Kezdőlap » Remény » 2009. 1. szám » Lazarovits Ernő: Vándorlás a pokolba (Részlet)

Lazarovits Ernő: Vándorlás a pokolba (Részlet)

Lazarovits Ernő

Vándorlás a pokolba
(Részlet)

Utunk kis erdőn vezetett keresztül. Ahogy vonszoltuk magunkat, egyszer csak végtelennek tűnő, sárga növénnyel borított föld tárult elénk. Bár tudtam, hogy nem veszélytelen, amit teszek – hisz nemrég voltam szemtanúja a krumpliföldön lezajlott gyilkosságoknak – megfogtam Klein kezét, s kiléptünk a sorból. Szerencsénk volt, mert az őr most a sor másik oldalán, tőlünk elég távol baktatott. Az egész akció néhány pillanatig tartott csupán, de nekem úgy tűnt, mintha percek teltek volna el. Az útszéli árkon át futottunk a sárga növény irányába. Mindkét kezemmel belemarkoltam, amennyit csak tudtam, letéptem, és mint a villám rohantam vissza a sorba. A bajtársak, akik látták akciónkat, izgultak, hogy élve ússzuk meg. Klein is szerencsésen visszaért. A körülöttünk menetelők kíváncsian nézték, mit zsákmányoltunk. Ekkor tudtam meg az egyik bajtárstól, hogy ez a szép, sárga növény a repce. Azt is elmagyarázta, mire használják. Bajtársaink látva bátorságunkat, szintén megpróbálkoztak a repceszedéssel. Csak amikor a fejük felett elsüvített egy lövedék, akkor menekültek vissza a sorba.
Elosztottuk az édes, jóízű repcét, és élvezettel rágcsáltuk gyaloglás közben. Az őr, látva csoportunkban a mozgást, kissé előbbre jött. A megmaradt repcét gyorsan a kabátom alá dugtam, és mereven magam elé nézve mentem tovább. Alig tehettünk meg száz lépést, amikor a közvetlen közelemben eldördült az őr fegyvere, és egy emberi test nagyot puffanva esett a földre. Ki lehet az? – dobolt agyamban a kérdés. A közvetlen környezetemben mindenkit jól ismertem, együtt jöttünk már Mauthausen óta, és az úton sokat beszélgettünk. Anélkül, hogy hátra mertem volna nézni, megkérdeztem a jobbomon lépegető bajtársamtól:
– Mondd már meg, mi történt. Kit lőttek le?
– A Tibit lőtte le az a disznó. Hogy miért, azt nem tudom. Talán csak azért, mert ő menetelt a sor szélén. – Egy pillanatra elállt a lélegzetem.
– A Tibit? – kérdeztem mintegy önmagamtól. És közben arra gondoltam, nem jutunk-e mindannyian erre a sorsra?
Nem, nem akartam még gondolni sem erre, de félelem lett úrrá rajtam. Tibi egyike volt azoknak, aki amikor meglátta a Dunát, örömmámorban tört ki. Hallottam, amint a szomszédjainak meséli:
– Tudjátok, van a Rómain egy kis csónakházunk. Tavasztól őszig minden szabadidőmet a vízen töltöttem, munka után minden nap kijártam. Ott is aludtam. De jó lenne megmártani a testemet a Duna vizében. Nem baj, majd ha hazamegyünk, akkor bőven kárpótolom magam.
Ez hihetetlen! Tibi nincs többé. Még sokáig beszélgettünk az esetről. A nálunk valamivel idősebb Gyulai, aki már Kőszegről ismerte Tibit, elmondta, hogy Tibi ott együtt volt az idősebbik bátyjával. Bár mindketten máshová vonultak be, ott újra találkoztak. A bátyja, Laci megbetegedett tífuszban, és elvitték az elkülönítőbe. Mindenki tudta, hogy ez mit jelent, de nem volt mit tenni, hisz a betegség ragályos. Mielőtt eljöttünk Kőszegről, Tibinek nagy nehézségek árán sikerült bejutnia az elkülönítőbe. Ott tudta meg, hogy a bátyja egy nappal azelőtt meghalt. Nagyon letörte az eset. Csak hosszú idő után törődött bele a helyzetbe.
– Tudjátok milyen pokol volt Kőszeg? – folytatta Gyulai. Talán még a poklok poklánál is rosszabb. A vérhas és a tífusz naponta szedte áldozatait. – Hangját kissé suttogóra fogta, úgy folytatta:
– Tudjátok, ott is volt égető kemence, olyan mint Mauthausenben. Naponta rengeteg embert égettek el. A Tibi bátyját is; de ő azt nem tudta, valaki más mondta el nekem. – Mesélt… mesélt az ottani szörnyűségekről, mint pszichoanalitikusnál a beteg, aki feltárja lelkének legrejtettebb titkait, hogy megszabaduljon a nyomasztó tehertől.
Pokoljárásom addigi útján nagyon sokat szenvedtem. Mégis úgy tűnt, ahhoz képest, amit a kőszegiek átéltek, az én szenvedéseim eltörpülnek. Ha én magam nem tudtam volna, ha nem láttam volna tulajdon két szememmel a borzalmakat, ha ezekről csak hallottam volna, el sem hiszem az egészet. Régebben elképzelni sem tudtam, hogy az emberi gonoszság ennyire határtalan lehet, hogy léteznek emberbőrbe bújt fenevadak, akiknek a gyilkolás kéjes öröm. Sokat olvastam a különböző korok háborúiról, az inkvizícióról és más borzalmakról, de az, ami a huszadik század derekán, az emberi civilizáció oly magas fokán velünk történt, az minden képzeletet felülmúlt.
Egész nap, hol mögöttünk, hol előttünk dördültek el a fegyverek. Borzalmas volt az út szélén fekvő, tarkón lőtt bajtársaink élettelen, merev testét látni. Voltak köztük idősek és fiatalok. Hiába próbáltam behunyni a szemem, állandóan magam előtt láttam fájdalomtól és szenvedéstől eltorzult arcukat. Már alig vártam, hogy este legyen, és megpihenjünk valahol éjszakára.
Végre lebukott a nap a távoli hegyek mögött, esti szürkület szállt a tájra. Egy nagy legelőn álltunk meg éjszakára.
– Csakhogy lepihenhetünk – mondta megkönnyebbülten Klein, akinek szemében vibráló félelem bujkált. Kétségbeesését alig tudta palástolni. Jól sejtettem, hogy ő is, mint mindannyian fél ettől az úttól, ettől a halálmenettől.
– Igen – folytatta Klein –, jó, hogy pihenünk, ilyenkor legalább nem lőnek. – Remélem – tette hozzá fanyar mosolyba torzult arccal –, hogy reggelig nyugton hagynak bennünket. Hogyan süllyedhetett idáig a német nép, amely Goethe, Schiller, Heine művészetének ihletője volt? Mit és kinek vétettünk mi, akik itt menetelünk a halál felé? – kérdezte mély keserűséggel hangjában. – Ezek nem emberek, ezek vadállatok – hajtogatta szinte eszelősen. Próbáltam lelket önteni belé, de beláttam, jobb, ha magára hagyom. Biztos voltam abban, hogy révetegen maga elé tekintve a lelőtt Tibire gondol. Ő többet tudott róla, mint én. A menetelés közben többször is besorolt mellé, hogy hallgassa érdekes, színes történeteit.
Már teljesen besötétedett, mire csönd borult a tájra. Feküdtem a földön pokrócomba burkolózva. A megmaradt repceszálakat majszoltam. Most nem esett olyan jól, mint amikor leszedtem. Sehogy sem tudtam szabadulni a nap szörnyű eseményeitől. Mennyi halott. Mindenki egyre fáradtabb, fogy az erőnk, hogy érünk így célba?
Hogy munkára nem visznek, azt biztosra vettem, hisz az egész transzport testi-lelki roncsokból állt. Hónapokig kéne bennünket táplálni, hogy ismét dolgozni tudjunk. A réten elnyúló emberi testek feje üres koponyának látszott. Próbáltam elhessegetni a rettenetes képet, és felidézni a kolozsvári botanikus kert zöldlombú fáit, sok ezer tarka virágát, de sehogyan sem ment. Pedig mennyire szerettem odajárni pihenni, gyönyörködni a sok ismeretlen egzotikus növényben, virágban.
Valaki felsikoltott. Kidugtam a fejem a pokróc alól, de nem történt semmi. Talán rosszat álmodott. Egy cseppet sem csodálkoztam a dolgon, hisz az elmúlt nap életre szóló nyomot hagyott mindannyiunkban. A mezőn hideg szél söpört végig. Behunytam a szemem, hogy minél előbb elaludjak, de látni véltem az árok szélén fekvő tarkón lőtt bajtársaim fájdalomtól eltorzult arcát. Szívem összeszorult.