2009. 3. szám » Bitó László : Egy író hitvallása

Bitó László : Egy író hitvallása

Egy író hitvallása

Bitó László ön interjúja

Az író azokra a kérdésekre ad őszinte választ, amelyek gyakran merülnek föl
író-olvasó találkozóin

– Jól számolom, hogy az Ábrahám és Izsák, az Izsák tanítása és A názáreti Izsák után a nemrég megjelent Áldott vagy, Káin! a negyedik bibliai témájú könyved?
– Tulajdonképpen az ötödik. Az első könyv, az Akéda, Izsák megkötözésének, majdnem feláldozásának a történetét dolgozza fel. A fő kérdés: Ábrahám azért akarta-e megölni a fiát, mert hallotta Isten hangját, vagy azért hallotta Isten hangját, mert meg akarta ölni a fiát? Erre ugyanis volt oka, hiszen ameddig Izsák él, Sára, Ábrahám felesége, nyilván nem engedné meg neki, hogy visszahozza a parancsára száműzött elsőszülöttjét, Izmaelt. Ez a történet gyermekkorom óta foglalkoztat. Félelemmel töltött el, amikor milliók estek áldozatul földi kisistenek parancsának. Majd be kellett látnom, hogy Isten sosem fogja le a gyilkos kezet: az apai szeretet tette Ábrahámot képtelenné arra, hogy megölje a tulajdon fiát. A kezét lefogó angyal ennek a szeretetnek a metaforája. Azért kellett megírnom az Ábrahám és Izsákot, hogy túltegyem magam gyermekkorom rémálmain.
– A párbeszédben, klasszikus dialógusformában megírt Izsák tanítását is ilyen, gyermekkorodból eredő kényszernek tulajdonítod?
– Talán inkább vágynak, hogy az apák így beszéljenek fiaikkal, átadva nekik tudásukat, tapasztalataikat, bölcsességüket.
– Ezzel eljutottunk A názáreti Izsákhoz, amely viszont az evangéliumok tanítását, Jézus feláldozását értelmezi egészen másként. Ezzel is volt valami célod azon túl, hogy írj egy mélyenszántó és izgalmas történetet? Kezdve Jézusnak az evangéliumokban nem ábrázolt gyermekkorával?
– Két kérdés foglalkoztatott: hogyan lett a mostohaapja által felnevelt Jézusból a szeretet profétája? Erre az apját kereső Jézus nehéz gyermekkorának megértéséből nyertem választ.
– És a második kérdés?
– A két évezredes, fabrikált vád, az istengyilkosság vádjának a feloldása munkált bennem. Már csak azért is, mert meggyőződésem, hogy ez a hamis vád szolgál mind a mai napig az antiszemitizmus melegágyául. Ki kell végre feketén-fehéren mondani: nem a zsidók harcolták ki, hogy Pilátus keresztre feszíttesse a vándor rabbit, akit alig pár nappal korábban hozsannázva fogadtak. De ezt esszéformában is megírtam a Múlt és Jövő Heller Ágnesnek dedikált (2009/2) számában.
– És mi a negyedik, korábban megjelent bibliai ihletésű könyved, amelyet az előbb említettél?
– A lengyel Szyksznian Wandával közös Gáspár, Menyhért, Boldizsár című könyvünk Máté evangéliumának egyik jelenetét dolgozza fel, mely szerint az újszülött Jézust három napkeleti bölcs kereste fel és ajándékozta meg arannyal, tömjénnel és mirhával. Ezt írtam meg karácsonyi történetként arra válaszul, hogy vajon kik lehettek ezek a bölcsek, és milyen csillagot követve kerültek oda? A történetem, amelynek a Karácsonyi ősökuménia alcímet adtam, valójában a különböző vallások találkozásáról szól. Talán azért nem jutott eszedbe az imént, mert akár karácsonyi mesekönyvnek is lehet tartani, bár minden korosztálynak szól.
– Tehát az idén megjelent Káin-könyved előtt kettő foglalkozott a héber Bibliával és kettő a kereszténnyel, vagyis az Ószövetséggel és az Újszövetséggel. És most…
– Nem szeretem ezt a megosztást. Jézus zsidó volt, és csecsemőkori Egyiptomba menekítésén kívül egész életét – zsidó családba születve – zsidóként, zsidók között élte le. A tanmesék, amelyeket neki tulajdonítanak, többnyire tóraértelmezések. Például annak az értelmezése, hogy mit lehet tenni sabbaton. Ezzel a kérdéssel mindmáig sok rabbi foglalkozik.
Azt is figyelembe kell vennünk, hogy úgy, mint ma is, akkor is többféle zsidó irányzat létezett: voltak konzervatív szadduceusok és liberálisabb – olykor álszent – farizeusok, voltak békés esszénusok és harcias zeloták. Jézus tanítását legfeljebb egy elfogadott új irányzatnak tekinthetjük, hiszen Jézus minden zsidó közösségben szívesen látott vándorrabbi volt. Nagy valószínűséggel mondható, hogy nem kívánt egy egészen új, antiszemita vallást alapítani.
A mai kereszténység ideológiáját attól a Saulus-Paulustól eredeztethetjük, aki Jézus tanítványainak legbuzgóbb üldözőjéből lett Jézus tanításának önkéntes és önkényes értelmezője. Ő zsidó létére római polgár volt, s mint ilyen, legalábbis politikailag skizofrén. De a damaszkuszi úton történtek alapján lélektanilag is annak tarthatjuk. Ne feledjük: a négy kanonizált evangélium az ő korában, ideológiai befolyása alatt született meg. Pál, aki csak pszichés elragadtatásában találkozott a már rég halott Jézussal, és tanításait csak hallomásból ismerhette, a zsidóságtól elszakadó birodalmi vallást kívánt létrehozni. Ezért nem akarta elidegeníteni a rómaiakat, s ezért is lehetett fontos neki és kortársainak, hogy az istengyilkosság vádját Róma helyett a zsidókra hárítsák.
Mi Magyarországon jól tudjuk, hogyan működtek a koncepciós perek, miként kellett „feszítsd meg Mindszentit” kiáltanunk. Legalább nekünk tehát röhögnünk kellene az állításon, hogy szegény Pilátusnak engednie kellett a zsidók Jézus megfeszítésére irányuló követelésének. Életszerűbb az az elképzelésem, miszerint Pilátus zsoldjában álltak azok, akik hamis vádakkal követelték Jézus elítélését, amikor Pilátus el akarta tenni láb alól az egyre nagyobb tábort mozgósítani képes prédikátort.
– Vigyázz, mert eretnekséggel fognak vádolni!
– Ha a Názáreti Izsák című könyvem megjelenése után nem hurcoltak máglyára, sohasem fognak. De most kapaszkodj meg, mert ezek az írásaim elvezettek ahhoz a hithez, hogy az isteni szeretet birodalma – beleértve a zsidó-keresztény megbékélést, az újraegyesülést – csak akkor jöhet el, ha megértjük: a messiás nem személy, hanem fogalom, a felkentség fogalma. Ez a felkentség nem egyetlen embert emel ki a sok közül, hanem minden embert az állatok közül. Mindazoknak is, akik hiszik, hogy csakis Dávid király leszármazottja lehet a boldogabb jövőt hozó Messiás, továbbá be kell látniuk, hogy manapság már milliószámra élnek közöttünk Dávid király leszármazottjai. Maga a királyság is elavult fogalom. A királyi ház meg még inkább. Dávidot illene elfogadnunk mint a halandó és esendő ember példaképét, aki élvezte az életet – olykor túlságosan is –, ám nagyon erős volt benne annak tudata, hogy népét kell szolgálnia. És tevékeny, gazdag élete végén szépen, megbékélten tudott meghalni. Dávid az, akinek lennünk kellene: másokért sokat tevő, boldogságra vágyó, hús-vér ember. Hogy mennyire képviseli a mindennapi esendő embert, láthatjuk abból is, hogy a szerelemtől eszét vesztve a hatalmával is visszaél, és házasságtörő lesz. És hogy a Biblia szerint hetven évet élt, mint legtöbbünk, akik túléljük a hetet, szemben a metaforikus ősatyákkal, akik akár hétszázat is megélték. Bár szerintem ez is értelmezés kérdése. Tehát metaforikus.
– Szóval nem várod a messiási megváltást?
– Sem a zsidóság szerint még eljövendőtől, sem attól, aki az evangéliumok szerint kétezer évvel ezelőtt már eljött, de azóta sem lettünk megváltottak, azaz jobbak, megértőbbek vagy akár szentebbek. Százszor, talán ezerszer több embert öltünk meg a múlt században, mint a Jézus előttiben, habár ez nemcsak megváltatlan gonoszságunk, hanem legalább (részben) a technikai a fejlődés rovására írható. A már kétezer éve elérkezett messiásról tudjuk, hogy nem váltotta be az eljöveteléhez fűzött akkori reményeket sem: például azt, hogy megszabadítja népét a római uralomtól. Be kell látnunk: „Nekünk kell megváltanunk magunkat” – ahogy publicisztikáim egyik kötetének címe is állítja.
– És nem hiszel abban, hogy Jézus Krisztus a szenvedésével, kereszthalálával megváltotta az emberiséget az eredendő bűntől?
– A rómaiak ezreket ostoroztak meg, majd hagytak a kereszten meghalni nem pár óra alatt, ahogy az evangéliumok szerint Jézus meghalt. Lassú, napokon át tartó, fuldoklásos halálban kiszenvedve. Az a tanítás, hogy egy ember megkínzása megválthat másokat, legfeljebb elfogadhatóbbá tette és teszi a gonoszok számára embertársaik megkínzását. Másrészt nem is hiszek az eredendő bűnben, vagy úgy is mondhatnám: nem tartom Éva bűnének, hogy „szakajtott egy almát” a tudás fájáról. Ellenkezőleg: Évának, az életadónak szüksége volt a tudásra. Az, ahogy Mózes első könyve leírja az „első emberpár” történetét – maga lett volna az abszolút pokol. Hogy az anya nélkül született és nevelkedett, az asszonyi dolgokban járatlan Évának asszonyi segítség és tudás nélkül kellett megszülnie gyerekét. Méghozzá a nélkül a megnyugtató tudás nélkül, hogy előtte már milliók túlélték a vajúdás minden fájdalmát. Mint ahogy az édeni létet is pokolnak kell tartanunk, ha belegondolunk, milyen lehetett az élet a Kert rabságában. De persze semmi sem történhetett úgy, ahogy le vagyon írva. Ezért kellett megírnom…
– Mielőtt rátérnénk legújabb könyvedre, jó volna, ha befejeznéd azt a gondolatot, hogy nem hiszel az eredendő bűnben. Szerinted a keresztény egyházatyák miért tartják olyan fontosnak ezt a fogalmat?
Tanításuk szerint a keresztség mossa le rólunk a mindannyiunkra átszálló eredendő bűnt. A keresztelést pedig csak az egyházuk szolgálatában álló ember végezheti el, aki a megkereszteléssel egyben az egyház tagjává avatja az ebbe beleszólni nem képes újszülöttet. Ezzel az egyházatyák garantálták hatalmuk fenntartását, kivételesen előnyös életüket. Ám talán még fontosabb volt az egyházatyák számára a bűnbeesés történetében az, hogy az eredendő bűn a tudás elnyerése volt, amely ellen az akkor egyetlen keresztény egyház küzdött, dogma-akadályokat helyezve a válaszokat keresők útjába. Sőt nem engedték a tanításuk alapjául szolgáló Biblia lefordítását olyan nyelvekre, amelyeket a népek szélesebb körei megértettek volna.
– Igen, ezt az érvelést ismerjük, de Káin-könyvedben sokkal messzebbre merészkedsz. Ellenmesédben – hogy Heller Ágnes szavát használjuk – kiderül, hogy a Kert Ura nem Isten, hanem egy fanatikussá vált nódi bölcs, és úgy állítod be, hogy Ádám és Éva, de különösen Ádám sóvárgott a Kerten túli szabadságra.
– Persze, hogy ki akartak szabadulni a Kert tétlenségének unalmából, megalázottságából. Például abból, hogy a meztelenségüket eltakarni nem engedő Uruk szeme láttára még nemi ösztönüket sem tudták volna kielégíteni tudatlanságukban ügyetlenkedve. Nemhiába vannak, akik úgy értelmezik a bűnbeesést, hogy Éva elnyerte nemiségének tudását. Talán nem annyira csak a megtermékenyüléshez szükséges tudást, amelyet elleshettek az állatoktól is, hanem az igazi nemiség, vagyis a gyönyörszerzés és -adás tudását, melyet a házassági kötelességről prédikáló, cölibátusban élő egyházatyák és a perverz gyönyörüket olykor önostorozásból nyerő szerzetesek olyannyira elítéltek.
Áldott vagy, Káin! című regényem azonban zsidó-keresztény kultúránk alapjait sokkal inkább meghatározó kérdésekre is nyújt – a 21. század remélt megbékéléséhez, humánusabbá válásához – válaszokat. Valóban Isten uszította egymás ellen az első testvérpárt? Valóban az irigységből ölő testvért vette-e védelmébe? Valóban Isten átka a kenyérkereső munka és a vajúdás fájdalma? Valóban férjük uralma alá rendelte Isten Éva leszármazottait? Valóban oldalbordából származik a női nem? Amíg igennel válaszolunk ezekre a nyugati kultúránkat meghatározó kérdésekre, nem számíthatunk a múltunknál szebb jövőre. Azért kellett megírnom Ádám és Éva, Káin és Mahal kétgenerációs családregényét, hogy a kollektív tudatunkban élő, kultúránk, művészeteink minden ágába beágyazott bibliai történeteket más nézőpontból, más megvilágításban bemutatva, szabadabb gondolkodásra ösztönözzön. És segítsen abban, hogy az évszázadok óta növekvő, a népek, a vallások, a nemzedékek és a nemek közötti konfliktusok végre feloldódjanak, szertefoszoljanak…