Kezdőlap » Remény » 2009. 3. szám » Benedek István Gábor: A 108527

Benedek István Gábor: A 108527

Benedek István Gábor

A 108527

A nagyformátumú életek szimbolizálják, kifejezik és meghatározzák a társadalmat és a történelmet, de a sors jelentőségét mégiscsak az emberek adják.
Spierer Géza egy esztendővel nyolcvanadik születésnapja előtt hazautazott New Yorkból. Sok év után először. Talán, hogy emlékezzen. Hogy sorsa tanulságait összefoglalja. És újra lássa azokat a helyszíneket, ahol valaha járt. Érezze a régi, már-már elfeledett illatokat.Az utazásra lelkileg felkészült, s ez a jó érzés a fizikai közérzetére is hatott: nyugodtabban vert a szíve, kiegyensúlyozottabbá vált a vérnyomása, s a cukráról is csak jókat mondott az orvosa…
Hősöm Pécsett született, az akkori világnak megfelelő rendű és rangú zsidó családban. Az ottani vallásos iskolában készítették fel az életre, akkor ez úgy volt természetes. Azt persze, a legkiválóbb oktatói sem tudták, hogy borzasztó, szörnyűséges század vár rá; lehet, nem is sejtették.
Az első döbbenet a gettóban érte, de még fel sem ocsúdott rémálmából, amikor Auschwitzban már megkapta a számot, a sohasem feledhetőt. 108527.
De rosszabb jött: Birkenau, a pokol. Szerencséjére fiatal volt a munkához, a megpróbáltatásokhoz, az éhezéshez. Mert akkor még nem is gyanította: ez csak a holokauszt-regény első fejezete. A folytatás a München melletti Mülldorf lágerben történt. Megalázások, lelki és testi kínok, éhezés.
Közben – ezt elképzelni sem volt képes – a világháború is haladt a maga rendje szerint előre. 1945. április 2-án a tábor elé megérkeztek az angolszász csapatok: ők pedig felszabadultak. Őt magát kórházba vitték: gyógyították, roborálták. Éppen augusztus 20. volt, amikor hazaérkezett. A Keleti pályaudvaron a JOINT képviselői várták. Nem a társadalom küldöttei, a magyar politika tisztségviselői, a jogutód kormány képviselői, akik bizonyos értelemben felelősséggel tartoztak a deportáltakért, a gázkamrákért, a krematóriumokért. Nem. „Csak” zsidók jöttek a zsidók elé.
Őket, a hazatérteket egy Feldmann nevű cionista tanár kísérte el a Bethlen téri iskolához, az ottani templomba, s mutatta meg számukra a legfontosabbat: a hitközségi konyhát, az éttermet…
Géza egy rokonától megtudta: szűkebb családjából senki nem élte túl a pusztulást. Ismét a cionisták segítettek rajta: előbb Mátyásföldön, később a Fasor Árvaházban helyezték el. A zsinagógában megismerkedett valakivel, aki besegítette a Zsidókórházba. Nem volt semmilyen szakmai ismerete, így hát betegeket tolt, segített a nővéreknek, alkalmazták a konyhán. Nagy emberi élménye volt, hogy a híres belgyógyász, Strausz Imre mellett dolgozhatott. Amikor megbetegedett – a gerincével – ő küldte fel kezelésre a Szabadság hegyi gyermekszanatóriumba. „Magát, fiam a deportálás tette tönkre” – mondta a professzor. „Meg az, hogy 49 hozzátartozómat pusztították el” – felelte a professzornak.
Élete következő lépésében egy idősebb kedves hölgy segített neki. Ismeretségük a kórháznak köszönhető. Meg-meghívta családjához – csonka családjához –, s biztatta, hogy tanuljon. A Péterfy Sándor utcában laktak, a közelben neki is itt szereztek szobát. Aztán felvették egy kőbányai iskolába, az ottani élelmiszeripari technikumba. Ez döntő mozzanat lett az életében. Később, már oklevéllel a zsebében, a Divatcsarnok konyháját vezette. Itt vette el Ágikát feleségül, aki titkárnőként dolgozott az áruház igazgatóságán.
Ezerkilencszáz-ötvenhat októbere után úgy érezte: neki elég volt az életveszélyes Magyarországból. Feleségével – egy nagyobb csoport tagjaként – Bécsbe ment. Ági gimnáziumot végzett, kicsit tudott angolul, s mert terhes volt: elsőbbségi beutazási engedélyt kaptak az Egyesült Államokba. Hajóval mentek New Yorkba. Két hétig tartott az út: a hullámzástól örökös tengeri betegségtől szenvedtek.
Gyorsan átestek az orvosi vizsgálaton. A zsidó regisztrációban további segítséget kaptak. Jó kis hotelben helyezték el mindkettejüket, s későbbi visszafizetéssel heti 200 dollár segélyt kaptak. Lakáshoz is a zsidó szervezetek segítették. Hősünk egy étteremben helyezkedett el, először tányérokat mosogatott. Szabad óráiban a nyelvet tanulta: a segélyből fizette az angol tanárt. Olyan jól haladt, hogy a kölcsön törlesztését elengedték.
Aztán egy kóser étteremben kapott állást. Pikolóként kezdte, később ételesként folytatta, végül főpincér lett. Felesége – hiszen okosan, takarékosan éltek – ruhaüzletet nyitott. Már saját házuk volt, itt nőtt fel két gyerekük. De úgy látszik, az amerikai élet már csak ilyen: elváltak. Ő 1976-ban újra nősült. A szakmában kezdték nagyon nagyra becsülni: egyre nívósabb, drágább éttermekbe került. Lassan már nem is az étteremnek, neki voltak törzsvendégei! Azaz sokan a kedvéért keresték fel a vacsorázó helyeket, s miatta tértek be a jó utcák rangos éttermeibe ebédelni a politikusok, a filmsztárok, a jeles személyiségek. Néhány érdemes név: Frank Sinatra, Gabor Zsazsa, Shirley MacLaine, Jacqueline Kennedy… Az egyik híres vendéglő őmiatta hívott meg muzsikálni egy egész cigányzenekart.
2001-ben egyedül maradt. Felesége oly hirtelen halt meg, hogy szinte nem is tudott magához térni. Egy zsidó újságban azt olvasta, hogy a magyarországi hitközség szervezésében tisztelgő emlékutat szerveznek Auschwitzba, Birkenauba. Levelet írt, az Élet Menetétől a szervezők válaszoltak.
Nem volt már fiatal, de úgy érezte: ott a helye ezen az úton. Megvette a repülőjegyét és – Budapestre érkezett. A régi emlékek megrohanták: a lágerből való szabadulás, az 1945-ös budapesti állomás, a JOINT segítsége, a Bethlen téri templom és iskola, aztán a Szabolcs utcai kórház, a szabadsághegyi szanatórium, és az a kedves hölgy, akit ott ismert meg és őt tanulni küldte; lakást szerzett neki, és rokonaként segítette, támogatta. És hirtelen emlékezett egy kislányra is, aki annak a jószívű, drága asszonynak a rokona volt, Évikére. Igen, igen, hiszen az a helyes kislány el-eljött a Péterfy utcai lakásba is, aki egy ízben megvarrta az ő elszakadt kesztyűjének ujját… Vajon megvan ez a lány?
Nem hiába Isten választott népe a zsidó! Spierer Géza ugyanis az Örökkévaló segítségével megtalálta Weisz Évát!
Ugyanott lakott, ahol régen.
Innen aztán gyorsan peregtek a filmkockák! Repülőjegy New Yorkba, házasság egy konzervatív zsinagógában, és a fogadalom: örökké!
Ha élni nem is lehet örökké, szeretni mindenképpen!
Ami engem illet, én magam Gézával Pesten találkoztam, újra eljött – eljöttek! – az Élet Menetére. Immár New Yorkból. És újra elmentek Auschwitzba. És amikor visszatértek, nekem is megmutatta karján a kékszínű tetoválást: 108527. Nyolcvan éves lesz pár nap múlva.