Kezdőlap » Remény » 2009. 3. szám » Deutsch Gábor: Egy veterán őrnagy Grúziából

Deutsch Gábor: Egy veterán őrnagy Grúziából

Deutsch Gábor

Egy veterán őrnagy Grúziából

A Hegedűs utcai imaház első sorában minden nap reggel és este látható egy szürke ruhás, jellegzetes kalapú idős férfi. Botját sérült kezében tartja. Apró léptekkel igyekszik otthonába. Alakját legendák veszik körül. Részt vett a nácik elleni háborúban, tanúja volt az olaszországi partraszállásnak, a németek fogságából megszökve partizánnak állt, táncolt a Milánói Scala színpadán, rúgta a labdát a Dinamó futballcsapatában. Kitüntetések sorát kapta és megjárta Sztálin börtönét. Eljutott Izraelbe, majd Magyarországra költözött lányához. Unokája, dédunokája Grúziában lakik.
Eseményekben talán túlságosan is gazdag életútját érdemes felidézni. Neve: Manaserov Peszarijon Sámuelovics. Született Grúziában 1922. szeptember 30-án Chinváli (ejtsd: Cinvál) városában, amelyet egy ideig Sztálinirnek neveztek. Apja gazdálkodással foglalkozott, földjét művelte, állatait gondozta, bárányait legeltette, mint az ősapák a Szentföldön. 1937-ben, a bolsevista hullám erősödése nyomán, apjától mindent elvettek, fizikai munkásként burkoló lapokat csiszolt. A városban sokáig virult a zsidó élet, régebben hét zsinagóga fogadta híveit. 1937-ben az említett politikai hullám hatására hét rabbit likvidáltak, az imaházak száma kettőre csökkent. Az egyiket Ábrám Cháchám, a bölcs építette. Gyerekeit Leningrádban taníttatta. Az ő egyik fia ma is orvos Cinválban. Errefelé az emberek nagyon tartották a vallást. Egész héten dolgoztak, de a szombatot igyekeztek – legalábbis a háborúig – becsülettel megtartani, valamint a szabályokat követni, a gyerekeket felvenni Ábrahám szövetségébe.
A cinváli zsidók erősen tisztelték a hagyományokat. A háború mindent felborított, a szál azonban nem szakadt el teljesen. Láthatjuk az onnan érkezett fiatalokat, közülük sokan tudnak imádkozni, ismerik a szokásokat, a grúz betűkkel fonetikusan írt imalapokat és könyveket ott látjuk a kezükben.
Peszarijon színjelesen végezte a középiskolát. A zsinagógák akkor még legálisan működtek, de bizony, aki akár jeles bizonyítványt mutatott fel, és tovább akart tanulni, annak anyagi áldozatot kellett hoznia, és nem is keveset. A fiú belépett a Komszomolba. Ezt meg kellett tennie, mert akit nem vettek fel vagy kizártak e mozgalomból, annak még a családját is megbélyegezték. 1941-ben önként jelentkezett katonának, 18 évesen. Meggyőződésből tette, mert a sajtó propagandájára ugyan nem adott, de a nácik rémtetteiről sokat beszéltek az emberek. Októberben lépett be a seregbe. A légierőhöz került. Számos nagy csatában vett részt. Rosztovot is felszabadították. Aztán ukrán területre vezényelték, Bárvenkóba. Ott sebesült meg. Tél volt, hideg. A bajtársai Borisznak szólították, nehéz grúz nevét nem tudták kiejteni. Hallotta a nevét, Vologya Bekajev oszét nemzetiségű fiatalember hívta. Ő ment a hang irányába, s akkor látta, hogy a bajtársát lövés érte a lábánál. A nyílt sebből kilátszott a csont. Be akarta kötni, de nem talált kötszert. Köpenyének ujját tépte szét, és azzal kötötte be a vérző sebet. A fegyvert a sebesült lábára kötötte, hogy azzal rögzítse a sérült részt. A nagytestű Vologyát erejét megfeszítve húzta a földön. Szerencsére hótakaró borította a mezőt. Végtelennek tűnő idő után érkeztek ahhoz az árokhoz, ahol szanitécek dolgoztak. Egy ápolónő – megjegyezte a nevét –, Tamara Karacasvili igyekezett kezelésbe venni a sérült férfit, amikor bomba csapódott a közelbe. A légnyomás hősünket, Peszarijont az árokba döntötte, és a föld valósággal eltemette. Tamara és társai kiásták és kiemelték az árokból. Peszarijon mozdulni sem tudott. Tamara amennyire lehetett, ellátta a sebét, és egy szánkóval a szükségkórházba szállíttatta. Néhány hétig nagyon lelkiismeretesen ápolták, majd Valasinoba került egy kovács házába. A házigazda valahol a fronton harcolt, de a család gondosan ellátta őt. Néhány hónap múltán oly erősnek érezte magát, hogy jelentkezett a parancsnokságon.
Most engedtessék meg egy kis kitérő. 1975-ben a győzelem harmincadik évfordulóján Tbilisziben a Vake parkban összejöttek vagy háromszázan az egykori bajtársak. A megemlékező beszéd után „Borisz” is szót kért. Köszönetet mondott azoknak a szanitéceknek, ápolóknak és orvosoknak, akik életük kockáztatásával mentették a sebesülteket. Név szerint említette Tamara Karacasvilit. Csodák csodája, a hölgy is részt vett az ünnepségen és a végén megkereste őt. Peszarijon még most is meghatódik, amikor erre a pillanatra gondol. Ott állt előtte élete egyik megmentője! Megtudta azt is, hogy a bajtársát, Vologyát a bomba halálra sújtotta. Rajta már nem tudtak segíteni.
A harcmezőre visszatérve osztaga parancsnoka rövid idő múltán elesett. Őrnagyi rangban őt nevezték ki utódjává. Ma is így szólítják: Őrnagy elvtárs. Ígérték, hogy megküldik a kinevezés dokumentumait. Az iratok kézbesítésére azonban nem kerülhetett sor. Osztagukat bekerítették, egyik oldalon a németek, másik oldalon a románok, akik abban az időben még a náci szövetségben harcoltak. A kör egyre szűkült. Barátjával, az ukrán Vologya Dudkinnal elrejtőztek egy árokba, búzával takarták be magukat. Két napig bujdostak így, s amikor kimásztak az árokból, viszketett az egész testük. A Donyecben akartak megfürödni. Le is vetkőztek, és éppen amikor mosakodtak, tizenkét román katona fogta el őket. A ruhájukat magukra vehették, de a cipőjüket a románok megtartották. Több mint tíz kilométert gyalogoltak a búzamezőn. Vérző lábbal érkeztek a német fogolytáborhoz. Átadták őket a náciknak, de a cipőjüket nem adták vissza. Volt ott egy grúz férfi, akit talán a Teremtő küldött oda. Elhullott kutyák bőrét húzta le, és abból készített papucsot nekik. Úgy érezték, újjászülettek.
Németország felé vitték őket, illetve legtöbbször gyalog mentek, napokon át. Az ukránok nagyon rendesen viselkedtek velük. Élelmet, ivóvizet adtak. Elérkeztek egy faluba. Jött két lány, ők javasolták: mondják, hogy ők testvérek, és beteg anyjukat mennek meglátogatni. Miként mondanánk ezt, szabadkozott Peszarijon, hiszen nem is hasonlítunk egymásra. Az egyik őket kísérő német katona, aki megjárta Lengyelországot, már sok mindent látott, és sok mindentől megcsömörlött, megengedte, hogy hozzanak számukra ennivalót. Hoztak is kenyeret, vajat, mézet. Eddig csak egy barátja volt, Vologya, de mindjárt lett harminc, mert mindenki éhes volt. A végén még meg is fürödtek, egy hordóba töltött melegvízben. A lányok apjától maradt ruhákba öltöztették a két férfit, levetett, tetves gönceiket elégették. Reggel aztán Kupenszkbe irányították a foglyokat, egy hevenyészett táborba. Majd Harkov következett, ahol egy hatalmas láger állt. Itt történt, hogy orvosi vizsgálatra kellett menniük. Peszarijon bajban volt, mert félt, hogy a vetkőzés során származására fény derül. Egy grúz bajtársa segített rajta, aki a harmincas számot viselte, Alesa Pudgaradze volt a neve. Átadta neki a saját köpenyét, és a számmal, ő újra beállt a sorba helyette. Nevet is adott neki, Basasvilinek hívták ezután. A grúzok nagyon lojálisak voltak, zsidó voltát senki nem árulta el még akkor sem, amikor Németországban Neugamirba kerültek, ahol ő mint asztalos dolgozott. Onnan kisvártatva egy másik műhelybe irányították, mert kellett a munkaerő. Ez a gyár Ausztriában volt. A fegyelem itt már meglazult, tizenketten megszöktek, ő is. Egy éjszaka Olaszországba mentek, Torontóba. (Nemcsak Kanadában, hanem Olaszországban is létezik ilyen nevű város.) Csatlakoztak a partizán mozgalomhoz. Csakhogy Olaszországban két partizánszervezet harcolt a nácik ellen. A Garibaldi, amely a kommunista párt irányítása alatt működött, valamint az Ozopo, amely angolszász irányítás alatt küzdött az egyébként közös célért. Ők az Ozopóhoz kerültek, s ez döntően befolyásolta a csoport tagjainak későbbi életét.
Vezetőjük egy kitűnő muzsikus, David Kavszadze volt. Peszarijon számára ismert volt a muzsika világa. Nemcsak kellemes hangot, tánckészséget is örökölt a szüleitől. A háború után Kovszadze népi együttest alakított, és szép sikereket ért el. Még a Milánói Scala Színpadán is felléptek! David apja, Szandrik Kavszadze, a Szovjetunióban nagy megbecsülést szerzett. Sztálin egy arany trombitával ajándékozta meg. David együttesét számos előkelő és patinás helyre hívták meg; invitálták Amerikába is, igen előnyös feltételekkel. A meghívást Kavszadze nem fogadta el, mint hangsúlyozta, nekik a Szovjetunióban a helyük, ott kell a kultúrát terjeszteniük. A szovjet misszió vezetője utasította őket, hogy utazzanak Bádenbe. Sztálin Picundában nyaralt, a művész számított rá, hogy biztosítani fogja számukra a hazatérést és az otthoni szereplést. A hazatérés előtt, erős felügyelet mellett, megnyílt számára az út, de mert az Ozopo csoporthoz csatlakoztak, tíz évre a Gulágba zárták.
1947-ben Sztálin ugyanis hozott egy rendeletet, hogy aki német fogságba esett, az biztosan gyáva és áruló, tehát 25 évi börtönt érdemel. Természetesen Peszarijont is érintette az ítélet, de úgy látszott, talán megússza a súlyos elzárást, mert a foglyok között futballcsapatot szervezett. Jól rúgta a labdát, és így a Dinamó igazolta le. 1949-ben mégis letartóztatták. Számos esetben próbált fellebbezni, vagy méltányosságot kérni, de Sztálin haláláig válaszra sem méltatták. Utána már kapott választ, de az elutasító volt. 1956-ban a XX. Kongresszus híre a táborokba is eljutott. Bátorságot adott neki. Ekkor Rudenko főügyésznek kérvényt írt. A Tavda városában lévő tábor parancsnoka küldte el a levelet. Két hónapot kellett várni, de végül megérkezett a várva várt szabadulást jelentő határozat. Nemcsak kiengedték, hanem rehabilitálták is, visszakapta kitüntetéseit is. A szokás az volt, hogy aki ahány város felszabadításában részt vett, mindegyikért kap egy-egy érmet.
Peszarijon először visszatért szülővárosába abba a házba, ahol az édesapja élt és kereskedéssel foglalkozott. Ő régen is remekül számolt, a golyós „styoti” művésze volt. Goriban lakott egy szép lány, aki női ruhákat készített. Elvette feleségül, és egy idő után ő is Goriba költözött. 1959-ben született a lánya, Marina, 1961-ben a fia. Ügyes kosárlabdázó lett, a termete is illett a játékhoz. Megjárta Izraelt, de üzleti ügyei úgy hozták, hogy 1993 és 1998 között Budapesten dolgozott. 98-ban itt, Budapesten 35 éves korában autóbaleset áldozata lett. Izraelben temették el, Ásdodban. 2002-ben meghalt Peszarijon felesége. Őt is oda temették, a fia mellé.

*

Peszarijon a mesélés közben megtörölte homlokát. „Ha rossz ember lettem volna – gondolkodik el –, nem lett volna annyi barátom. Életem során sokan segítettek. Grúziában jól éltünk. Volt két házunk, értékes bútorokkal, márkás készletekkel, perzsa és beludzsi szőnyegekkel.”
A kilencvenes években gondot jelentett Grúziában a kenyérellátás. Ekkoriban történt, hogy megélénkült a zsinagógai élet. A közösséget – tőle telhetően – segítette. Már Budapesten élt, amikor meglátogatta itt a grúz főrabbi. Ugyanis a felesége halála után értelmetlennek tartotta, hogy Grúziában maradjon. Elment Izraelbe. Grúziai házát, bútort, holmiját potom áron adta el. A pénzt fia özvegyének és családjának adta. Izraelből aztán ide költözött, sőt, a lányát is ide hívta. Magyarországra.
A Hegedűs Gyula utcai imaházba naponta kétszer jár. Jó oda menni, mint mondja, sok ott a jó ember. És köztük a grúzok! A grúz közösség is oda jár. „Egész életemben jó emberekkel találkoztam, például Dudkin Vologyával. Őt Amerikába vezérelte sorsa, megbecsült ember, vallásának lelkésze.” Ami most történik Grúziában, azt nem érti. Ismert ő oszét embert nem is egyet, de harcolt, majd dolgozott ukránnal és orosszal is. Nem volt egymással soha semmi bajuk! A Teremtő óvja meg a politikusokat, adjon nekik hosszú életet, de valami hasznos, szép mesterséget. Például legyenek asztalosok, kovácsok – ő mindkettőt kipróbálta, igen jó munka – ezeket jó szívvel ajánlja nekik. Az a szó, hogy gyűlölet, talán még sosem jutott eszébe.
Chinvali, amikor megszületett, a Grúz Köztársaság egyik városa volt. Az ország zsidóságának centruma. Ma Dél-Oszétia fővárosa. Utcáit barikádok, lövészárkok tarkítják, romok mindenütt. Lidércálom.
Tipeg az öregúr az utcán, fejében kavarognak a gondolatok. Eljött hozzánk a lakásunkra, beszélgettünk vagy három órán át. Munkácson született feleségem tolmácsolta a szavait. Talán a szeretet közegében kissé megkönnyebbült. Mi pedig, valami keveset megtudtunk egy eddig általunk nem ismert világról és egy érdekes, jó emberről.