, az alkotó képzelet, nincs mit átadniok a nézőnek. Akiért nemcsak meghalni kell, hanem élni is.