Kezdőlap » Remény » 2009. 3. szám » Jancsó Miklós: Hajnal

Jancsó Miklós: Hajnal

Jancsó Miklós + Kopf

Hajnal

Filmnovella Elie Wiesel regénye alapján

1946. Palesztina. Az ENSZ megbízásából az angolok kormányozzák Judeát, Galileát, a Jordánon-túli területet.
Történetünk egy tizennyolc éves zsidó fiúról, Elisháról szól. A zsidó titkos hadsereg tagja. Többedmagával egyik rejtekhelyükön, egy kétemeletes házban tartózkodik, valahol Tel-Aviv és Ramat-Gan között. Egy nyári estén olyan feladatot kap, ami egész életét meghatározhatja: meg kell ölnie egy embert, egy angol túszt. John Dawson századost. Megtorlásként.
Az angol hadsereg a brit politika végrehajtója Közel-Keleten is. A birodalmi kormány egyetlen célja, hogy a világ egyharmadát kitevő óriási gyarmati területein megakadályozza a nemzeti mozgalmakat, és ezzel az impérium széthullását. Egyik legveszedelmesebb ellenfelük a zsidó nacionalista mozgalom, és különösen annak szélsőséges csoportja, mely merényletekkel, terrorakciókkal akarja kényszeríteni az angolokat Palesztina elhagyására.
Százezres nagyságrendű megszálló hadsereg és pár száz ellenállót számláló zsidók állnak egymással szemben. Mégis, a terrorszervezet sikereket ér el – segítik a körülmények: a helyismeret, a lakosság, az éjszaka.
Akcióikat többnyire éjszakánként hajtják végre. Az angolok félnek. Naponta ismétlődő házkutatásokkal, kijárási tilalmakkal, súlyos büntetésekkel tarják fenn a rendet. Akinél fegyvert találnak, rögtönítélő bíróság elé kerül. Az ítélet mindig halál. Akasztás. Már a tizedik zsidófiú várja kivégzését a Jeanne d’Arc-i börtönben. David ben Moshenek hívják. Az egész világ megmozdult David ben Moshe megmentésére: tüntetések, petíciók mindenütt. Az angolellenes mozgalmak ebben az egy kérdésben együtt lépnek fel. Az ENSZ is kegyelmet kér az angol uralkodótól. Hiába! A brit kormány nem enged, az engedékenység gyengeséget jelentene. David hősként várja a kivégzését.
A zsidó titkos hadsereg vezetője, az Öreg úgy határozott, hogy ezentúl minden elfogott és kivégzett ellenállóért agyonlövet egy angol túszt.
John Dawson kapitány elővigyázatlan volt. Sötétedés után indult sétálni. A zsidó ellenállók elfogták. Agyonlövetését várja annak a kétemeletes háznak a pincéjében, ahol Elisháék csoportja tartózkodik.
David és John között a titkos hadsereg és a „Szabadság Hangja” nevű földalatti rádió felfogása szerint az a különbség, hogy David hős, John pedig áldozat. Egyikük tudja, hogy miért hal meg, másikuk halála értelmetlen. És John Dawson ezen az éjszakán még nem is tudja, hogy hajnalban meg kell halnia.
Még nincs teljesen éjszaka. Elisha, a kijelölt hóhér megrendülten áll az ablak előtt. Hajnalban ölnie kell, hajnaltól gyilkos lesz.
Az éjszakától a legtöbb ember félni szokott. Talán, mert nem tudja, hogy a nappalnak és az éjszakának megvan a maga külön szerepe. Éjszaka az ember világosabban gondolkodik, jobban szeret, és mélyebben alszik. Álmai tisztábbak, mint a nappali álmok. Az éjszaka mélyebben emberi. Ezeket a gondolatokat Elisha egy téli estén hallotta először egy öreg, vándorló zsidótól, szülővároskájában a Kárpátok alján megbúvó szigeten.
A vándor hazáig kísérte, de nem ment be a házba. Pedig ott szívesen fogadták volna. A hithű zsidó családokban mindig teríték várta a vándorokat. Hiszen nem lehet sohasem tudni, nem égi küldött-e. Hogy nem maga Illés próféta-e valaki, aki a messiás érkezését jött jelenteni.
A vándor megtanította a kisfiút az éjszaka jelentésére, és arra, hogy különbséget kell tenni éjszaka és nappal között. Azt pedig különösen tudni kell, mikor érkezett meg az éjszaka. Egyszerű: állj egy ablak elé, és amikor meglátsz benne egy arcot, akkor jött el az éjszaka. Akárkié lehet ez az arc. Néha a saját arcod, de sokszor másé is. Ha nincs ablak, nézz egy ember szemébe, az éjszaka kezdetén abban is arcot fogsz látni. Használd az éjszakát megfelelően. Emberi módon, mert az éjszaka emberi. Kivéve az éjfélt, mert akkor jönnek vissza a halottak a sírból, akkor jár a halál angyala. Ez a fájdalom pillanata is, mert az Isten ilyenkor sír a templom pusztulása miatt.
Elisha most az ablak előtt áll a palesztinai éjszakában, és a saját arcát látja. Hajnalban ölnie kell.
Istenes életre nevelték, nem erőszakra. Jóságra, az emberek szeretetére. Arra, hogy eljön majd a megváltó, békét és testvériséget hozva a földre. Az igaz ember, ha méltó rá – mert imával, böjttel, jócselekedetekkel kiérdemelte azt –, maga is kényszerítheti Istent, hogy küldje el a messiást. Elisha és egy barátja hetekig böjtölt és imádkozott. De Isten eltakarta arcát, és büntetéssel sújtotta a népet, mint már annyiszor a történelemben. És ez iszonyúbb volt minden eddiginél. Választott népének tűzben kellett elpusztulnia. Sziget húszezer hívőjéből ötszáz, ha maradt.
Elpusztult édesanyja, kedves kishúga, nővére, aki már mennyasszony volt. Elpusztult apja és barátja is, Yerachimiel, Kálmán, a Kabbala tudósa. És elpusztultak a haszidok is, a leghithűbb zsidók, akik kétszáz év óta hirdették az életörömet, a megbocsátó Isten jelenlétét a földön. Énekelve, táncolva mentek a végzet felé, ajkukon Isten nevével.
A tűz sokak szívéből kiégette Istent.
A felszabadulást amerikai katonák hozták meg Buchenwaldba. Elisha egyedül maradt családjából, a haszidokból. Nem akart többé visszamenni a Kárpátok alá. Párizsba ment. A Sorbonnon akart filozófiát tanulni. Filozófiát, hogy megértse, hol van az Isten. A szenvedésben vagy annak visszautasításában? Mitől ember az ember?
Egyszer, úgy alkony felé kopogtak Elisha apró párizsi szobája ajtaján. Gad lépett be, akinek nevét csak később tudta meg. Nem mutatkozott be, de Elishát jobban ismerte, mint ő saját magát. Elisha úgy érezte, égi küldött érkezett, talán maga a próféta. Gad nem ült le, és különös dolgokat mondott. Palesztináról beszélt. A szétszórtságban élő zsidók évezredes álmáról, hogy hazát teremtsenek maguknak. Elisha számára Sion, a zsidó haza addig a lelkekben volt. Szent ideál, könyörgés, szívrobbanás, a messiás eljövetele. Most Gad szájából értette meg, Izrael Sionja földrajzi fogalom is lehet. Föld, körülhatárolt terület. Fel kell szabadítani, ki kell ragadni az elnyomó angolok kezéből, hogy az évszázadok óta vérző haza végre újra a szépség és a humánum országa legyen.
Elisha most érezte először, hogy felszabadult. Amikor kinyílta Buchenwald kapui, és egész Európa örült a háború végének, Elisha bánata végtelen volt, népe pusztulását siratta, és benne saját elvesztett reményeit. Most reménykedni kezdett. Gad a jövőt jelentette számára. A szabad jövőt. Gad az Isten küldötte. Most mégis ölnie kell.
Hiszen ölt ő már eddig is – gondolta Elisha az ablak előtt állva a palesztin alkonyatban –, de az nem volt gyilkosság. Harcolt. A titkos hadsereg katonája volt. És vele szemben is katonák álltak. Sokat megöltek Elisha bajtársai közül. Most egyedül áll majd a fegyvertelen áldozat előtt, és egymás szemébe néznek. John Dawson angol és százados: bizonyosan nem engedi majd bekötni a szemét. Úgy, ahogy David ben Moshe sem. Az angol hóhér maszkot hord, talán azért, hogy ne lássák rajta, ha eltorzul szégyenében. David ben Moshe készülődik a halálra, talán már ott van mellette a rabbi.
John Dawson még nem tudja, hogy meghal. Az egész világ tudja már, csak ő nem. Az angol kormány nem hiszi el, de John Dawson anyja igen. Talán már ott ül karosszékben egy angol ház ablakában, és nézi a kertet. Kezében óra, számlálja a hátralévő időt, s nagyot dobban a szíve abban a hajnali pillanatban. Gyilkosok – kiáltja majd. Megöltétek a fiamat. Nem asszonyom – mondja a Szabadság Hangja –, mi nem vagyunk gyilkosok. A földalatti rádióban mély, szívhez szólóan lágy, gyönyörű női hang olvassa a szöveget. Ezt a hangot mindenki ismeri. A zsidó családokba tartozik. Egy közülük. Hogy kié ez a hang, ki tartozik a hanghoz, nagyon kevesen tudják. De Elisha tudja. A lányt Ilanának hívják, és Gad szerelme. Elisha rajong érte, mert benne látja a szabadság megtestesülését és a boldog jövőt, azt amikor Palesztinában nem folyik többé vér.
Nem, asszonyom – hallatszik a rádióból Ilana hangja –, mi nem vagyunk gyilkosok. Évszázadok folyamán mi voltunk az egyetlen nép, amely komolyan vette Isten parancsát: Ne ölj! Évszázadok folyamán ki emelte fel a hangját, amikor öltek? És amikor zsidót öltek, az emberiség még örült is. Most, amikor elhatároztuk, hogy ugyanazokat a módszereket használjuk majd, míg meg nem teremtjük a szabadság birodalmát mindenki számára. Fia halálos ítéletét nem mi írtuk alá, Asszonyom, hanem az Önök kormánya. Őfelsége kormánya tette Siont a vér és a szenvedés földjévé. Ha az Ön angoljai, köztük fia, elhagyták volna országunkat, bármikor tárt karok fogadják őket, ha barátként, fegyver nélkül visszatérnek. David ben Moshe és John Dawson összeölelkezhettek volna. A pisztoly ravaszát, mely kioltja majd a fia életét, nem mi húzzuk meg, hanem az Ön kormánya, Asszonyom. Mi nem vagyunk gyilkosok!
Elisha érezte, Ilana hozzá beszélt, róla beszélt! Felragyogott az arca, amikor Ilana, két testőre kíséretében, belépett a szobába. A villany már égett, kint sötét volt. Mindannyian szerették volna, ha az Öreg megkegyelmezne az angolnak. Mindenki fél, hogy az angolok pogromot csinálnak. A zsidók rettegnek, mert a történelem beléjük nevelte a félelmet. Nem tudják, hogy le lehet győzni.
Elisha remegett, John Dawsonra gondolt, odalépett az ablakhoz, Ilana megérintette a vállát. A fiú inge csuromvíz volt. Elisha válasza nem lepte meg.
– A halálra – mondta.
– Ezt vártam – szólt Ilana, hiszen mindnyájan Davidra gondolnak.
– Én nem – szólt rövid hallgatás után Elisha. – Nem ismertem Davidot.
Múlt időben mondta, mintha már halott volna. Aztán hozzátette, hogy nem ismeri az ő Dávidját sem, John Dawsont. Neki csak John halálához van igazán köze. Ilana valami olyasmit mondott, hogy szegény kicsikém, ne gyötörd magad, hiszen háborúban vagyunk, és amit most teszünk, hamar el fogjuk felejteni. Rövidesen béke lesz, mert az angolok már nem tudják folytatni ezt a politikát, és a békében mindenki békés polgár lesz családdal, gyerekekkel.
Talán igaza van Ilanának, gondolta Elisha, el fogom felejteni. De a halottak nem felejtenek el engem. Nem felejtenek el semmit. A szemükben én mindig hóhér maradok. Hóhér nem lehet az ember ezerféle módon: vagy az, vagy nem az. Nem lehet azt mondani: csak egy embernek – vagy tíznek vagy száznak leszek hóhéra, vagy csak egy napig leszek az, vagy éppen csak öt percig. Aki hóhér, az egész életében hóhér marad.
– Nem akarok hóhér lenni – mondta Elisha gyorsan és halkan, mintha a szó égetné a száját. Ilana csak két szót ismételgetett: szegény kicsikém, szegény kicsikém.
Elisha úgy érezte, hogy élve elégetett anyja áll mögötte. Bejön a szobába, és ő is azt mondja: szegény kicsikém. Hányszor hallotta ezt tőle. Utoljára a náci táborban. Feküdt a priccsen, már napok óta feküdt, fogta Elisha kezét, és arra kérte a fiát, hogy imádkozzon, de ő már nem tudott istenhez könyörögni.
– Hány óra van – kérdezte Elisha, s amikor meghallotta, hogy mindjárt éjfél, kicsit megijedt, tudta: a halottak eljönnek hozzá.
– Lemegyek hozzá – szólt az egyik testőr. meg kell mondani John Dawsonnak: miért tartották eddig fogságban. Fel kell neki is készülnie. Talán éhes is.
Elisha az éjszakai csendben tisztán hallotta bajtársa kemény lépteit, ahogy a titkos ajtókon át leszállt az alagsorba. Kicsit később visszajött azzal, hogy John Dawson éhes. Elisha éles vitába keveredett a többiekkel. Azt állította, hogy a halálraítéltek utolsó kívánsága, az utolsó étkezés irodalmi hazugság. Nincs ember, aki enni szeretne kivégzés előtt. Hangját felemelte, gúnyosan beszélt az angol hidegvérről, és lassan a poros tükör elé állt. Ezer szem nézett vissza rá. Megrettenet. Emlékezett a Kabbala mesterére, aki azt tanította, ha olyan embert látsz, akinek csak szemei vannak, tudjad, ő maga a halál!
Míg Ilana John Dawsonnak kávét és szendvicset készített, a másik testőr gyertyát gyújtott. Elérkezett a halottak órája. És a szoba megtelt velük. Eljött az anyja, az apja, menyasszony-nővére, szeretett kishúga, barátja Yerachmiel, Kálmán, a kabbalista. És eljöttek a haszidok. És eljött egy kisfiú is, a haszid legendákból. Az, aki imádságával visszahozta apját a halálból. Elisha érezte, hogy ott állnak a háta mögött és fáznak. A halottak mindig fáznak. Elhatározta, hogy nem fordul meg. Tudta, azért jöttek, hogy megítéljék és elítéljék őt. Tudta, hogy éhesek, a halottak mindig éhesek, és enni kell adni nekik. Ha jól tartod őket, nem szólnak hozzád. Az utolsó falat kenyeret, az utolsó darab sajtot John Dawsonnak küldte Ilana.
Elisha félt, mégis szembefordult halottaival.
– Édesapám, ne engem ítélj el – fordult fájdalmas arcú apjához. – Ítéld el az Istent. Ő teremtette olyannak a világot, amiben az igazságot igazságtalanság valósítja meg, amiben egy nép boldogságának mások könnye az ára, amiben a nép – sőt az egyes ember – szabadsága olyan szobor, amit a halálraítéltek holttestein emeltek.
A halottak nem válaszoltak.
Elisha egyenként szólt hozzájuk.
Egyikük sem válaszolt. Halott barátja kezét is hiába fogta meg. Csak egy kisfiú szólalt meg.
– Nehogy azt hidd, azért jöttünk – mondta –, hogy megítéljünk téged! Mi mindig veled vagyunk, amikor csend szállja meg a szíved. A benned lévő csend ítél meg téged.
Gad csizmái kopogtak Elisha háta mögött.
– Evett az angol – mondja. Bíztatja Elishát, pihenjen le. Biztosan szüksége van egy kis csendre. Elisha a fejét rázza. Arra van szüksége, hogy szembenézzen John Dawsonnal.
– Meg kell ismerkednem vele – mondja Elisha. – Gyáva dolog megölni egy ismeretlen embert. És nagyon könnyű is.
– Akarod, hogy elkísérjelek? – kérdezi Gad. – Ha nem, hát itt van – és átnyújt egy revolvert Elishának. – Csőre van töltve. Akarod, hogy elkísérjelek? – ismétli.
– Akarod, hogy valamennyien elkísérjünk? – kérdezi a vándor Elishától, és a vállára teszi a kezét.
– Nem. Egyedül akarok maradni vele. Ha jönni akartok, gyertek később. Utána.
Elindult lefelé a lépcsőn. Hosszan nézett vissza. John Dawson nem volt már fiatal, de nem volt öreg se. Úgy negyvenéves. Szép férfi volt. Ült az ágyon, fel sem állt, amikor Elisha belépett.
– Hány óra van? – kérdezte.
Elisha hangja bizonytalan. Halkan mondja az időt:
– Négy óra múlt.
– Itt mikor hajnalodik?
– Öt óra körül.
– Tehát maga lesz az…
Dawson nem fejezte be a mondatot, de Elisha tudta, miről van szó. A hóhérnak szaga van.
– Mi a neve?
– Elisha.
– Nagyon muzikális név.
– Egy próféta neve. Illés tanítványa volt. Hogy megmentsen egy halott gyermeket, magához szorította a hideg testecskét, életet lehelt belé. De ő maga meghalt.
– Maga most az ellenkezőjét csinálja velem. Hány éves?
– Tizennyolc. Múltam.
– Sajnálom magát.
Az angol rámosolyog Elishára, maga mellé mutat az ágyra. Aztán így szól:
– Üljön le ide. Van egy fiam, ugyanannyi idős, mint maga. Ugyannyi idős, de egyáltalán nem hasonlít magára. Szőke, magas, vékony. És egészséges. És nagyon erős. Szeret enni, inni, moziba menni, énekelni… És nem olyan feldúlt, mint maga. És nem annyira szerencsétlen…
Dawson szinte jókedvvel mondja mindezt, érzi, hogy megsérti vele Elishát. A fiú behunyja a szemét, és David ben Moshéra gondol. Sose látta még, már nem is fogja soha tobbé látni. Csak elképzeli. Ezzel védekezik a fölényes Dawsonnal szemben. A rabbi éppen most áldja meg Davidet. Elkíséri utolsó útjára. Elisha elővesz egy fél doboz cigarettát, Dawson felé nyújtja. Az nem kér. Sohasem dohányzott. Ha most kezdené, már nem tudna elszívni egy dobozt. Megkérdezi, nincs-e Elishánál papír és ceruza. A fiának ír, kéri Elishát, jutassa el neki. A fiú Dawson kezét nézi, ahogy ír. Elegáns, hosszú ujjai vannak. Eszébe jut az egyik tábor fiatal foglya. Szobrász volt. A fél karja hiányzott. A másik karjáról az ujjai. Az SS-tisztek kétnaponta operálták le egy-egy ujját, aztán egy karját. Nem volt zsidó. Német volt. De nem értett egyet azzal, ami történt.
– Nézze meg a kezét, milyen szép. Ezzel nagyszerűen lehet ujjakat levágni – fordul Dawsonhoz.
– Úgy találja, hogy vicces, amit mond?
– Az találta viccesnek, aki mesélte. Rettenetesen viccesnek. Nevetett és közben sírt. Fél karja volt, azon se voltak ujjai.
– Maga gyűlöl engem, ugye?
– Nem. Szeretném gyűlölni, de nem gyűlölöm.
Elisha elképzeli, hogy évek múlva majd körülveszik a barátai, esetleg újságírók vagy csupán néhány érdeklődő a templom előtt, és kérdéseket tesznek fel neki.
– Mondja Elisha, miért ölte meg John Dawsont?
– Az ellenségem volt.
– Személyes ellensége? Ez érdekes, magyarázza meg.
– jó, megmagyarázom. John Dawson angol volt. John Dawson gyilkossá tett engem. John Dawson gyilkosává. Megérdemli a gyűlöletemet. A gyűlölet, éppúgy, mint a háború, a szerelem és a hit, mindent jogossá tesz.
– Maga gyűlöl engem, Elisha – hangzik John Dawson hangja.
– Nem, eddig nem gyűlölte. De most elkezdem gyűlölni.
– Miért, magyarázza meg, miért?
– Mert mással nem tudom megindokolni azt, amit csinálni fogok.
– Nagyon sajnálom magát. Nagyon sajnálom magát.
– Készüljön fel John Dawson!
– Eljött az idő?
– Majdnem. Mindjárt öt óra.
Az iga, mondja később önmagának Elisha, egy pillanatra eszébe jutott, hogy meg kellene szöknie innen.
– Ugye, elküldi a levelet a fiamnak?
– Elküldöm. Még ma elküldöm.
Elisha most David Moshet látja maga előtt. Most lép fel a vérpadra. A hóhér megkérdezi tőle, hogy bekösse-e a szemét. Nem, mondja David, egy zsidó harcos nyitott szemmel hal meg.
Elisha fehér zsebkendőt vesz elő, de John Dawson nemet int. A fiú visszadugja a zsebébe. A cella ajtaja halkan nyílik. A halottak jönnek. Most kel fel a nap.
David ben Moshe mosolyogva énekli a Hatikvát. Mosolyog John Dawson is.
– Miért mosolyog? – kérdezi Elisha.
– Soha sem szabad egy embertől megkérdezni, mért mosolyog – mondja a halott vándor.
– Ne mosolyogjon – mondja Elisha Dawsonnak. – Ne mosolyogjon, nem tudok olyan emberre lőni, aki mosolyog.
– Szeretnék magának elmesélni egy vicces történetet, Elisha…
Elisha felemeli a pisztolyt, lő.
A golyó az angol szívét éri, éppen abban a pillanatban, amikor újra kiejti a fiú nevét.
– Elisha…
– Kár – mondja a halott kisfiú, aki imádság lett. – nagyon szeretem a vicces történeteket.
John Dawson teste lassan lecsúszik a fal mellett. Mintha még élne, mintha csak várná a kivégzését. Elisha megfordul. Halottai eltűnnek. Lassan felmegy a lépcsőn. Gad, Ilana, a testőrök nem néznek a szemébe.
– Öltem – mondja nekik –, megöltem Elishát. Az ablakhoz lép. A nap most van felkelőben, de még nem jelent meg a horizont szélén. Elishának életében először nem alkonyatkor, hanem hajnalban jelenik meg az arca a tükröződésben. Kicsit közelebb lép, hogy élesebben lássa a képet. Saját arca az. A szeméből patakokban hullanak a könnyek. Elisha megrendülten nézi, nem ő sír, csak a tükörképe. Aztán lassan eltűnik az is. A fekete ablaküveg világosodni kezd, megjelenik benne a napkorong.
( Élet és Irodalom)