Kezdőlap » Remény » 2009. 3. szám » Levél a szerkesztőségnek

Levél a szerkesztőségnek

Levél a szerkesztőségnek

Tisztelt Főszerkesztő Úr!

Már régen készültem, hogy megírjam ezt a levelet, mert úgy érzem, nagy az adósságom. Különösen a legutóbbi sátoros ünnepen, az emlékező imánál a Mászkiron, amikor sorolták a sok-sok nevet, csak arra tudtam gondolni, hogy egy, egyetlen név eltűnt a messzeségben. Nem tudok belenyugodni. Méltánytalanság. A kisvárdai Barta Ödön doktor lányáról van szó, Marikáról.
Néhány centis hajáról ítélve szőke lehetett, 17 éves és rendkívül szép. Szüleitől a táborba érkezés napján elválasztották, később értette meg, hogy mi lett a sorsuk. Az első időben kisvárdai ismerőseivel közös barakkban húzta meg magát, és mivel bánatában csak fogyott-fogyott, ereje elhagyta, bekerült az ú. n. „kórházba”. Gyógyításról itt nem beszélhetünk, de legalább nem kellett órákon át az Appelnél állnia. Véletlenül Anyám mellé került, akinek ideggyulladása nagy fájdalmat okozott. Mivel naponta bejárhattam Anyámat meglátogatni – kilesve, hogy mikor nincs ott a hírhedt Mengele –, akkor ismertem meg Marikát. Édesanyám jó hatással volt rá, némi anyai támaszt pótolt. Nagyon kérte, ha kikerül a „spitál”-ból, hadd jöhessen át a mi barakkunkba. Ez nem jelentett gondot, mások is cserélgették a helyüket, ha rokonra vagy ismerősre leltek. Az arc nem számított, a létszámot vették nagyon szigorúan.
Amikor tiszta volt körülöttünk a levegő, kimentünk a barakk mögé és beszélgettünk. Marika elmondta, hogy a deportálásból akár meg is menekülhetett volna, mert megismerkedett egy hadnaggyal, N. Györggyel. Gyurkának jóindulatú fiúnak ismerték, igen sokat segített az üldözötteknek, kedvelte is őt, aki ismerte. Gyuri beleszeretett a lányba, meg akarta menteni. Úgy intézte, hogy a bevagonírozás napján ő teljesített szolgálatot. Mindent előkészített, neki csak a nyitott ajtón kellett volna kilépnie. A kislány agyán talán átvillant, hogy így megőrizheti szülei lakását, lesz otthonuk, amikor ők hazajönnek. De mivel szeretteit és hitét egy pillanatra sem akarta elhagyni, úgy döntött, hogy a családja mellett marad. Amilyen szorosan csak lehetett, átölelte szüleit és hátra sem nézett, pedig Gyurka ott állt a nyitott ajtó mellett. Állandóan emlegette a szüleit, szomorúsága nem enyhült. Hiába mutattam az égre, köröztek ott orosz, angol repülőgépek, optimizmusra adva okot, hogy egyszer csak eljön a felszabadulás. Marikát nem lehetett megvigasztalni.
Anyám elhagyta a kórházat, egy másik lágerba vitték. Minket is hajtottak egy gyár felé. Marika visszakerült a kórházba, szerencséjére, mert azt az erőltetett menetet, ami ránk várt, nem bírta volna ki. Hallottuk, hogy a kórházat kiürítették, tudtuk, hogy ez mit jelent. Nem is láttam Marikát soha többet.
Hosszú évek vívódása után, még Munkácsról írtam a kisvárdai Nőtanácshoz, akik egy túlélőnek továbbították a levelet. A sorstárs válaszolt is. Megírta, hogy a Barta-családból senki nem jött vissza. Arról is írt, hogy N. Gyurka évekig várta, aztán elvett egy Klári nevű zsidó lányt, és Budapestre költöztek. Lelkén a seb soha be nem hegedt, de fizikailag is megbetegedett, mozgásában korlátozott lett. A szál elszakadt, többet nem tudok róluk.
A szememben Marika a szeretet szimbóluma, hű volt családjához, hitéhez, legyen áldott az emlékezete.
Kedves Szerkesztő Úr!
Ha lehet, közölje e sorokat, hogy Barta Marika és családja neve legyen megörökítve a zsidó világban.
Marika élt 17 évet.
Bár már évek óta Budapesten élek, mégis úgy írom alá a levelet:
Ági néni Munkácsról