Kezdőlap » Remény » 2009. 3. szám » Solymár József: Egy kalap alatt

Solymár József: Egy kalap alatt

Solymár József

Egy kalap alatt

Nem tudom, igazságosak vagyunk-e, amikor vénemberekként emlékeket őrizgetve azokról a jeles, hírneves személyiségekről mesélgetünk, azokkal, akikkel találkozni módunk volt, akik pedig nélkülünk is túlélték halálukat. Mintha mellékfiguraként oda akarnánk állani a nagyember szobrának talapzatára.
A foglalkozások körében különleges helye volt – és talán még van is – az újságírásnak. Bródy Sándor nem véletlenül nevezte a nap lovagjainak e szakma gyakorlóit. Az újságírók a jelenben élnek, a jelenben hírnevesek. Közismert a mondás, hogy nincs avultabb a tegnapi újságnál, de azt is hozzátehetjük, hogy nincs felejthetőbb a tegnapi újságírónál. Érzik ezt a szakma művelői, és ki így, ki úgy próbál tartósabban nevet szerezni magának.
Hajdan a még nagyon boldog békeidőkben az újságíró, miként az orvos vagy az ügyvéd is, szabad foglalkozásnak számított, elérhető volt tehát a tehetséges zsidó fiatalok számára. Ez a tradíció részben a családi hagyományokban fennmaradt, túlélte még a második világháborút is. Voltak tehát zsidó kollégák, s közülük zsidó barátok. Köztük olyanok, akik megosztották egymással az üldöztetés idejének keserű élményeit, és megbeszéltük a Kádár-időkben elnyomott antiszemitizmust illető tapasztalatainkat.
Pánczél Lajos, az MTI belföldi hírek turnusvezetőjeként, napi szerkesztőként érkezett hozzánk. Komoly, idősebb úriember benyomását keltette, a magamfajta hírrabszolga eleinte úgy érezhette, hogy elnéz a fejünk felett.
Barátkozásunk fura módon kezdődött. Elnökünknek, Barcs Sándornak végre nagy nehezen sikerült elintéznie, hogy autóbusz járjon a Hegyalja úton, s nem kellett már a Horvát kertből, az alagút szájából felgyalogolni a Naphegyre. Egyszer véletlenül közös buszon utaztunk, és együtt indultunk cégünk felé. Az első háznál, egy tipikus budai villánál Pánczél megállt, kinyitotta az aktatáskáját, és egy kis papírcsomagot vett elő. Amikor felbontotta, egy vaskos párizsi szelet került elő. A vaskerítés mögött pedig felbukkant egy fajtáját nehezen meghatározható eb.
– Szervusz Füles  üdvözölte a kutyát Pánczél, és odakínálta neki a felvágottat. Miközben barátkoztak, azért nekem is odaszólt egy-két magyarázkodó mondatot.
– Megkértem a házigazdák hozzájárulását, hogy Fülest megkínálhassam. Vár engem.

Megetette Fülest, aztán továbbmentünk. Ettől kezdve másként néztem rá, s talán megérezte ezt. Nem ő mondta el, de megtudtam, hogy Pánczél a Füles c. rejtvényújság népszerű „Tanár” ura, aki okos kérdésekkel bombázza a nyájas olvasókat. Az idősebb kollegáktól azt is hallottam, hogy szenvedélyesen gyűjti a magyar filmgyártás kezdeti hőskoráról szóló újságcikkeket; riportokat, portrékat, kritikákat. De hát akkoriban ez nem volt – finoman szólva – az érdeklődés középpontjában álló témakör.
Barátkozásunk következő stációja az antik világhoz fűződik. Első megvalósult filmforgatókönyvem honoráriumából befizettem egy görögországi társasutazásra. Nagy dolog volt ez akkor, hiszen Devecseri Gábor, akinek sikerült bejutni az első csoportba, mindjárt sajátos útikönyvet írt Homéroszi utazás címmel.
Gyönyörű és gondolkozásomat erősen befolyásoló utazás volt. Csak megemlítem, hogy az egyik tengerparton mialatt a térdemből kiszedegettem a tengeri sün tüskéit, a görög asszonyok germán turistának néztek, és majdnem elagyabugyáltak. (Azóta már volt alkalmuk megszokni a német turistákat). A vihető zsebpénzt igen szűken mérték. Mivel a recina bor meg nagyon ízlett, nem is hoztam mást haza, csak egy kerámia szatírfejecskét és egy szalmakalapot. Ez utóbbi kényszerű beruházás volt a tűző nap miatt.
Még azon a nyáron Pánczél Lajos is befizetett egy hasonló utazásra. Alaposan kikérdezett tehát, és hasznos tanácsaim következtében a napvédő szalmakalapom immár az ő fején ment vissza Athénbe. Aztán visszatérésük után meghívott egy, a Vígszínház mögötti Művész nevezetű kellemes kisvendéglőben elköltendő vacsorára. A vacsoraasztalnál hárman ültünk, mert a feleségét is elhozta. Alacsony, halk szavú, idősebb hölgy volt a feleség, alig-alig vett részt a beszélgetésünkben. Természetesen itt már szó sem lehetett Pánczél elvtársról, Lajos bácsivá lépett elő. Azt vártam, szóba kerülnek a háborús évek emlékei is, de megmaradtunk az immár közös kalap alatt szerzett benyomásoknál.
Talán így öt évtized múltán megengedhető, és nem indiszkréció ha elmondom, hogy egy következő alkalommal a Berlin étterem presszó részében találkoztunk. (Nem voltam ide bejáratos, mert ifjabb barátaimmal a vendéglátó komplexum talponálló részébe, a népi humor által Keletberlinnek elkeresztelt műintézetbe jártunk). Lajos bácsi itt nem igazán bácsisan viselkedett, mert az asztal alatt titkon megmutatta a nagyon csinos pultos hölgy fotográfiáját, ami nem véletlenül kötött ki nála.
Lajos bácsi nem sokáig maradt számomra Lajos bácsi. Egyszer kicsit zavartan szóvá tette:
– Hamarosan hatvan éves leszek, és nem szeretném, ha nyugdíjba küldenének. Ne Lajos bácsizzál engem, mert ez a koromra emlékeztet.
Egy gyorsan jött ötlettől hajtva kiböktem:
– Rendben van Lajcsikám, ahogy gondolod.
Megmosolyogta ötletemet, s végül megállapodtunk a Lajos bátyámban.
Pánczél humora mind inkább kibontakozott. Egy alkalommal, alighanem a Berlinbe igyekezve, tiltott helyen ment át a Szent István körúton, és elkapta a rendőr. Ott tárgyaltak a járda szélén, és Pánczél a bűnbánó magatartásával egyre inkább elnyerte a biztos úr rokonszenvét. Remélhette, hogy megússza egy feddéssel. Ám ekkor váratlanul felbukkant Sándor Ernő, az MTI kulturális rovatának munkatársa. Ő, mint oly sok tudósító társa, névtelenül szolgálta a magyar sajtót. Hírnevet később azzal szerzett, hogy az ő szolgálaton kívüli cserépkályhájában találták meg a házkutatók akkori sógorának, Konrád Györgynek egyik nagyon keresett szamizdat írását.
Ernő szangvinikus ember lévén azonnal beavatkozott. Szemére hányta a rendőrnek, hogy tiszteletlenül a magyar sajtó jeles személyiségét zaklatja.
A kioktató hang egyre inkább felbőszítette a rend derék őrét, s mivel Ernőt nem volt módja megregulázni, Lajos bátyámon vasalt be húsz forintot.
A naphegyi hírházban pedig új mondás született:  Védjen meg téged Sándor Ernő.
Egy alkalommal Lajos bátyám azzal keresett meg, szeretné, ha valamely kiválasztott délutánon munkaidő után vele tartanék. Titokzatoskodott, de aztán csak elmondta, miről lenne szó. Korábban, amikor az efféle összejöveteleket a hatalom nem nézte rossz szemmel, több újságírói asztaltársaság is működött a fővárosban. A zord időket, megtépázottan, két ilyen közösség élte túl.
A Fehér Hollókról már korábban is hallottam. Úgy vélem, Kellér Dezső baráti társasága működött ilyen néven. Most kiderült, hogy van még egy másik maradék is, a Hullamosók. Eme kissé riasztó nevet azért vették fel, mert korábban egy Rókus kórház közeli korcsmában volt a találkozóhelyük, ahová a kórház proszektúrájának dolgozói is rendszeresen belátogattak. Ez a nagymúltú csapat erősen megfogyatkozott, s ezért úgy döntöttek, hogy új tagokkal gyarapítják soraikat. És Lajos bátyám ajánlására engemet alkalmasnak ítéltek a csatlakozásra.
A társaság időközben Budára költözött a még mindég csak Pájerliként emlegetett, Margit utcai volt sváb vendéglőbe. A találkozóra indulva Lajos bátyám betért egy élelmiszerboltba. Jókora adag párizsit, meg kenyeret vásárolt. Most nem a Füles kutyának, hanem nekünk, mert a Pájerli volt az a kocsma, ahol a vendégnek nem csak joga, de majdhogynem kötelessége volt iszogatás közben az asztalra tenni a zacskós táplálékot.
Hosszú éltem során jó néhány vendéglátóhelyet bejártam, de a Pájerlinál hangulatosabbat kevésszer találtam. A fehérre meszelt falak között vaskos faragott asztalok, padok. Az egyik sarokban márvány emléktábla, fajta nagy betűkkel csak ennyi: DIÓ.
Ami azt illeti, nem nagy társaság várt bennünket, mert mindössze hárman voltak: Ruffy Péter, Baróti Géza és egy magát erdészeti szakembernek mondott idősebb férfi, akit véletlenül az Újítók Lapja szerkesztőségéből ismertem. (Az akkor megvásárlandó öröklakásom beugróját összegyűjteni igyekezvén oda is dolgoztam, mivel ott két régi MTI-s volt a szerkesztő).
Ruffy Péter és Baróti Géza. Ez a két név ma már a lassan korosodóak számára sem támaszt emlékeket. A nap lovagjai voltak ők, de micsodás lovagok! Úgy voltak az újságírás sztárjai nem könnyű körülmények között, hogy közben mindketten megőrizték arcukat. Ruffy a magánéletben kevésbeszédű, halk szavú, aki írásaival leginkább a történelmi értékek, a hagyományok megőrzését, a nyelvművelést szolgálta. Kereste, bemutatta a háttérbe szorult értékes személyiségeket.
Baróti, barátja ellentéteként robusztus, élénk, tréfálkozó, szókimondó figura volt. És nagy munkabírású. Kezdetben egyik első írója volt a rádió népszerű Szabó családjának. Nem vagyok benne biztos, de úgy emlékszem, ő találta ki Bárdi György számára az oly népszerűvé lett Gugyerákot, meg Agárdiéknak a Nyomjuk Krahácsot. Remek rögtönzései városszerte terjedtek.
Budapest akkori rendőrkapitánya Sós tábornok úr jócskán kilógott a korabeli belügyesek sorából. Ő maga könyvet írt a holokausztról és akkor még szokatlan módon igyekezett jó kapcsolatokat kiépíteni az újságírókkal. Egy alkalommal, sajtóbeszélgetést tartva, a már akkor divatba jött rendőrviccek kapcsán azt magyarázta, hogy mily nagymértékben megváltozott az állomány összetétele. Elmondta, hány diplomásuk, hány érettségizettjük van, milyen és hányféle továbbképző tanfolyamokat tartottak, de azért a végén hozzátette:
– Nem tagadom, van azért még nálunk egy tíz százaléknyi, akiknek a felkészültségével, magatartásával nem lehetünk elégedettek.
És ekkor Baróti Géza közbekurjantott:
– Mondja tábornok elvtárs, miért mindig ez a tíz százalék van szolgálatban?
Beszélgetésünk közben rákérdeztem a DIÓ feliratú márványtáblára is. Elmondták, hogy egy Diószegi nevű bohém újságíró kolléga napjai jelentős részét itt, a Pájerliban töltötte, és holta után a kollegák dobták össze a pénzt erre a táblára.
Ott, annál a vaskos tölgyfa asztalnál iszogatva, beszélgetve a három idősebb kollegára tekintve úgy éreztem, hogy az újságírásnak legjobb hagyományai adtak egymásnak találkát, és kifelé jövet ezt mondtam Pánczélnak.
– Tudod Lajos bátyám, szívesen lennék gyakornok annál a lapnál, amelyet te szerkesztesz.
Öreg barátom nem maradt adós a bókkal:
 Nagyon jó lap lenne az, ahol te gyakornokként szolgálnál.
Hát ennek az újságnak a megindítására még egy kicsit várni kell.
Évek múltán egyszer bementem az egykori Pájerliba. A régi bútor sehol, a falon nagy rózsás tapéták, és eltűnt a DIÓ emléktábla is. Amikor rákérdeztem, a tulaj vagy főpincér ingerülten válaszolt.
– Unom már a keresgélőket. Megvan az a tábla, fenn a padláson.
Elszomorodtam, pedig lehet hogy nem is az emléktáblát kerestem.

x x x

Emlékeink hol elbújnak tudatunkba, hol meg előjönnek. Néha hívás nélkül, máskor valamely késztetésre. Velem tulajdonképpen ez történt most. Bibó Istvánnak azt az életéről szóló interjúját olvastam, amelyet Huszár Tibornak adott. Ebben természetesen előkerült a zsidóság üldöztetése és az antiszemitizmus megnyilvánulási formái is.
Bibót meghökkentette egyik ismerősének vélekedése, amely szerint az antiszemitizmus egyik első és még halovány jele, ha valaki számontartja, hogy környezetében ki a zsidó, és ki nem. Bibó ezzel kapcsolatban zsidó érzékenységről beszél és talán túlérzékenységre gondol.
Most, így utólag, töredelmesen bevallom, hogy én abban az időben bizony odafigyeltem arra, hogy barátaim, ismerőseim közül kik a zsidók, kinek van tetoválása a karján, kinek van gettó élménye, ki volt munkaszolgálatos. Mivel a háború befejezésekor még csak tizenhat éves voltam, és családom tagjainak magatartására jó érzéssel gondolhatok, így nem valamiféle lelkiismeret furdalás vezérelt, amikor a túlélőkhöz az együttérzés és tapintat jegyében közelítettem. A háború egyetlen országlakosnak sem volt farsangi karnevál. Majd minden családnak kijutott a szenvedésből, sokaknak a gyászból. De egy népirtás, egy kollektív üldöztetés, a megtervezett öldöklés és az ezt alátámasztó hecckampány mégis más. Igaz, később a fajgyűlölet után jött az osztálygyűlölet, és az ideológiai háború jegyében újra kellett megélnünk gaztetteket.
Ez a szemléletem annyiban fennmaradt, hogy ha magamkorú öreg zsidóval netán találkozhatok, ez a fokozott ösztönös odafigyelő érzés ma is megérint. Más kérdés, hogy a nagyszülő szenvedése nem adhat menlevelet a helytelenül viselkedő unokának.
Lajos bátyám személye azért volt számomra különleges, mert tartósnak mondható barátkozásunk során egy aprócska utalást sem tett azokra az időkre, személyes élményeire. Áradt belőle az életöröm, a derű, az emberek iránti bizalom. Hogyan csinálta? Jó volna megfejteni.
És vajon napjainkban, amikor valakik disznólábakat tesznek a Duna-parti mártírcipőkbe, mennyiben őrizhetnénk ezt a bölcs derűt?