Kezdőlap » Remény » 2009. 3. szám » Nemes László: És a Duna csak folyt

Nemes László: És a Duna csak folyt

Nemes László

És a Duna csak folyt

Hosszú volt az az idő, átkozottul hosszú az a csaknem hét esztendő, amit nem tölthettem idehaza. Húszéves se voltam még, amikor a Keleti pályaudvaron, egy barátságtalan, havas-esős márciusi reggelen, a lassan kigördülő vonat ablakából búcsút intettem a szüleimnek, nagyszüleimnek, rokonaimnak, szívbéli legjobb barátaimnak. És meglett férfikorban, huszonhetedik évemben jártam, amikor a Nyugati pályaudvar karácsony esti hideg peronján anyám egyedül várt, már csak egyes-egyedül ő várhatta hazatérő fiát. Tudtam már, hogyne tudhattam volna addigra már, hogy mi történt idehaza azokban az elmúlt esztendőkben. És mégse tudtam semmit.
Azok a kiesett évek! Azok a sötét lyukak az életem folyamatában! Nem volt éppenséggel elveszett idő. Tanultam is sokat, eljutottam olyan tájaira a világnak, amelyekről álmodni se mertem volna soha. Beszéltem kézzel-lábbal, szuahélival kevert tört angol szavakkal kelet-afrikai koromfekete katonákkal, szelíden mosolygó hindukkal, újzélandi maorikkal, vitatkoztam emberi jogokról dél-afrikai búrokkal, bibliai tájakon jártam, Mezopotámia peremén az Eufrátesz partján, Jeruzsálem, Betlehem, Názáret szent helyein, egyiptomi piramisok tövében; afrikai sivatag homokján felvert sátorban ébredtem arra, hogy skorpió mászik a fejem mellett, az ókori Palmyra világszép romjainál kerültem német repülők gépfegyvertüzébe, egy nápolyi angol katonaklubban beszéltem – talán németül vagy franciául? – a Monte-Cassino-i véres csata fáradalmait kipihenő két lengyel katonával, megtanultam, hogyan lehet az egy napra kapott egy kulacsnyi vizet beosztani a sivatagban ivásra, tisztálkodásra, borotválkozásra és a csajka elmosására, megtanultam, hogyan kell az angol könnyű gépfegyvert, a Bren-gun-t szétszerelni apró alkatrészeire és összerakni megint; fáztam és izzadtam, féltem és nem féltem, de az lehettem, amit akartam, amit önként választottam: a Hitler ellen, a nácik ellen küzdő óriási gépezet egyik kis csavarja.
Csak az otthon, az került elérhetetlen messzeségbe. Az addigi életem, az igazi életem folyamata szakadt meg. Álmodtam, persze, hogy álmodtam az otthonomról, de csak arról, csakis arról álmodhattam, amit ismertem, ami korábban volt. Időtlenek voltak az álmok, bennük semmi nem változott, senki nem öregedett. Budapest, az otthonom, a lakásunk, a bútoraink, a könyveink, az anyám mosolya, az apám komolysága: az orvosé, emlékezetemben mindmáig az igazi orvosé, aki életét emberek gyógyítására, életek megmentésére tette fel, a barátaim, a szerelmeim. Láttam álmomban az utcákat, melyeken ki tudja, hány százszor-ezerszer mentem végig iskolába menet, iskolából jövet, a jégpályát, ahol korcsolyázni tanultam, a Városliget padját, ahol először csókoltam meg egy lányt. Sós tengerek partján éreztem bőrömön a Balaton vizének édes-lágy simogatását, láttam a kertet, a nyári hónapokra bérelt házat, ahol anyám a gazdaságilag is mind nehezebbé váló években -, hogy munkájával ő is hozzájárulhasson a család nyugodt életének biztosításához, és ráadásul, a vakációkban még az én nyaralásomat is lehetővé tegye – gyerekek nyaraltatását, felügyeletét vállalta. Láttam álmaimban, ahogy azok a kisebb-nagyobb gyerekek az anyámat szeretetéért, gondoskodásáért milyen szeretettel, nevetve, ölelve veszik körül.
Persze éreztem, tudtam, aztán valójában is megtudtam, hogy otthon minden megváltozott Hazatérve új szavakat, új fogalmakat, új történelmet tanultam meg. Sárga csillag, gettó, deportálás, Dunába lövés… Álltam a pesti Duna-parton, anyám, megöregedett anyám mutatta: itt lőtték a Dunába Pista barátod szüleit. Néztem a szürke vizet, akkor is zavaros, bölcs és nagy volt a Duna, távolabb, az eltűnt, a folyóba roskadt hidakon túl, ott, az eltűnt, egykori Erzsébet híd mellett, jutott eszembe hirtelen -, ott volt valamikor még egy Duna-uszoda is, ott fürödtem, úsztam néhányszor apámmal… de mi az, hogy a Pista szüleit belelőtték? Kinyírták. Ezt a szót sem ismertem addig. De azt sem, hogy szőnyegbombázás. Azt se, hogy romeltakarítás. Meg azt se, hogy malenkij robot… Mi volt itt, mi történt itt valójában ebben a városban, az országban, a lelkekben az elmúlt évek során?

*

És a Duna csak folyt. Éltünk, dolgoztunk, reméltünk, hittünk, csalódtunk, újra reméltünk, újra csalódtunk, megöregedtünk, Anyám is régen meghalt már, én magam a nyolcvanadik évemhez közeledtem, amikor egy ismerősöm azzal a hírrel lepett meg, hogy beszélt valakivel, egy hatvan év körüli asszonnyal, aki azt mondta, hogy ismerte az én anyámat, nála nyaralt a Balatonnál, valamikor a háború első éveiben. Azt is elmondta az illető, hogy ő akkoriban minden este, elalvás előtt imádkozott az ágyában, az anyám pedig, aki nem igen imádkozott, ezt meglátva, elmondta neki, hogy a háborútól kettészakított világ másik felén van egy fia, akiről régóta semmit se tud, hírt se kaphat felőle, és arra kérte őt: – Drága Évikém – mondta neki –, amikor esténként imádkozol, kérlek, mondd bele az ő nevét is az imádba, könyörögj őérte is.
Meg is szervezett az ismerősöm egy találkozást azzal a hajdani Évikével. Én éjszakákon át csak arra gondoltam: megtudok valamit arról az eltűnt időmről, megtudom, milyen volt akkor az anyám arca, a mosolya… fiatalos volt-e még, vagy a gondtól megviselt, korán megöregedett… milyenek voltak körülötte a gyerekek, milyen az a régi kert, ahol nem is olyan nagyon régen még én is beszélgettem, játszottam, pingpongoztam a barátaimmal, ahol annál a hosszú kerti asztalnál anyám tette elém is a maga főzte ebédet…
A hölgy, az idős Évike, a megbeszélt estén a férjével jött az ismerősömhöz. Igen, mondta nekem, akkor valóban minden este imádkoztam magáért. A maga nevét is belemondtam az esti imába. Énistenem, Jóistenem…
Semmi egyebet nem tudtam meg. Maradt a köd, az elveszett múlt egyik szeletének sötét köde. Aztán csak azt mondta: – Tud bridzsezni? Négyen vagyunk, akkor hát elkezdhetjük.
¬
*

Múltak az évek megint, én nyolcvanöt felé jártam, amikor egy, számomra ismeretlen, nyugdíjas orvos felhívott telefonon. Néhány önéletrajzinak tűnő írásomból rájött, hogy minden bizonnyal én vagyok az, akinek az apjával ő egy ideig együtt volt munkaszolgálatos. Megbeszéltük, hogy egy este nálunk találkozunk.
Anyám, ki tudja, miért, talán a fájó emlékeket nem akarta még jobban felkavarni, soha nem mondta el nekem, hogy az apám munkaszolgálatos is volt. Halála után, a hetvenes évek közepén, találtam a fiókja mélyén őrzött iratok közt erre utaló két dokumentumot. Az egyik egy noteszből kitépett, szakadozott lap volt, rajta ceruzával írott kusza sorok és aláhúzva anyám akkori – még a felszabadulás előtti hetek vagy hónapok baráti menedéket biztosító búvóhelyét megelőző – pesti címe. Talán egy vonat ablakából dobhatta ki, a továbbítást a megtaláló jó szívére bízva, talán gyorsan, lopva, egy emberségesebb keretlegény zsebébe dughatta; „…nem tudom, hová visznek… hideg van, fázunk… csak abban reménykedem, hogy te…” – a többi már olvashatatlan volt. A másik egy szabályos tábori levelezőlap. „A szállásunk itt is siralmas. Fázunk… egy pajtában… hidegben, koszban… Én orvosi munkát végzek, de minőt, gyógyszerek, kötszer, minden alapvető higiénia híján…” Nem tudom, hogyan csúszhatott át a cenzúrán. Jellemző a fő gondja, az orvos gondja. És a stílusa: a pontos, régies: de minőt.
Kedves volt az esti vendég. Elmondta, ő akkor tizenhat éves volt, apám rólam beszélt neki, azt mondta, a távolba szakadt egyetlen fiára emlékezteti, akiről évek óta semmi hírt sem kaphatott. – Sokat köszönhetek neki – mondta az idős orvos –, vigyázott rám, segített, ahol tudott, amikor megbetegedtem, meggyógyított. Talán akkor határoztam el – tette hozzá -, hogy ha túlélem azt az időt, én is orvos leszek.
De többet, valamit, amire úgy vártam, amitől az apám megjelenjen, megelevenedjék ott, az asztalunknál, hogy lássam a komoly, akkor bizonyára lesoványodott, elkínzott arcát, halljam a szavát, megtudjam a lényeget – az nem következett be, nem is következhetett be.
Vacsoráztunk, bort is ittunk, de a csoda nem következett be, az életem természetes folyamatából kiesett hosszú idő visszatérni, megelevenedni nem tudott. Az, hogy milyen volt akkor apám szeme, amikor rólam beszélt, milyen az anyám hangja, amikor egy kislány imájába foglaltatta a nevemet, mikor és hol haltak meg barátaim, rokonaim, van-e sírjuk, tömegsírjuk netán, vagy csak szétszórt hamvaik szálltak el valahol; az, hogy mit tehettem volna én magam többet, mást, helyesebbet talán – minderre, ami elmúlt – sem arra, ami lesz – megnyugtató tanulság, igaz, megdönthetetlen felelet nincs is sehol.

..

..

.