2009. 3. szám » Minya Klára: A derűs bölcsesség irodalma

Minya Klára: A derűs bölcsesség irodalma

Dr. Minya Klára

A derűs bölcsesség irodalma
Interjú a 80 éves Solymár Józseffel

– Talán nem veszi rossz néven 2009-ben, a 80. születésnapján, ha könyveinek megjelenési dátumát és az írásaiból készült filmek premier-éveit nézzük, azt mondjuk: mintha az 1960-as években lett volna a legtermékenyebb írói kedvében.
– Úgy alakult az életem, hogy nagyon fiatalon kerültem be az irodalomba. Már 1948-tól kezdve irkáltam. 1950-ben az országos József Attila regénypályázat egyik helyezettje voltam. És akkor íróvá ütöttek. Ezután hosszú csend következett, majd valóban jött egy nagyon termékeny korszakom, amikor adódott olyan év, hogy két könyvem és egy játékfilmem is megjelent. Azután húsz évig szinte egy sorom sem jelent meg, kivéve a Scheiber Sándor által szerkesztett Évkönyvben jelentette meg egyik novellámat. A rendszerváltás óta újabb könyveim jelentek meg, rádiójátékomat játszották és több dokumentumfilmemet. Tehát a mérleg húsz könyv, húsz év hallgatás, majd újabb húsz könyv. Az a rejtély, hogy miért kerültem feketelistára. Esetleg a bátyám miatt, akit nagyon nem szerettek, mert valamikor a kisgazdáknál politizált. Ő Solymár István a Nemzeti Galéria főigazgató helyettese és a Művészet című lap szerkesztője lett később. Aczél állandóan fel akart neki mondani, mert a szakmájában nem a politikát, hanem a minőséget tartotta szem előtt. Sokat járt Erdélyben, és Nagy Istvánról, az erdélyi festőről írt szép könyvet. Nagy Istvánt az öt legnagyobb magyar festő között látta. Ami az én ügyeimet illeti, talán már soha meg nem tudom, miért ért el a csönd.
– Hogyan zajlott le akkoriban egy irodalmi pályázat elbírálása, és mit változtatott az életén a József Attila-díj megnyerése?
– A pályázat jeligés volt. De mielőtt kihirdették volna az eredményt, kijött egy kopasz fiatalember környezettanulmányra, de végül megkaptam a díjat. Akkoriban olyan elvek voltak, hogy a tehetségnevelést komolyan vették – elvileg. Az Írószövetségben a fiatalok ügyével külön titkárok Földdeák János és Benjámin László foglalkoztak. Sőt létrehozták a Fiatal Írók Munkaközösségét. Ez az íróvá válás előszobája volt. Működött ott egy öttagú vezetőség, és ha jól emlékszem – mivel nagyon sok költő volt –, három költői és két prózai alkotóközösség. Az egyik prózai alkotóközösségnek én lettem a vezetője, mert egyetemista voltam. Tagunk volt a két Bodor fivér, akik később Hofi Géza konferansziéi lettek. Ők például elszegődtek a cirkuszhoz, ahol szocialista bohóctréfákat írtak. A cirkusz kifogyott a poénokból, ezért elvittek minket a cirkuszba. Ott ült az alkotócsoport a díszhelyen, aztán azt kérték, hogy mi is írjunk nevelő hatású bohóctréfákat.
A fiatal írók mellé idősebb írókat osztottak be, hogy patronálják őket. Mivel én vidékről jöttem, Veres Péter mellé szerettem volna kerülni, helyette megkaptam a rangosabb Déry Tibort. De csak egyszer találkoztam vele. Az egyik kisregényem egy részletét adtam oda neki elolvasásra, de gondolom nem nagyon érdekelte. A Jászai Mari téren lakott akkor, oda kellett hozzá menni. Volt egy kiskutyája is, a Niki. Elkezdtünk beszélgetni, de elég kedvetlen volt, amiből az derült ki, hogy a legkevésbé sem érdeklem. Egyszer csak azt kérdi:
– Mondja, mit csinál maga, ha támadják?
– Bár már támadnának!
– De mégis, mit tenne?
– Hát édesapámnak van erről egy katonatörténete. Őt Bécsbe sorozták be, egy német alakulathoz úgy, hogy egy szót se tudott németül. Ungarische Hund, és hasonlók, nagyon el volt keseredve. Egyszer aztán, ahogy ment az öreg a laktanya folyosóján, szembe jött vele egy falubelije, aki akkor már káplár volt. Apám teljesen megdöbbent. Az meg egy ablakmélyedésbe berántotta, mondván, hogy most itt négyszemközt tegezhetsz. Apám kérdi tőle:
– Hát hogy lett belőled káplár? – és panaszolta a baját. Azt mondja erre a másik:
– Nagyon egyszerű! Akármit mondnak, akárhogy szidnak, állj vigyázzba, és gondold azt, hogy le vagytok sz…va!
Déry erre elkezdte csapkodni a térdét:
– Nahát! Ezt fogom csinálni, ezt fogom csinálni!
Akkoriban jelent meg a Szabad Népben a Fehér pillangó című novellája, amit Révay tolt le a következő vasárnap. Hogy ez egy bűnös novella, mert a munkáslány beleszerelmesedett a házas művezetőbe, és viszonyt kezdett vele, és Déry ezt meg merte írni.
De aztán már többet én se kezdeményeztem ezt a kapcsolatot, és ő se keresett.
Mivel az egyetemet az újságírás miatt abbahagytam, bevonultattak katonának. De csak fél évig voltam újonckiképzésen, mert az Írószövetség utánam nyúlt, és elkerültem egy úgynevezett hadosztálylaphoz. És mint ilyen részt vettem valami fontos kulturális verseny döntőbizottságában. Szavaltak, gitároztak, énekeltek, és egyszer mondják, hogy pantomim jelenet következik. Bejött egy munkás a kalapáccsal, egy csizmás paraszt a sarlóval, és kezdtek dolgozni. Bejött egy cilinderes tőkés a nádpálcával, és suhi-puhi, ezek rogyadoztak, elterültek. Mikor a tőkés kihúzta magát, abban a pillanatban felcsendültek az Internacionálé hangjai. Erre a tőkés elkezdett rogyadozni, a munkás és a paraszt feltámadtak, és ahogy a szovjet filmek elején láthattuk, összetették a sarlót és a kalapácsot. Ekkor megszólalt Zelenka politikai alhadnagy: Ebben politikai hiba volt. –Mindenki lebénult. – Amikor tápászkodtak felfelé – folytatta Zelenka –, volt egy pont, amikor a paraszt feljebb ütötte a fejét, mint a munkás.
Barabás Tibor A Rákóczi hadnagya című film forgatókönyvének írójaként vált talán a leismertebbé; egy időben ő volt az Írószövetség főtitkára. Főnököm és barátom Hajduska Pista beszélgetett egyszer vele. Azt mondta neki Barabás: Borzasztó ez az írónép! Mindnek üldözési mániája van, kivéve engem, mert engem tényleg üldöznek.
Hajduska Pista, a Néphadsereg főszerkesztője volt egy időben, később a Népfront titkárság vezetője. Én meg a vezető elvtársak megnyilatkozásait készítettem elő, vagyis a beszédeiket írtam félig részegen, mert azokat a szörnyűségeket másképp nem lehetett. Elég rakoncátlan beosztott lehettem, mert Hajduska Pista mindig mondta, hogy most mégse kerül a pokolba. Kérdeztem: hát miért?
Ő, mint kikeresztelkedett ember, tizedes lehetett a Horthy-hadseregben. Elmesélte nekem, hogy eleinte még a kóserságukat tartó zsidókat is besorozták. És volt olyan engedményük, hogy bevihették nekik otthonról a kosztot. Egyik beosztottjának, Eisenberg Izraelnek is a felesége hozta rendszeresen a kosztot. És egyszer nem ment az asszony. Egy napot még ki lehet bírni, de Eisenberg Izrael egy idő után kóvályogni kezdett az éhségtől. Akkor a Hajduska, a kikeresztelkedett zsidó leültette, és eléje egy tál pörköltet tett.
– Meg kell enni! Ez parancs.
Eisenberg próbált tiltakozni:
– Nem, nem, nem!
– De, meg kell ennie!
Eisenberg erre azt mondta neki:
– De tizedes úr maga fog helyettem elkárhozni, és égni a pokolban.
– Lehetséges – mondta később Hajduska nekem –, hogy Eisenberg Izrael miatt a pokolba kerülök, de attól, hogy a te főnököd vagyok, mégis meg fogok onnan szabadulni.
Van egy barátom, aki nagyon fontos ember az életemben, Praznovszky Mihály. Irodalomtörténész, ő szerkesztette a Palócföldet. Nyugdíjba ment, és elköltözött Balatonfüredre. Ott is alapított egy lapot Tempevölgy címmel, mert Jókainak is volt egy ilyen lapja, és azt folytatja. A katonaéletemből negyven anekdotát közölt, meg Nagy Lacival való barátkozásomat. Füst Milánt nagyon szerettem hallgatni, Illés Bélával együtt ebédelhettem, Zelk Zoltánnal kávézhattam… Egyszer a mezőgazdasági kiállításon egy teljes napot együtt tölthettem Kádár Jánossal, és egyszer még Rákosival is beszéltem. Ez aranyos volt, mert én voltam az MTI egyik mezőgazdasági tudósítója. Történt, hogy a női traktorosoknak országos értekezletet tartottak a Földművelésügyi Minisztériumban, amiről tudósítást kellett írni. De eléggé alulértékeltnek tűnt, mert egy minisztériumi képviselő sem volt jelen az elnöki asztalnál, csak a Gépállomási Főigazgatóság vezetője ült ott, és én az egyetlen újságíró. A tanácskozás közben egyszer csak kivágódott az üvegajtó, bejött Rákosi Mátyás, Hegedűs András, és felmentek az emelvényre. Leültek. Én kirohantam telefonálni, mert sose tanultam se gyorsírni, se gépírni, hogy küldjenek valakit. De nem csak én rohanhattam ki, hanem valaki más is, mert öt perc múlva nagyon óvatosan nyílt az üvegajtó, és besettenkedett Erdei Ferenc földművelésügyi miniszter is. Rákosi a szokása szerint meghallgatott három hozzászólást, majd felkelt, és egy lelkesítő beszédet mondott, ami a jelenlévő nőknek nagyon tetszett, persze tapsoltak, s ezután távoztak. Mire az időközben megérkezett Kőrössy Jani bácsi, aki félt, mert régi horthysta gyorsíró volt, s még Hitlerrel is véletlenül kezet fogott, mert egyszer gyorsíróként egy kormánydelegáció révén ott állt a sor végén, hirtelen azt mondja nekem:
– Fuss gyorsan és kérdezd meg Rákositól, hogy mit adhatunk le a beszédéből.
Loholtam utánuk, az üvegajtón túl a gangon elkaptam őket, és kérdeztem:
– Rákosi elvtárs, mit adhatunk le a beszédéből?
Rám mordult:
– Kérdezze meg a Hegedűst!
Odafordultam Hegedűshöz:
– Hegedűs elvtárs, mit adhatunk le Rákosi elvtárs beszédéből?
– Semmit!
Hát ennyit beszéltem én Rákosival és Hegedűssel!
– Miért nem akarták, hogy Rákosi beszéde megjelenjen?
– Mert ez élő beszéd volt. Nem tudja elképzelni, hogy egy Rákosi beszéd sorsa milyen volt! Amikor ő beszélt, akkor az úgy elő volt készítve, hogy az MTI-ben összeolvasó párok voltak, szuper lektorok… Sosem fogom elfelejteni, az egyik ilyennél Szilvássy Lajossal, a későbbi népszerű íróval párosítottak össze. Ő is a József Attila pályázaton tűnt fel. Egyik évben én nyertem, Szilvássy meg a következőben. Együtt dolgoztunk a stencilezett oldalakon, hogy átnézzük azokat, mert kettős kontrollon ment át a beszéd, még egy betűhiba sem lehetett benne. Egy teremben ültünk Lajossal, és vártuk az oldalakat. Szilvássy akkoriban szerelt le, mert politikai tiszti iskolán tanult, de a szíve miatt leszerelték. S amíg vártunk, hogy teljen az idő, felfeküdt az íróasztalra, és úgy mutatta meg nekem, hogy kell lövészárkot kiásni úgy, hogy leszoruljon az ember könyöke, meg a sarka is. Később nem szerette, ha ezt felemlegettem neki.
– E beszélgetés apropóját a nyolcvanadik születésnapja adja. Ilyen hosszú és gazdag élettapasztalata után mi az, amit úgy érzi, el kell mondania, meg kell osztania az olvasókkal?
– Lehet örökölni az őseinktől bútort, lehet örökölni festményeket, de talán a legfontosabb az emlékek öröklése. Mert ha valaki a szeretteink közül meghal, az ő emlékeit is mi visszük tovább. Ez olyan fontos hagyaték, ami a legfontosabb az én életemben.
Kitüntetett kapcsolatom van az életemben a zsidókkal. Édesapám első világháború idején Galíciában frontkatona volt. Kialakult a lövészárok harc, aminek következtében apámék egy tanyán rekedtek, ahol apám vérhast kapott, és legyengült. Amikor ki kellett üríteni a környéket, akkor édesapámat felvitték egy padlásra, és ott hagyták. Az akkor már orosz kézen lévő tanyára kúszva-mászva vitt neki egy zsidófiú, aki a beosztott katonája volt, gyenge húslevest. Másnapra visszafoglalták a tanyát, így nem került apám orosz hadifogságba. Ezt a történetet apám már akkor mesélte nekünk, amikor nagyobbacskák voltunk. És amikor én rákérdeztem, hogy mi lett ezzel a zsidó fiúval akkor apám végtelen szomorú grimaszt vágott, ami azt jelentette, hogy elesett. Ez a történet viszont elég volt ahhoz, hogy édesapám olyan hangulatot teremtett a családban, hogy antiszemitizmusnak nyoma sem lehetett nálunk. Amikor a második világháború alatt a törvény értelmében felvarrták a falu zsidó kereskedő fiúcskájának a sárga csillagot, és édesanyám meglátta, sírt, zokogott, annyira sajnálta. Tehát ilyen közegben nőttem fel! Ezért aztán nem értem, hogy amikor a másságot emlegetik, akkor sorolják: cigány, zsidó, homoszexuális. Hogy kerül egymás mellé pont ez a három, amikor ebben az országban több sváb és szlovák él, mint zsidó? Miért pont ez a három kerül egymás mellé, mi köze van ennek háromnak egymáshoz? Egészen más gondok vannak ezekben az ügyekben, és más megoldást is kívánnak!
Ha történelmileg nézzük, miként alakultak ki ezek a dolgok, akkor pl. a zsidóság helyzetét Ferenc Jóskánál kell elkezdeni vizsgálni. Mert a monarchiában másfél millió zsidó élt magyar területen, mivel itt a helyzetük jobb volt. Azért írtam Sándor Pálról (megjelent a Remény 2009. 1. számában), mert volt a zsidóságnak egy olyan polgári, nagypolgári vonulata, amelyik kiirtódott, aztán a kis maradéka is kitelepítődött. Ezért aztán ma nagyon hiányzik a falvak és kisvárosok életéből a zsidóság. Mert akik megmaradtak, bejöttek a védettebbnek ítélt nagyvárosokba, netán a fővárosba. Így állhatott elő az a helyzet, hogy Tokajban a borosgazda azon panaszkodik, hogy amióta nincsenek zsidó borkereskedők, azóta megy le a világban a tokaji borok híre.
– A Remény szerkesztői és olvasói nevében – stílusosan egy üveg kóser Tokajival – kívánunk boldog születésnapot, jó egészséget és további írói kedvet!