Kezdőlap » Remény » 2009. 3. szám » Gerő Zsolt: Az első nyolcvan évem

Gerő Zsolt: Az első nyolcvan évem

Gerő Zsolt

Az első nyolcvan évem
Részlet

1944. március 19-én bejöttek a németek. A cserkészcsapattal csillagtúrára mentünk, rajok, őrsök, több irányból közelítették meg a csapat gyülekező helyét. Szerencsére a csapatban évek óta kiépült a riadólánc és megszervezték a veszély esetére a gyors értesítést. Így történt, hogy a Péter-hegyi találkozóra futár érkezett. Közölte, hogy a németek megszállták az országot, mindenki azonnal térjen haza. Elbúcsúztunk egymástól. Sokukat nem láttuk többé. A cserkész vezetők többsége elpusztult. Néhányan – Giesser őrsvezetőm is –, illegalitásban mentettek embereket, küzdöttek a nyilasok ellen.
Még egy hónapig bejárhattam dolgozni a műhelybe, amíg a zsidók, sárga csillaggal a ruhájukon egyáltalán kijárhattak az utcára.
Ehhez a kegyetlen időszakhoz tartozik, hogy voltak gyilkosok, voltak szemlélők és néhányan igaz emberek. Ilyen volt Kóber Ferenc. Ezért írok Kóber Ferenc mesterem emberiességéről. A Rotschild családot is elvitték a téglagyárba és sorsuk megpecsételődött. Imre ügyesen megszökött a munkaszolgálatból, megkereste Olga feleségét és Magda lányát az egyik téglagyárban. Kiszöktette őket és megkereste a Rákos hegyen lakó Kóber Ferencet. Ő azonnal befogadta őket és a kerti házukban, elbújtatta. Majd elküldte a feleségét a Róthékért is és elhozatta a családot két kis gyerekükkel együtt. Amikor a razziák sűrűsödtek, a két családot a ház egyik részében bújtatta el. A felszabadulást mind a két zsidó család épségben megélte. (Róthék később Izraelbe vándoroltak és felvetették Kóbert és Terit, a feleségét a Yed Vasem igaz emberei sorába. Sajnos ezt Kóber már nem érte meg, csak a gyerekei.)
Szabadulásukat követően, Rotschildék kiásták a kertben elrejtett ezüstjeiket, de nem voltak gálánsak a megmentőikkel. Ezt finoman fogalmaztam. Imre újabb két üzemet alapított és jó orral megérezte az államosítás szelét. Az államosítás előtt még eladta a cégeit, és családjával disszidált. Bécsben hamis tanúkkal ügyesen elintézte, hogy mint Németországba deportált család, akik a koncentrációs tábort is megjárták, – magas kártérítést kapjanak. Ebből a jelentős
pénzből hozott létre egy üzemet, Bécsben. Ügyesen csinálta!

1944. május végétől a zsidókra rájárt a pokol. Öt éve folyt a háború és véget ért a németek győzelmi sorozata. A magyar fasiszták, a háború minden baját a zsidókra zúdítottak, újság, rádió mind erről szólt. Júniusban néhány hét alatt sok százezer vidékit szállítottak a koncentrációs táborokba. 600,000 magyar zsidót pusztítottak el. Június 21-ig a kabátokra fel kellett varrni a sárga csillagot.
Behívták a 14 évnél idősebb fiúkat, lányokat, és az öregeket romeltakarításra. Én is ilyen munkára kerültem. Minden reggel 7 órakor találkoztunk a Köröndön, ahol kőműves vállalkozók30-40-es csoportokban elvittek minket a romos házakhoz. Az én vállalkozóm Nyitrai Ágoston volt. 1944. október 14-ig dolgoztam nála és még be is jelentett az OTI-ba. Én többségében az Andrássy út és a Lendvai utca lebombázott házaihoz kerültem. Nyolc órát dolgoztam. A romházakból talicskával, kézi troglival, sittet hordtunk az utcára. Velünk kőművesek dolgoztak, nem bántak velünk durván, de dolgozni kellett. Egyik kőműves megkedvelt, mert a szerszámait éleztem, meg látta, hogy szeretek dolgozni. Néhányszor megkínált étellel is. Sok öreg nehezen bírta a munkát, ezeknek segítettünk. Velünk dolgozott pl. Bokros Birman Dezső szobrász, voltak diákok, gyenge asszonyok. Ami jó volt, hogy kaptunk meleg ebédet.
Sárga csillagosan is dolgoztunk. Júniusban újabb rendelet kötelezte a zsidókat, hogy költözzenek össze, a kijelölt, csillagos házakba. Kerestük a helyeket, és Ziegler Imre rokonai,
Herczog Aladár és családja vállalták a befogadást a VI. Dessewffy utca 43 számú ház 3.-ik emeletén. Az ő házukat is kijelölték csillagos háznak. Ő is örült, hogy nem idegenek kerülnek a lakásába.
Ma nehéz elképzelni, mit jelent egy hattagú család néhány napon belüli költöztetése egy másik belakott lakásba. Talán ekkor kezdtem férfivé válni? Igaz, hogy 13 éves koromban férfivé avattak, de az csak formaság. Édesapám és Tomi munkaszolgálatban robotoltak. Négyen voltunk otthon, én a „férfi”. Nekem kellett csomagolni, a házban lévő szenespincéből kézikocsit kölcsönözni és megrakni. 82 éves nagyapám ebben nem tudott segíteni. A csillagos házban felcipeltem a holmikat. Megint fordulni. Édesanyám tanácstalan volt, hogy mi a legszükségesebb, mit vigyünk át? Én mondhattam, hogy mi fér el ott. Fontos volt az élelmiszereink átmentése. A töménytelen könyv, ruhák, konyhaeszközök, meg sorolhatnám, ott voltak előttünk. Mit vihetünk még át? Éreztem, a fontosságom, hogy rajtam a család gondja!
A közös lakásban nehezen alakult az együttlét, mert Herczog felesége egy kibírhatatlan perszóna volt. Alig vittünk a három szobás lakásunkból holmit, azt sem tudtuk elhelyezni.
Azért kibírtuk valahogy. A zsidók lakta lakásokból történt távozást követően, az új lakók, a lakásokat természetesen kirabolták.
A Dessewffy utcai, kellemetlen együttlét sem tartott sokáig. 1944. november közepén – egyik hajnalban, a csillagos házban – nyilasok és rendőrök, az udvarra terelték a 16-től 60 éves férfiakat és nőket. Az udvaron összegyűjtötték őket, és gyalog indították őket az óbudai téglagyárba. Így ment el Édesanyám és Aranka. Erről már írtam. Nehéz szívvel búcsúztam tőlük. Nem gondoltam rá, hogy többé nem látom Édesanyámat. Én nem mentem le az udvarra, hanem elbújtam a padláson. Tovább dolgoztam a romeltakarításon, jó igazolvánnyal rendelkeztem, hogy munkára vezényeltek.

1944. november utolsó napjaiban már ácsolták a gettó falait. Rendelet kötelezte a zsidókat, hogy december 2-ig be kell vonulni a gettóba. November utolsó napjaiban sorra került a nagypapám is. Nagypapám bevonult a többi öreggel és gyerekkel a gettóba. Két botjára támaszkodva, nagyon kis batyujával, amit még elbírt lépegetett a csoportban. Szegény! Kilencedik évtizedében, a pihenés, a nyugodt öregkor helyett ő már a halála felé menetelt. Öreg szervezetével, kis holmijával nem soká bírhatta. Biztos ember sem akadt, aki elbúcsúztatta volna.
Én nem mentem le az udvarra, nekem menekülnöm kellett. Megint elbújtam a padláson. Ekkor kerestem fel másodszor Kelényi Pált és elvittem a születési bizonyítványaimat, cserkész igazolványomat és a bejelentőmet. Ő azonnal kimosta vegyszerrel az izraelita beírást és keresztényt írt be helyette. A továbbiakban, mint miskolci menekült szerepeltem.
Ismerte a Teréz körút 34-ben működő Erdenson, orvosi műszer üzemet és tudta, hogy munkást keresnek. Már dolgozott ott egy zsidó ismerőse, de nem közölte, ki az illető. Összecsomagoltam a szükséges holmimat és jelentkeztem Tóth úrnál, az üzemvezetőnél. Mondtam, hogy miskolci menekült vagyok, és munkát keresek, tudok esztergálni. Lehet, hogy sejtette a hazugságomat, de feketén felvett. A pincében volt néhány szalmazsák, egyet elfoglaltam. Rögtön kipróbált és munkát adott egy számomra ismeretlen esztergapadon. Nem volt nagyon bonyolult feladat, hamar elkészítettem. Miután elkészültem, szó nélkül elfogadta. Ő a feleségével és a lányával a felső emeleten lakott. Így akadt munkám és szállásom is. Az üzem pincéjében többen aludtunk. Több munkás vidéken lakott, nem tudott volna bejárni. Azt hiszem, mindenki tartózkodott kapcsolat kialakításával. Tudtuk egymás nevét, még segítettünk egymásnak vízhordással, kisebb ügyekben, de mindenki bezárkózott. Ki tudta, mi rejlik a másikban. Lehettek katonaszökevények is.
Visszatekintve, otthon az emberek szeretetére neveltek. Tudtam, hogy vannak rossz emberek, a csendőrök, nyilasok, Hitlerék. Ott a pincében éreztem, vagy tanultam meg először, hogy vigyázni kell. Hárman-öten aludtunk a pincében, nem messze egymástól. Én szívesen beszélgettem volna velük, de érezhettem, hogy hátha ő is kérdez, majd feljelent és elvisznek.
Mindenki tartott a másiktól, hetekig csak hétköznapi dolgok hangzottak el, jóformán csak a keresztneveinket ismertük. Furcsa volt a így élni emberek között, a jó hangulatú cserkésztáborokat követően. Így éltünk estétől reggelig a kis pincénkben.