Kezdőlap » Remény » 2009. 3. szám » Szarvas Ferenc: Kristályváza ezüstszegéllyel

Szarvas Ferenc: Kristályváza ezüstszegéllyel

Szarvas Ferenc

Kristályváza ezüstszegéllyel

Bő 12 évig voltam belgyógyász osztályvezető főorvos a Szegedi Kórházban. Az állást a Szegedi Orvostudományi Egyetem docenseként nyertem el, majd ugyanoda tértem vissza egyetemi tanárnak. A két intézmény egyébként 2007-ben egyesült, és így a kórház (és a többi egészségügyi intézmény) is a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvosi Kar Klinikai Központjának a része lett.
Feleségem nagyon szereti a virágot, és persze én is. Így aztán nálunk mindig van friss, nyílóvirág. A múltkor egy csokorra való rózsa: piros, sárga és fehér került – talán véletlenül – abba a bizonyos, egyébként csak ünnepélyes alkalmakkor elővett vázába; feleségem ugyanis tudja, hogy mennyire sajnálnám, ha megsérülne. Gyönyörű talpas kristály váza ez, peremén ezüst szegéllyel, de amiért, vagy méginkább: Akikért igazán becses nekem, az az idős házaspár, akiktől holtuk után kaptam. Ha ránézek erre a vázára, szinte újra látom őket: pedig hát rég elmentek már mindketten. I. nénit a könyörtelen betegség ragadta el, P. bácsi pedig önszántából követte őt.
Minden orvos és egészségügyi dolgozó, aki betegellátással foglalkozik, elkerülhetetlenül találkozik elveszített „esetekkel”, ki ritkábban, ki gyakrabban, de a halált nem lehet és nem is szabad megszokni. A gyógyító orvos számára – az életfunkciónak a biológiailag lehetséges élettartam végén bekövetkező természetes leállását kivéve – minden halál kudarc. Bárhol dolgozzon is az orvos, tapasztalhatja, hogy a halál mindig megviseli és azt is tudja, amit jó anyámtól régen sokszor hallottam: Nem az hal meg, aki koros, hanem aki soros (vagyis akinek elérkezett az ideje). Kései öregkorban persze, amikor a szenvedő számára csupán csak teher már az élet, könnyebb elfogadni a csendes elmúlást, mint amikor a világra rácsodálkozó, nyiladozó értelmű gyermek vagy reményteljes fiatalember élete szakad meg. De ezzel együtt is: az orvos esküje minden élet védelmére egyformán érvényes, arra az életre, amely elsősorban nem mennyiség, hanem minőség.
Mindezeken túl természetes, hogy mélyebben érint bennünket az olyanok elvesztése, akiket régebben vagy közelebbről ismerünk, kisebb-nagyobb bajaikkal évekig kezeltünk, gondoztunk. Természetes, hogy ilyenkor kialakul egy – bizonyos fokig kölcsönös – kötődés beteg és orvosa között, Tisztelet, barátság, szimpátia, vonzalom: megannyi pozitív tartalmú kapcsolat képezheti a bizalom alapját, aminek a megszakadása, történjen az bármely okból, fájdalommal jár. Különösen igaz ez, amikor a törés visszavonhatatlan és örökre szól.
P. bácsiékat fiatal osztályos orvosként ismertem meg, és az első perctől megvolt a kölcsönös szimpátia, ami az évek során csak erősödött, és kitartott mintegy 2 évtizedig, haláluk órájáig. Azt hiszem, még a XIX. század szülöttei voltak; életüket, sorsukat derékba törte a II. világháború. Puszta létük megmaradt, de családjukat elvesztették, és javaikkal együtt odalett a produktív életszakaszban felépített egzisztencia. Aztán a közös sors valahogy összehozta őket, egymásra találtak, és összekötötték életüket. Túl voltak már azon a koron, hogy gyermekáldásra számítsanak vagy örökbefogadásra vállalkozzanak. Így hát csak egymás támaszai lehettek, tiszteletre méltó ragaszkodással és szeretettel. Korábbi életükről csak ritkán és keveset szóltak, de egy-egy félbe maradt mondat vagy szomorkássá merevedő mosoly sokszor többet mond minden elbeszélésnél. Ügyes-bajos dolgaikban, ha kellett, kedves szomszédok segítettek; a házban, ahol laktak, volt lift, így az emelet sem jelentett gondot. Egészében véve szerényen, de szépen teltek nyugdíjas napjaik. Azon kevesek közé tartoztak, akiket adjunktusként otthonukban is meglátogattam, ha pl. influenzajárvány idején vagy más okból nem tudtak bejönni a klinikára; a város szívében lévő lakásuk hazafelé menet könnyen útba esett. Az orvosi ténykedés végeztével szívesen időztem náluk, közben egy kicsit a napi fáradalmakat kipihenve; és amíg I. néni egy könnyű kávét készített, mi jót beszélgettünk P. bácsival, aki jó humorú, idős korára is mindig pedáns megjelenésű, tiszteletet és bizalmat ébresztő személyiség volt. Szeretett beszélni a gyógynövényekről és termesztésükről, ami szakmája volt, és ami bennem gyerekkorom székfűvirágos tavaszi mezőit idézte fel. Ezen a közös talajon elindulva mindig volt témánk bőven.
A megpróbáltatások és tragédiák után újraindult élet csendes harmóniájának I. néni lassan, de megállíthatatlanul romboló betegsége vetett véget. Kezelték más városban is, végül a betegség manifesztációi szerint i tartós klinikai ápolás igénybevételére kényszerült. Tél volt, nagy hóval, csúszós utakkal, de idős férje, növekvő aggodalommal így is naponta látogatta. Azért is, hogy ezt könnyebben megtehesse, meg az amúgy is esedékes ellenőrző vizsgálatokra, felvettük a belklinikára. Innen csupán néhány métert kellett a szabadban megtenni a szomszédos klinikáig, ahol felesége feküdt, és egyszerűbb volt a telefonkapcsolat is. Végül mégis ismét hazament, de a napi látogatások – ha másként nem, taxival – tovább tartottak. Aztán egy kora-hajnalban, rosszat sejtve felhívta a klinikát, és az éjszakás nővértől megtudta, hogy nincs már felesége; ekkor bevette a végzetes adag altatót. Reggel még élve találtak rá a szomszédok, akik mentőt hívtak, de röviddel a klinika ambulanciájára érkezés után beteljesedett végakarata.
Az ezüsttel szegélyezett kristályvázát később – nyilván az ő rendelkezésük szerint – külföldről érkezett távoli rokonok adták át nekem.

(„Válogatás napáldozattájban” címmel 2009-ben jelentek meg Szarvas Ferenc írásai a Medicina Kiadónál)