Kezdőlap » Remény » 2009. 1. szám » Solymár József: Ne hagyd magad Schlesinger!

Solymár József: Ne hagyd magad Schlesinger!

Solymár József

Ne hagyd magad Schlesinger!

Sándor Pál arcképéhez

Magyarhon zsidóit jogtalanul érhetné a vád, hogy nem őrzik illő szeretettel a soraikból származó itthon és külországokban kiemelkedő teljesítményeket nyújtó tudósok, művészek, írók és az egyéb jeles személyiségek emlékét.
Őrzik is meg nem is, de mégse tartsa senki szemtelenségnek látszik, hogy goj létemre én hívom fel a figyelmet egy nagyformátumú és inkább csak a szakirodalomban számon tartott személyiségre. Igaz, a bemutatandó hősünk nehezen sorolható be a híres személyiségek valamelyik dobozába. Életművét a gonosz történelem összerombolta, mégis úgy gondolom, nem csak azt érdemelné meg, hogy szobrot kapjon, de ami ennél sokkalta fontosabb, személyiségét, állásfoglalásait megismerve, hasznos tanulságokat vonhatunk le napjaink feladatait illetően.
Vénségemre már keveset olvasok, de sok szép könyv között élek. E néma társak próbálják pótolni a fogyatkozó barátokat. Nehéz lenne kiválasztani közülük a legkedvesebbet. De ez a jókora nehézsúlyú szép kötésű aranyozott című album erősen a szívemhez nőtt. Sándor Pál tisztelői jelentették meg magánkiadásban, 1930-ban, az ünnepelt hetvenedik születésnapjára.
Nem vagyok lusta író. Egyszer nagyon régen Berek Kati kacagva mondta rám: „Jé, ez még mindig kézzel ír, vonalas füzetbe!” Erről máig nem szoktam le. Most mégis tudatosan háttérbe húzódok. Inkább idézeteket fogok az olvasóra zúdítani. Úgy vélem, hitelesebb és szórakoztatóbb lesz.

Mint majd erről később is szó lesz, Sándor Pál nagyon fiatalon, a Lipótváros országgyűlési képviselőjeként, Széll Kálmánnal versenyezve került be a parlamentbe, és különböző politikai feltételek között hétszer nyerte el a belvárosiak bizalmát. Mikszáth Kálmán az országgyűlés jelentős személyiségeire emlékezve sorolja, hogy megvillant Sándor Pál cvikkere. Nos, az album legelején Marczali Henrik, Sándor korábbi képviselőtársa, ír egy bátor tanulmányt: „Magyarország a huszadik század elején” címmel.
Bevezetőben egyebek között ezt mondja: „Ha az országgyűlésben a kisebbség uralkodik, ha a nagy száj elég ahhoz, hogy hírre, tekintélyre tegyenek szert, ha durvaság és csalafintaság üli diadalát, nem csoda, ha a népre is ráragad a honatyák szavajárása.”.
A felelőtlen adósságcsinálást is hangsúlyozottan szóvá teszi. „Az öreg Herodotos mondja az akkori világhatalomról, hogy a perzsa két dologra tanítja fiát, nyilazásra és igazmondásra. Az igazmondásba beleértődik az adósság kerülése is, mert aki adós, az hazugságra vehető”.
A bajok gyökerét Marczali abban látja, hogy „nálunk mindenki úr akar lenni és nem polgár”. Elszegényedett dzsentrik töltik meg a hivatalokat és találják ki számukra az újabb és újabb állásokat. „Az előjogokról könnyebb lemondani, mint az előítéletekről. Nem elegáns polgárnak lenni, purger, pláne zsidó közé keveredni. Amíg meg nem becsüljük a polgárt és nincsenek meggyőződve arról, hogy nélkülük aligha van igazi nemzet, senki nem kér belőlük. Csak az igazi hazaszeretet, és mint Széchenyi mondja, a munka helyes berendezése vezethet ki a circulus viciosusból”.
A feladat tehát egyértelműen tehát a saját munkájából megélő, az államhatalom kényétől, kedvétől nem függő művelt és önérzetes polgárság megerősítése.
Sándor Pál fontosnak érezte, hogy származását illetően semmi kétség ne legyen. Családja történetét igen hangulatosan Balkányi Kálmán írta meg. Oly hangulatosan, hogy akár egy forgatókönyv szinopszisa is lehetne.

A család egyik őse Amsterdamban volt rabbi. Fia Prágában tanult és innen hívta meg a nép, a rózsaszentmártoni zsidó közösség. A Schlesinger nevet viselő nagyapa korán elhunyt, feleségét pedig az 1931-es kolerajárvány utolsó áldozataként temették el. Hat kis árva maradt utána. Móric öccsét közülük a legidősebb Eszter nevelgette.
Kiskamasz volt Móric, amikor azzal döbbentette meg nővérét, hogy ő bizony világgá megy. Amikor Eszter rákérdezett, hogy ezt miképpen próbálja megoldani, közölte, hogy már megegyezett egy tót tutajossal, az viszi Pestre.
A tót tutaj kis utasa aztán az idegen városba érkezvén a zsinagóga ajtajában kiabálva meglelte egy pesti rokonát, aki szegény ember lévén megijedt, hogy egy újabb szájjal többet kell etetni. A fiú azonban öntudatosan közölte, hogy meg akar élni a maga emberségéből. Elfogadta, hogy cipőpucolóként kezdi. Hamar rá kellett jönnie, hogy az akkor Pesten a németnyelv, az írás, olvasás ismerete nélkül nem boldogulhat. Egyetlen örökségét, édesapja ezüst zsebóráját áldozta fel, hogy a szükséges tudást megszerezze. Schlesinger Mór aztán lassan megindult a karrier útján. Az árvíz elvitte bérelt földje termését, lakása teljesen kiégett, de nem roppant össze és végül a gabonakereskedelemben megtalálta a számítását.
Azt mondanám, hogy különös ember lehetett ez a Móric, ha a különös ember Sztálin jóvoltából már nem lenne foglalt. Ragaszkodott például, hogy Pali fiacskája muzsikálni tanuljon, és házi hangversenyeket adjon. Amíg Pali a zongorát ütötte, három kicsi leánytestvérének a földön mozdulatlanul fekve kellett biztosítani a hallgatóságot. Közülük a középsőnek neve sok évtizeddel később egy gyászjelentésre került, amelyen a nemzet nagy zeneszerzője és zenetudósa jelenté szeretett feleségének és hű társának, Kodály Zoltánnénak született Schlesinger Emmának elhunytát.
A gondos nevelés jegyében az immár gabonakereskedő apa fiát Drezdába küldte tanulni egy szabadkőművesek által fenntartott iskolába. Pali ekkor nem a tanulmányi eredményével, hanem a zenei tehetségével tűnt ki. A tizenhárom éves zsidó fiúcskát a katolikus templomba is kölcsön kérték orgonálni. Ő pedig a produkciójába – zsiványságból – beépítette a korabeli slágerek motívumait.
Egy jeles alkalommal diáktársainak illetlen kuncogásai miatt bukott le, mert orgonajátékába beleszőtte az Oh, du lieber Augustin motívumait. Talán ki is csapták volna, ha találtak volna a helyére hasonló orgonajátékost.
Pál úrfi külföldi neveltetése nem fejeződött be Drezdában. Fiatalemberként Antwerpenbe ment, hogy a korszerű kereskedés módszereit ellesse. Egy távirat szólította haza, amelyben édesapja súlyos betegségéről értesítették. Az így felkészült fiatalember a pesti gabonatőzsde elismert, sikeres személyisége lett. Ám a siker nem kábította el. Két óránként fiákerbe ült, hogy magatehetetlen édesapját egyik oldaláról a másikra fordítsa, és a napi hírekről informálja.
Az új évszázad első esztendejében választotta első ízben képvelőjévé Lipótváros. Merkantilistának mondva magát keményen csatázott az agráriusokkal, vagyis a mamutbirtokokkal rendelkező arisztokraták hatalmaskodáshoz szokott táborával.
Sándor Pál már korán felismerte azt az igazságot, hogy a tűrés, a meghunyászkodás nem hoz megoldást a zsidóság számára. Egyik szenvedélyes parlamenti felszólalása során kiáltotta közbe valaki: Ne hagyd magad Schlesinger! És ebből máig élő szólás-mondás lett.
Ami azt illeti, nem is hagyta magát. Egyik ifjúkori képen snájdig huszárfőhadnagyként láthatjuk. Az album a kardforgató Sándor Pált bemutatva, egyértelműen Konitz Géza így idézi fel a századfordulós hangulatot: „Akkor úgy voltunk mint ma, akkor is nagy volt az antiszemitizmus. De isten tudja, mégsem volt olyan csúnya, mint máma. Az emberek valahogy finomabban és lovagiasabban voltak antiszemiták”.

Sándor Pál szorgosan látogatta a vívótermet. (Erről a szokásáról még hetven éves korában sem tett le). Ha versenyzésre szánta volna el magát, már előbb megszülethetett volna a hírhedt újságcikk, miszerint „zsidó kézben a magyar kard!”. Párbajhős hírébe került, de nem személyes hiúság, vagy szerelmi ügyecskék miatt villogtatta fegyverét. Erről tanúskodik a következő idézet: „A parlamenti csaták folyamán Szilassy Zoltánnak került ellentétbe Sándor Pál, s az ügy a vívóteremben nyert befejezést. Néhai nagy miniszterelnökünk, báró Bánffy Dezső volt Pali segédje, akinek az első összecsapás előtt odasúgja, miután Szilassy valami neki nem tetsző megjegyzést tett: Te Dezső, ennek az úrnak nincsen választékja a haján, majd én csinálok egyet”.
Bánffy óvta Sándor Pált, hogy ne bízza el magát, de Szilassy nagyon hamar megkapta az ő hiányzó választékját.
Amikor a tanácsköztársaság idején túszként összeszedték a korábbi bukottnak vélt rendszer legjelentősebb figuráit, ebbe a hetvenöt tagú társaságba Sándor Pált is beválogatták. Nem csak mint kapitalistát, mint parlamenti képviselőt, hanem mint az OMKE elnökét. Mert ekkorra nyolc éves fáradozással Sándor Pál kiépítette a magyar kereskedők országos egységes szervezetét, amely sikeresen képviselte és védelmezte tagsága érdekeit.
Hegedűs Lóránt, a későbbi nagytekintélyű pénzügyminiszter, Sándor Pállal a börtönben címmel eleveníti fel emlékeit. „A gyűjtőfogságban valóban Budapest legjobb társasága együtt volt és hetvenöten kavarogtunk a szűk udvaron, amelynek kis pázsitját rövidesen Riviérának neveztük el.”. A zsúfolt cellák egyikében Rákosi Jenő csillogtatta hatalmas műveltségét és Sándor Pál egyik leghűségesebb hallgatója volt.
Hegedűs írásából tudhatjuk, hogy a túszokat – kivégzés helyett – négy hét múltán kiengedték. Ő Rákosi Jenővel együtt távozott. Sándor Pált akkor még bent tartották. „Közülünk ő maradt utoljára”.
Sándor Pál életében tehát sok nehéz, embert próbáló helyzet adódott. Ezek közül is kiemelkedik, amikor hűséges választói az ellenforradalom győzelme után beküldik a megalakult új nemzetgyűlésbe. Az országban eluralkodott akkor az a vélekedés, hogy a zsidók a felelősek a világháború kirobbanásáért, a világháború elvesztéséért, a tanácsköztársaság kikiáltásáért. Ők okozták a trianoni országcsonkítást, a gazdasági összeomlást, a nyomort.
Képviselői működését továbbra is úgy folytatja, ahogyan tőle azt már megszokhattuk. Az emlékalbumban helyet kapott Rákosi Jenőnek a Pesti Hírlapban egy 1927-ben megjelent cikke, amely a hadikölcsönök valorizációjáról folytatott parlamenti vitához kapcsolódik és amelynek idézését nehezen tudom majd abbahagyni.
Valorizálni, vagyis véglegesen értékvesztetté kívánták tenni a kisemberek által befizetett első világháborús hadikölcsönöket. A terv ellen Sándor Pál felemelte szavát. Az erről szóló cikk így indul: „Vajon milyen jelzőkkel vezessem ma a Pesti Hírlap olvasói elé Sándor Pált, aki mennydörgésszerű beszédében tárgyalta le a képviselőházban a kormány valorizációs javaslatát? Mondjam, hogy a kárvallottak pártfogója? A tönkrementek utolsó reménye? Az árvák és özvegyek szószólója? A középosztály egyetlen komoly barátja? Mindezt megérdemli, és még többet is. Teli volt a beszéde finánctudománnyal, megdöbbentő adatokkal, éles kritikával és lenyűgöző érveléssel, de mind e tulajdonságai közt mintegy tűzoszlop emelkedett fel a magasabb erkölcsi álláspontja, mellyel az ország becsületéért szállt síkra, s mellyel úgyszólván leperzselt minden ellenvetést”.
Majd később így folytatja: „Nagyon kellemes dolognak tartják általában jó barátságot tartani miniszterekkel. És Sándor Pál a hatalom nélkül való emberek és a vagyonvesztettek érdekében megkockáztatja, hogy görbén nézzenek rá a kegyelmes urak. Mert kegyetlen dolgokat mond nekik a nagy nyilvánosság előtt”.
A vezetésre termett férfiúnak, a sikeres üzletembernek, a félelmetes hírű parlamenti képviselőnek és párbajhősnek remek humora is lehetett. Nemcsak a kulturális élet nagyságait, így Ady Endrét, Kodály sógort támogatta terveik megvalósításában, de alighanem a karikatúrák nem mindig hízelgő rajzait is honorálhatta. Az albumban közölte hát barátainak és ellenfeleinek fotográfiáját, vagy a róluk készült rajzokat, de Bér Dezsőtől Gáspár Imréig a legnevesebb karikatúristák mintegy háromtucatnyi sikeres gúnyrajzát is, amelyek nyomon követik egész politikai pályafutását.
Közel jár már a hetvenhez, amikor újra nősül és megvalósítva ifjúkori álmát, nejével világkörüli útra indul. Eme nászútról készült beszámoló ma már több nagyon értékes fotográfiával is bekerült az albumba. Ide írok – a teljesség igénye nélkül – néhány általa meglátogatott városnevet: Athén, Alexandria, Jeruzsálem, Bombay, Kalkutta, Manila, Rangoon, Szingapúr, Bangkok, Hong-Kong, Kanton, Peking, Miyayama, Honolulu, Panama, Havanna, San Francisco, Hollywood, New York. Budapestre érkezve egy szikár, napbarnított, őszes, de gyorsmozgású férfiú ugrik ki elsőnek a vonatból.
Természetesen Sándor Pál az, akinek egyik-másik úti élményét érdemes ma is felidézni. Megjegyzi például, hogy a japánok egyértelműen a német példákhoz ragaszkodnak, csak arra kíváncsiak.
Sándor Pál két évvel korábban megjósolta az 1929-es tőzsdekrachot! Érdekes talán, hogy olyan szövetségesei vannak, mint Apponyi Albert, s barátként ír róla Gaál Gaszton, a kisgazdapárt szellemi atyja.
Az OMKE-ről alighanem elmondható, hogy az ország legjobban szervezett érdekvédelmi szervezete volt. 1929-es jubileumi ülését három miniszter, Budapest polgármestere, a tőzsde elnöke köszöntötte. Sándor Pál ez esetben sem tett lakatot a szájára. Figyelmeztetett, hogy „szegény országnak csak szegény kereskedői lehetnek. Ha hiányzik a vevő, a kereskedő sem boldogulhat, és ennek a szegény országnak a vevői mind ritkábbak lesznek, mind szegényebbek. A részletek kifejtésénél rámutatott, hogy a béke esztendeiben a hitel legjobb fedezete a bizalom volt. Ma a kiskereskedőket megfojtja a magas kamat és nagyobb rugalmasságra szólította fel a pénzügyminisztert.
A hetven éves Sándor Pál joggal érezhette úgy, hogy sikerrel vívta meg csatáját. És igaza is lett volna, ha az európai politikában nem bukkan fel egy minden korábbinál kegyetlenebb diktátor. Így másfél évtized sem kellett ahhoz, hogy a szívós munkával zseniális felépített életmű tragikusan összeomoljék.
Az üldöztetés, a háború nagy rendet vágott Sándor Pál gárdájában. A mellette nevelődött ifjak közül Varannai Aurél jeles újságíró lett és emlékiratában tovább folytatta a sorscsapások krónikáját.
Talán azt még érdemes elmondani, hogy a hanyatló Kádár időkben, amikor a magánkereskedők kis heti közlönyét szerkesztettem, illő tisztelettel megemlékeztem már Sándor Pál rendkívüli személyiségéről, és legnagyobb meglepetésemre levelet kaptam egy tengerentúli rokontól, amelyben megköszönte írásomat, egyben keserűen megjegyezte, hogy Sándor Pál emlékezete több figyelmet érdemelne.
Hát talán most itt is törlesztettünk egy keveset.