Kezdőlap » Remény » 2009. 1. szám » Jungbert Béla: Simon Segali „Simon mesél”

Jungbert Béla: Simon Segali „Simon mesél”

Jungbert Béla ramallahi nagykövet

Simon Segali „Simon mesél”

Aki közelről ismeri Simon Segalit, az jól tudja, aki pedig nem, az ebből a könyvből megtudhatja, hogy szerzőnk rendkívül színes, nem hétköznapi egyéniség. Mint ahogy életének korszakai és helyszínei is rendkívüliek voltak. A budapesti VI. kerületből induló, majd Theresienstadtból Budapestre visszakerülő, aztán kalandosan, Szlovákián keresztül Izraelbe eljutó, tehát itthonról az Erecbe hazamenő, a hazájából kitaszított Székely Lacika, ott Simon Segaliként talált magára, és lelt új, ezúttal igazi, saját hazájára.
Szerzőnk az idő távlatában nosztalgikus elemekkel emlékezik vissza kisgyerekkorára, sőt kezdetben, mint mindenki, naiv értetlenséggel szemlélte a világháború előtt már érlelődő tragédiát Budapesten, a vészterhes idők azonban korán kijózanították, és idő előtt gyermekemberként tették őt felnőtté. A vészkorszak után újabb menekülés következett, majd pedig a megérkezés választott, saját hazájába. Ezt követte a kibuc, a mezőgazdasági munkás korszak, majd a Lakner bácsi gyermekszínház-karrierje nyomán újratámadt izraeli színész és operaénekes epizód. Aztán jött a hajós kulturtiszt-élet. Ekkor alapít családot, és lesz egy életre hű társa a szintén fantasztikus, tragikus elemekben bővelkedő életutat bejárt Miriyam. Emléke legyen áldott.
De térjünk rá a „Simon mesél” című remek kötetre. Hol van ő ezekben a történetekben? Jelképes sorok, hús-vér személyek, tragédiák, pótolhatatlan veszteségek, fájdalmas emlékezések és nagy találkozások vannak a könyvben. Változatos témáiban lendületes események követik egymást, mindenesetre intenzív élményanyag, és főleg optimizmus és humor, egészséges öngúny, keserűség és fájdalom – egyszóval az emberség. Némelyik történet filmbe illik. De idézhetnék Víg Pista történetéből is, aki „… a szomszédok beszámolójából tudta meg, hogy édesanyja, nővére, hat éves kisfiával, nagynénik, nagybácsik, az egész család, miként gyalogoltak ki a falusi vasútállomáshoz, hogy onnan Auschwitzba, a megsemmisítő táborba vezessen az útjuk. A cionista mozgalom, a háború után, mentőakcióval segítette Pistát és még két életben maradt osztálytársát Erec Israelbe jutni. Ez ugyanis nem volt egyszerű. Akkoriban az angol birodalom uralta az országot, és a bevándorlás, még ilyen sorsverte fiúk részére is, mint Pista és barátai, tilos volt. Elfogták őket, és újabb koncentrációstáborba kerültek Ciprus szigetére. Túlélték a briteket is, és végül sikerült az Ígéret Földjére jutniuk. Ahol a kitört szabadságharc kellős közepébe jutottak. Latrun várához küldték őket. Cseh puskákat nyomtak a kezükbe, de a használatukra elfelejtették kiképezni őket… Ezt is túlélte. Pista nevet változtatott, és Simonná lett…” Ebben a kis részben talán összefoglalható hősünk és egyben szerzőnk sorsa.
Engem leginkább az ragadott meg, amikor a Haifa–Tel-Aviv között közlekedő vonaton egy ifjú katonatiszt véletlenül rátalál az édesanyjára. Az asszonyt Magyarországról csecsemőjével deportálták, és a zsúfolt marhavagonban döbben rá, hogy vége, rövidesen megölik őket. Kicsinyét utoljára megszoptatja, majd hátizsákjába, pokrócba, lepedőbe csomagolja-bugyolálja, és a lassító szerelvény ablakából kidobja. Őt a rámpán az életre ítéltek közé sorolják. Fiatal, erős, ezért aztán munkára Németországba viszik. Bergenben szabadítják fel az angolok, de az amerikaiaktól bevándorlási lehetőséget kap. Nem él vele, haza akar menni, hogy aztán minden erejével a gyerekét keresse. Hisz abban: Isten megsegíti. Csehországban, Lengyelországban keresi a csecsemő fiút, persze, nem találja. Sorsa Izraelbe vezeti. És egyszer felül a tengerparton haladó vonatra. Az utasok valamennyien menekült zsidók, és ahogy ez annak idején lenni szokott: háborús sorsukat mesélik egymásnak. Az asszony is, a sok csapástól egészségét vesztetten elmeséli azt a szörnyű utazást. Az ifjú katonatiszt döbbenten hallgatja. „Hol dobta ki azt a gyereket?” A nő két távoli országot nevez meg. A férfi felugrik, és tárcájából gyűrött, kopott fotót vesz elő. A hajdan volt baba mellé az anya ezt a fényképet tette, s ő ezt a nevelő szülőktől kapta. Tabló. Anya és fia zokogva borulnak egymásra.
A könyv kapcsán nem tehetjük meg, hogy ne szóljunk annak illusztrátoráról, Avri Segali festőművészről. Aki történetesen szerzőnk bátyja. Nekem megadatott, hogy a néhány éve már eltávozott művészt még életében láthattam festői környezetben, a libanoni határ közelében, a gyakori rakéta becsapódások közelében található otthonában. Megérintett műveinek magába zárkózó meditatív bölcsessége, visszafogottsága.
Ugyancsak szólni kell a könyv kapcsán még valakiről, aki szerkesztőként, sőt barátként részese, bátorítója és kritikusa volt Simon több kis részben megírt és megjelent írásainak. Ez pedig Schlesinger Hanna, aki a nemrég sajnálatosan megszűnt Hét Tükre című izraeli magyar nyelvű hetilap főszerkesztője volt, és aki először közölte az itt megjelent írások egy részét.
Simon életútjáról film is készült, amelyet nagy sikerrel mutattak be nemrég Budapesten az Uránia filmszínházban. De Simon narrátorként is jegyez egy csodálatos filmet a Szentföldről. A most szóban forgó könyve mellett ezeket is hadd ajánljam a tisztelt olvasó figyelmébe. Engedjék meg, hogy emlékeztessek arra is, hogy a Magyar Köztársaság nevében Hiller István miniszter úr, dr. Gyenge András magyar nagykövet herzlijai rezidenciáján Pro Cultura Hungarica kitüntetés átadásával ismerte el Simon Segali kiemelkedően színvonalas ismeretterjesztő tevékenységét.
De Simon neve mindenekelőtt idegenvezetőként fogalom, legalábbis azok számára, akiknek már volt szerencséjük vele és általa végigjárni a Szentföldet. Simon esete bizonyítja, hogy az idegenvezetést is, mint minden más munkát, lehet – mondhatni – művészként is művelni. Mindehhez messze nem elég a tárgyszerű, üzleti, uniformizált szolgáltatás, hiszen a turistacsoportok tagjai nemcsak diákok és üzletemberek, konferencia résztvevők és hivatalos delegációk, hanem növekvő számban szentföldi zarándokok, akiknek az élményen és a látáson, a tudáson és a találkozásokon kívül lelkiségre, töltekezésre és csendre is szükségük van. Az izraeli ellenőrzésű Jeruzsálem és Názáret mellett Simon elviszi csoportjait a palesztin ellenőrzésű Betlehembe is, ahol a biztonsági fal, az ellenőrzések, a várakozás, a kitapintható feszültség, az izraeli-palesztin politikai ellentétek felfokozottsága és az átfogó rendezés elérésének az egyre távolodó valószerűsége is hozzátartozik az élményhez. Simonban megvan a műveltség mellett az empátia és a tudás, mellette az alázat, ami lehetővé teszi számára, hogy nem vallásos zsidóként ugyan, de büszke és hazájáért kiálló izraeliként úgy adja át a Közel-Kelet egyik legősibb népe talán legfiatalabb országa polgáraként saját hazája narratíváját, hogy az egyrészt ne sértse mások önképét és identitását, másrészt pedig hozzásegít, hogy a szemben álló felek úgy vitatkozzanak egymással, hogy legalább átfogóan ismerjék meg egymás álláspontját.
Simont a gyerekkorában megélt kitaszítottság, a kiskamaszként megélt üldöztetés után fiatalemberként kapott lehetőséget az élettől arra, hogy tulajdonképpen ősi hazájával együtt nőhetett fel. Az a tény, hogy sokáig nem lehetett érdemi és átfogó, közvetlen kétoldalú, a lakossági szintű érintkezést is lehetővé tevő kapcsolatokról beszélni Magyarország és Izrael között, mindez akár azt is eredményezhette volna, hogy Simon eltávolodik identitásában, érzelmileg és nyelvében a magyarságtól. Mert Simon elmondta nekem, hogy évtizedeken át nem is beszélt magyarul, de nem gyűlölködött a megélt tragédiák okán. Ez igazán akkor változott meg, amikor a magyarországi politikai rendszerváltás előtti időben helyreállt országaink között a teljes körű diplomáciai kapcsolat, egyre sűrűbb és átfogóbb lett az érintkezések sora, nőtt az utazások és látogatások intenzitása, és egyre égetőbb szükség lett arra, hogy szervezett formában vezessék végig a magyarországi látogatókat a Szentföldön. Ez tette lehetővé, hogy Simon otthonról, Izraelből jelképesen és a maga valóságosságában is hazajött Budapestre, hogy magyarul írt és kiadott könyvét Budapesten megjelentesse.
Isten hozott Simon!

 
  • Judit Váraljai

    Vele és általa volt szerencsém végigjárni a Szentföldet!Csodálatos embert ismertem meg benne!Más -szebb,jobb-lett tőle a világ!Köszönöm!