Kezdőlap » Remény » 2009. 3. szám » SZÉCSI JÓZSEF: Hillél-Sámmáj-Gámáliel-Pál

SZÉCSI JÓZSEF: Hillél-Sámmáj-Gámáliel-Pál

SZÉCSI JÓZSEF
Szerzőnk az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetemen egyetemi docense

Hillél-Sámmáj-Gámáliel-Pál

1. A noéi törvények

Az ún. noéi törvények héber neve: Sevá micvót bené Nóách. Azon 7 törvény, amelyet a pogányoknak, a nemzsidóknak is be kell tartani. Ezeknek alapja az Ádámnak szóló parancs1 és a Noéval a vízözön után kötött szövetség 2 rabbinikus értelmezése3. Vannak e törvényeknek változatai, mégis az általánosan elfogadott 7 törvény: 1. a bálványimádás; 2. az istenkáromlás; 3. a gyilkosság; 4. a szexuális bűn (fajtalankodás); 5. a rablás (lopás); 6. evés az élő állatból (az élő állat levágott tagjának fogyasztása); 7. a tulajdonjog tisztelete4. A zsidó hagyomány szerint ezektől az ősember is tartózkodott. Ha a nemzsidók áthágják ezeket a törvényeket, rájuk is halál vár.
A Tóra többi törvényei csak a zsidókra vonatkoznak, bár a nemzsidók is betarthatják azokat. Azokat a nemzsidókat, akik betartják a noéi törvényeket, azokat helybéli idegennek, gér tósáv-nak kell tartani, akikre kiterjed a zsidó közösség támogatása5. Maimonides6, a nagy zsidó gondolkodó úgy vélte, hogy a jámbor nemzsidók azért tartják meg e törvényeket, mert ezek benne vannak a Bibliában. Egyenlővé tette a noéi törvények megtartóit az igaz emberekkel – gér cedek –, a hászidokkal, és így eggyé a zsidó néppel, akik részesülni fognak az Eljövendő Világban, a túlvilágban. Moses Mendelssohn7 nem értett vele egyet és azt mondta, hogy a nemzsidók azért tartják be a noéi törvényeket, mert azok ésszerűek és erkölcsösek.
A 7 noéi törvény a rabbinikus tradíciónak a Bibliából eredő erkölcsi létminimuma, mely minden emberre nézve kötelező8. A zsidóknak kötelező a Tóra teljes megtartása. A Genesis 9,12-13 szerint mindenki „Noé szövetségének fia”: „Majd ezt mondta Isten: Ez a jele a szövetségnek, amit én szerzek veletek és minden élőlénnyel, amely veletek van, minden nemzedékkel, örökre: szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele szövetségemnek, melyet én a világgal kötök.” A 7 noéi törvényben az utolsó kivételével mindegyik negatív, mely inkább a többi rendelkezés összefoglaló értelmezése. Bálványimádás esetén, bár a nemzsidóknak nincsen „Isten ismeretük”, mégis esküvel kell megtagadni a hamis istenképet9. Ez a törvény magára a bálványimádásra vonatkozik és a nemzsidóktól nem kívánja meg a vértanúság elszenvedését10. Embert, vért azonban nem lehet ontani, itt a mártírium választandó11.
Úgy gondolták, hogy az iszlám hívei követik valójában a noéi törvényeket, hisz a keresztények Jézust imádják, tehát bálványimádók. A kései középkor óta a keresztények is Noé fiainak számítanak12. A nemzsidók számára az istenkáromlás, a gyilkosság és a lopás az érvényes társadalmi törvények szerint is tilos. A lopás tilalma a cselekvés sokféle módozatára vonatkozik, pl. katonai hódítás esetén13. A nemzsidók részére vannak különböző előírási listák14. Tilos pl. a varázslás, a kasztráció, a magvak keresztezése, az áldozat megbecstelenítése. Parancs van a jótékonyság gyakorlására, a nemzésre és a Tóra tiszteletére15. Ezek a noéi törvények legismertebb további kifejtései. A noéi törvények tehát egy kiválasztott egység a gyakorlatban létező zsidó parancsok közül. A zsidóknak kötelező a noéi kódex megtartása, bárhol is vannak. Maimonides szerint a nemzsidóknak a noéi törvényeket nem úgy kell értelmezni, mint amit kiérdemeltek saját tulajdonul, hanem isteni kinyilatkoztatásként. Az etika, a morál nem pusztán evilági normatíva, hanem isteni törvény.
Felvetették, hogy talán létezett egy a Sínai-hegyi törvénykezést megelőző törvényhagyomány is, melyet a Sínai-hegyi kinyilatkoztatás után már csak a nemzsidókra kellett értelmezni. Ez egybecsengett Rabbi Johanan nézetével16. A noéi szövetség gondolata folyamatosan jelen volt a zsidó gondolkodás történetében. Modern zsidó gondolkodók, mint Moses Mendelssohn és Hermann Cohen17 a noéi parancsok eszméjét Izráel és az egész emberiség közös és ésszerű etikai alapjának tartják18. Noéban az emberiség egységének és folytonosságának szimbólumát látják. Vannak nézetek, mely szerint az emberiség végső állapotában fogja majd tartalmazni mindkét elemet: a zsidóságot és a Noé fiait; mások szerint Noé fiai az utolsó előtti szintet jelentik, amikor is bekövetkezik a Tóra mindent betöltő egyetemessége19.
A Deuteronomiumban találunk egy listát: „Ne legyen köztetek olyan, aki fiát vagy leányát áldozatul elégeti, ne legyen varázslást űző, se jelmagyarázó, kuruzsló vagy igéző! Ne legyen átokmondó, se szellemidéző, se jövendőmondó, se halottakról tudakozódó!”20. A Jubileumok könyve21 (7:20) feljegyez egy lényegi különbséget, amikor nem 7, hanem Noé fiainak 6 parancsáról beszél: 1. az igazságosság betartása; 2. a test szemérmének betakarása; 3. a Teremtő áldása; 4. a szülők tisztelete; 5. a környezet szeretete, 6. őrizkedés a paráznaságtól, a tisztátalanságtól és minden gonoszságtól. Az Apostolok Cselekedetei 15,20-ban utalást találunk 4 nemzsidókhoz intézett parancsra: „(1) tartózkodjanak a bálvány okozta tisztátalanságtól, (2) a paráznaságtól, (3) a megfulladt állattól és (4) a vértől.” Ezen lista egyike lehet azoknak, melyek a Pentateuchus alapján készültek.
Maimonides szerint a noéi törvények elfogadásának alapja a nemzsidók számára az isteni tekintély és a mózesi kinyilatkoztatás. A Tórának a zsidók előtti tekintélyéről mondja Exodus 24,7: „Engedelmesen megtesszük mindazt, amit az Örökkévaló rendelt!”. A Szánhedrin traktátus szerint22: „Ő (ti. Isten) felfüggeszti a hegyet egy hordóhoz hasonlatosan, és ezt mondja: Ha elfogadjátok a Tórát jó, ha nem, akkor a temetésetek lesz!”. A noéi törvényekkel kapcsolatban kérdés volt a talmudi korban, hogy természeti törvényről, vagy a nemzsidók viselkedésének szabályozásáról van-e szó. A Jómá 67b szerint e törvények nem részei a kinyilatkoztatásnak. A Genesis Rabba23 szerint a 7 noéi törvényből 6 Ádámnak lett kinyilatkoztatva. A 7 törvény közül a húsevéssel kapcsolatos korai kinyilatkoztatás lehet, mert a vízözönig a húsevés tiltott volt: „Nektek (ti. az embernek) adok az egész föld színén minden maghozó növényt, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: mindez legyen a ti eledeletek. Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt.”24

2. A szóbeli és az írott Tan

A Tóra két fő részből áll, a Szóbeli Tan (D’Rábánán) a Tórá SeBál Pe és az Írott Tan (D’Orájtá) a Tórá SeBiktáv, mely a Biblia: Mózes öt könyve (Tórá), a próféták könyvei (Neviim) és a Szent Iratok (Ktuvim). Az Írott Tant – a Tórát – Mózes vette át a Színáj-hegyen. Ugyanott és ugyanakkor – a zsidó tradíció szerint – Mózes megkapta a Tóra törvényeinek szóbeli magyarázatát is. Mózes megtanította rá fivérét, Áront és annak fiait, valamint Izrael véneit. Ekkor kezdődött el az a folyamat, amelyet a mai napig Szóbeli Tannak hív a zsidóság.

3. A háláchá

A „háláchá” szó (a hálách – menni) a judaizmus törvényi oldalának elnevezése, megkülönböztetendő az ággádától, a nem törvényekre vonatkozó, különösen a rabbinikus irodalom megjelölésére szolgáló kifejezéstől. Magában foglalja a személyes, a társadalmi, a nemzeti és nemzetközi kapcsolatrendszert, és a judaizmus minden más gyakorlatát és vallási szokásait. A Biblia a helyes életről gyakran beszél úgy, mint egy útról, melyen az embereknek „járniuk” kell: „Közöld a néppel…az utat, amelyen járniuk kell, azokat a dolgokat, amelyeket tenniük kell!”25 Eredetileg a háláchá kifejezés egy meghatározott esetre vonatkozó törvényt vagy határozatot jelentett, mint ahogy azt gyakran kifejezik az: „ez a törvény, melyet Mózes kapott a Szinájon”26 mondatok. Ez a szóhasználat fennmaradt, de vele egy időben kifejlődött a háláchá szó, mint a judaizmus egész jogi rendszerét megjelölő, átfogó meghatározás is, amely magában foglalja az összes részletes törvényt és szertartást is27.
A háláchá tanulmányozása a rabbinikus korban és a későbbi időkben, a legfőbb vallásos kötelességgé vált. A benne foglaltak nehézsége, és a gyakorlati judaizmus számára való fontossága miatt, ezek a kérdések megelőzték a zsidóság minden más kérdéskörének tanítását28. A háláchá tanulmányozásának az ággádikus tanulmányok feletti felsőbbrendűsége jó kifejezést nyert a két kereskedőről szóló példabeszédben, melyben az egyik drágaköveket, a másik használati tárgyakat árult. A drágakő kereskedőt csak a szakértő vásárol29.
A klasszikus zsidó források általános felfogása az, hogy a háláchá teljes egészében Mózesre vezethető vissza, kivéve különböző későbbi feldolgozásokat, kiegészítéseket, alkalmazásokat, és az új körülményekhez igazodó újításokat. Így Maimonides30 40 generációt számol vissza Rásitól, a Babiloni Talmud nagy kommentátorától, Mózesig, és levonja a következtetést: „A két Talmudban, a Tószeftában,… mindegyikben a megengedett és a tiltott dolgok, a tiszta és a tisztátalan, a megbízható és megbízhatatlan, a megfelelő és nem megfelelő kap magyarázatot úgy, ahogy azt személyről személyre átadták Mózesnek a mi Szináji tanítónknak szájából.” A modern tudomány álláspontja azonban az, hogy a háláchának van történelme, melynek szakaszait és fejlődését történetileg, tudományosan is követhetjük.

4. A tákkáná

A tákkáná egy direktíva, egy utasítás, melyet a haláchikus írástudók, vagy más, a törvényhozás felhatalmazásával bíró kompetens testület rendel el, Tákkánot há-Káhál. Egyike a zsidó törvénykezés jogi forrásainak. A tákkáná, melynek kreatív forrása a háláchában van – mely törvény a midrás törvényi forrásából ered, vagyis exegézisből, tehát egy bibliai szövegnek, vagy egy létező törvénynek az értelmezéséből –, arra szolgál, hogy felfedje egy létező törvény rejtett tartalmát. A zsidó törvény e két jogi forrása közötti lényegi különbségből az következik, hogy a Törvény, mely a bibliai exegézis, magyarázat eszközeivel jött létre, a de-oraita-nak nevezett törvényi kategóriához, míg a tákkánából származó törvény mindig a de-rábbánán-nak nevezett kategóriához tartozik. A tákkáná a zsidó törvényben az a törvényhozási rész, mely hasonlatos a többi jogi rendszerben meglévő, alárendeltnek nevezett részhez. Az Írott Tóra az alkotmánya – a legfelsőbb törvénykezése – a zsidó törvénynek, és magában a Tórában van a ezen jog delegálva a háláchikus írástudók számára, hogy tákkánotokat hozzanak. Hasonló módon ahhoz, ahogy más jogi rendszerekben az elsődleges törvényhozás delegálja a jogot bizonyos testületek számára, hogy alárendelt törvényhozókként működjenek. A háláchikus írástudók felhatalmazása a tákkánot gyakorlására a következő Pentateuchus-i parancsból ered a zsidó tradíció szerint: „Tartsd magad tanácsukhoz, amit adnak és ítéletükhöz, amit hoznak és határozatuktól, amelyet tudtodra adnak, ne térj el, se jobbra se balra!”31, illetve, más szöveg szerint: a „Kérdezd meg atyádat, ő majd elmondja, véneidet, ők majd elbeszélik!” parancsból32. Az írástudók felhatalmazása, hogy gezérot, rendeletet hozzanak, úgy tartják, a következő parancsban lett rájuk ruházva: „Ennélfogva, ti az Én törvényemet tarjátok majd meg!”33, amit úgy értelmeznek „Teremts biztosítékot arra, hogy az Én törvényemet tartsák meg.”34 A háláchikus írástudók törvényhozói tevékenységét néha tákkánát-nak, néha gezérá-nak nevezik. A gezérá terminust általában azoknak az utasításoknak a megjelölésére használják, melyek az embert a tiltott dolgoktól térítik el, vagyis „védelmi kerítést emelnek a Tóra köré” – tehát negatív természetű direktívákat jelentenek, melyek bizonyos cselekedetek megtételét tiltják. A tákkáná terminus viszont általában olyan utasításokat jelöl, mely egy bizonyos kötelesség megtételének kötelezettségét célozza, vagyis pozitív természetűeket, melyek egy dolog megtételét kísérik.35

5. A legnagyobb tekintélyek

Bét Hillél és Bét Sámmáj, a Szóbeli Tan kifejtésének két iskolája volt, melyeket Hillélről és Sámmájról neveztek el, akik a Kr.e. utolsó század végén, és a Kr.u. első század elején éltek. Ez a két iskola, a két alapító tudós korától kezdve létezett a Második Szentély lerombolása utáni második generáció idejéig, vagyis az i.u. II. század elejéig. A tannaita36 irodalom, a háláchá37, a haláchikus midrások38, és az aggáda39 sok vitát jegyeztek fel, mely Bét Hillél és Bét Sámmáj között zajlott le. Ezek a viták magukba foglalták a Szóbeli Tan főbb tartalmát a Második Szentély utolsó két-három generációjának korából. Nagyon kevés maradt fenn a kor egyes tudósainak tanításaiból külön-külön, mivel azok gyakran úgy kerültek idézésre, mint amelyek Bét Hillél és Bét Sámmáj tanításainak részei. A Javne-i generáció (kb. Kr.u. 70) korából származó háláchót és a tannaita ellentétek valószínűleg, és nagy részük kifejezetten, a Bét Hillél iskola nézetein alapultak, melyeket a Bét Sámmáj iskolával szembeni hálácháként fogadtak el, míg számos névtelen háláchá elveszett, melyek egykor a Bét Sámmáj és a Bét Hillél közötti vita részét képezték.

6. Az iskolák vitáinak négy kérdésköre

1. Háláchikus döntésekre, melyek a források megítélésén és logikai következtetésen alapulnak
Például a sábbátban és az ünnepnapi kiddusban az áldás rendjét illetően a Bét Sámmáj kijelenti, hogy az áldást először az adott napra vagyis a sábbátra, és az ünnepekre kell elmondani, és utána a borra, míg a Bét Hillél úgy tartja, hogy az áldást először a borra és utána a napra kell elmondani40. Vagy pl. Bét Sámmáj állítja, hogy egy asszony nem házasodhat újra „pusztán egy hang” tanúskodásán – vagyis egy valaki kijelentésén, aki tanúsítja a férj halálát – ez nem elfogadható. Ellenben a Bét Hillél azt vallotta, hogy az asszony újra megházasodhat egy ilyen bizonyíték alapján41.
2. A tilalmak körüli „korlátok” meghatározására, és annak mértékére vonatkozóan, vagyis, hogy milyen mértékben alkalmazhatóak a tilalmak.
Pl. a fűszerezett olajat illetően, Bét Sámáj azt a tized tárgyaként veszi számításba, olyan személy esetében, aki azt egy ám há há-árec-től vásárolja. Olyan embertől, aki tudatlanságában nem gondos a papi és a levita járandóságokra vonatkozó törvények betartásában. Ezzel szemben Bét Hillél felmenti a tized alól42. Ha valaki egy kaszával előre irányuló mozgással ölt le egy állatot – vagyis nem a fűrészes éllel -, azt a Bét Sámmáj érvénytelen levágásnak tekinti, míg a Bét Hillél érvényesnek tekintette43.
3. Háláchikus Midrásim esetében
Pl. Bét Sámmáj úgy tartotta, hogy esténként egy férfinak oldalára kell feküdnie, amikor elmondja a Semá-t, reggel pedig fel kell állnia ehhez, ahogy a Deuteronomium 6:7 mondja: „Amikor lefekszel, és amikor felkelsz.” Bét Hillél azonban kijelentette, hogy az ember úgy mondja el a Semát, ahogy tetszik neki, mert írva van: „Amikor utadat járod.”44 Miért mondja akkor a bibliai vers azt, hogy: „Amikor lefekszel, és amikor felkelsz?” Mert ez azt az időt jelenti, amikor az emberek le szoktak feküdni, illetve amikor felkelnek.45 Ismét, Bét Sémmáj mondta: A férj ne váljon el a feleségétől, kivéve, ha valami tisztátalanságot talál benne, mivel mondva van: „mert talált benne valami oda nem illő dolgot”46, de Bét Hillél azt mondta: elválhat, még ha csak az ételét rontotta is el, mivel mondva van: „mert talált benne valami oda nem illő dolgot”, vagyis bármit, amit a férj nem odaillőnek talál47.
4. Ággádá, vallási filozófia és etika kérdéseiben
Pl. a Bát Sámmáj állítja, hogy jobb lett volna, ha a férfi meg sem lett volna teremtve, míg a Bét Hillél úgy tartja, hogy jobb a férfinak az, hogy meg lett teremtve, mintha nem lett volna megteremtve48.
Magának Hillélnek és Sámmájnak a vitái közül csak három maradt fenn, míg több mint 350-ről számolnak be a Bét Hillél és Bét Sámmáj közöttiekről, tehát a két iskola közti vitákrból, melyek legtöbbje a Misna Zeráim, Moéd, Násim és Tehárót traktátusaiban találhatók. Ezek a személyes élet dolgaival, az áldásokkal és imákkal, a papi járandóságok és a tized elválasztásával, a házassággal és válással, a levita tisztasággal és önmegtartóztatással, és nagyon ritkán az áldozatokkal és a papi szolgálattal, illetve polgári és főbenjáró esetekkel foglalkoznak. Némely ilyen vitában Sámmáj maga vitatja meg mind a Bét Sámmáj, mind a Bét Hillél véleményét49. Számos esetben, amikor a Bét Sámmáj véleményével ellentétes nézetet anoním idéznek – tánná kámmá –, vagy a bölcsek nevében citálnak50, az a késői változatot jelenti, mivel így jegyezték fel a Bét Hillél nézeteit, miután az meghatározó uralkodó nézetté vált. Erre számos esetben található bizonyíték, amikor a tánná kámmá vagy a Misnában idézett bölcsek nézetei úgy fordulnak elő egy báráitában51, mint a Bét Hillél nézetei.52 Általában a Bét Sámmáj a Bét Hillél előtt kerül említésre, a hagyomány pedig ebben az utóbbi szerénységének kifejeződését látja53.
A két iskola közötti számos vitára a Második Szentély idejében került sor. Ilyen pl. az a vita, hogy vajon egy ünnepen a kezeket rá lehet-e emelni az égő és engesztelő áldozatokra, mely témában maga Hillél és Sámmáj is ellentétes véleményt vallottak54. Az erre a háláchára vonatkozó vita a Templom előudvarában zajlott Hillél és a Bét Sámmáj diákjai között, illetve a Bét Sámáj és a Bét Hillél diákjai között. Ebben a kérdésben a háláchát a Második Templom fennállása alatt döntötték el55. Más viták korai dátuma kitűnik a Második Templom lerombolása idején élő tánnáim megfogalmazásaiból a Bét Sámmáj és Bét Hillél közötti disputákat illetően. Vannak azonban vitás kérdések, melyeket a Templom lerombolása vetett fel, pl. a máászér séni56 eltávolításának idején követett eljárása57.

Nagyon keveset tudunk Hillél és Sámmáj tanítványainak kilétéről. A báráitá elmondja, hogy „az Idősebb Hillelnek 80 tanítványa volt… a legnagyobb közülük Jonáthán ben Uzziel, a legkisebb Johánán ben Zákkái”58. Jonáthán ben Uzziel tanai közül semmi nem maradt fenn, és bár Johánán ben Zákkái állításai a Bét Hillél nézeteit tükrözik, kronológiai szempontból nehéz megállapítani, hogy Johanan ben Zákkái magától Hilleltől tanult-e. Sámmáj számos tanítványáról tudunk, legtöbbjükről a Második Templom korából, amikor a Bét Sámmájjal való kapcsolatukat a tánnáitá irodalom hangsúlyozza. Köztük van Bává ben Butá, aki Hillél kortársa volt59; Kefár Játmá-i Dosztáj, aki a Sámmájtól hallott tradíciót adta át60; Joezer, templomi elöljáró, aki egyszer kérdést tett fel az Idősebb Gamalielnek a Templom udvarán61; és Johanan ben há-Horánit a Templom lerombolása idején élt generáció tagja62. Néha a Bét Sámmáj és Bét Hillél iskolák „vénei” kerülnek említésre63. A Szifré Zutá Chukkát–ról szóló genizá-töredék szerint64, Bét Sámmájnak voltak edomita tanítványai, akiknek a haláchikus állításai az Eliézer ben Hirkánus „há-Sámmuti” nézeteit tükröző Rabbi Juda állításaival egyeztek meg65. Rási66 szerint, Niddá 7b ez arra utal, hogy Rabbi Eliézer ki volt közösítve67. Eleázár ben Hánániá, Idumea tábornoka a rómaiak elleni Zsidó Háborúban68, szintén a Sámmáj vonalat követte69.
A két iskola létrejöttét előidéző körülmények a tánnáitá tradícióban ismerhetők meg: „Kezdetben nem voltak viták Izraelben…amikor valakinek szüksége volt a háláchára, a Nagy Szánhedrinhez fordult… Ha a Szánhedrin hallott ilyenről (háláchá-ról), arról informálták őt, ha nem, akkor szavazással eldöntötték az ügyet… Ettől kezdődően a háláchá elterjedt volt Izraelben. Sámmáj és Hillél tanítványai számának növekedésétől fogva, akik nem eléggé támaszkodtak a bölcsekre (azaz nem adekvát módon tanulmányozták a Tórát) a viták megszaporodtak Izraelben.”70 Még ha a Sámmáj és Hillél tanítványok elégtelen tanulási szintje különböző történelmi tényezőknek is volt tulajdonítható, mint amilyen a Szánhedrin feloszlatása volt Heródes alatt, vagy a szadduceus többség a Szánhedrinben, ami megakadályozta, hogy az írástudók bámilyen háláchá eldöntését a Szánhedrinre bízzák, mégis kérdéses, hogy ez a tánnáitá tradíció adekvát módon magyarázza-e annak a számos vitának az okait, mely majd egy évszázadig fennállt Izraelben.
Valószínűbb magyarázatot kapunk abból a megközelítésből, mely a háláchá növekedésének és kikristályosodásának a folyamatát veszi figyelembe, és ebben a korábbi tradíciók interpretációjának, és az új háláchá létrehozásának ütköztetéséből származó nézetkülönbségeket tekinti. A tánnáitá tradíció feltehetően mindkét nézetben az ellentétes vélemények legitim kifejeződését látta: „Mindkettő az élő Isten szava.”71 Érthetően megengedett volt vagy a Bét Sámmáj, vagy a Bét Hillél nézeteit követni, de „egy férfi, aki külön megkötéseket akar magára vonni azzal, hogy a szigorúbb gyakorlatokat követi a Bét Sámmáj szerint, és a Bét Hillél szerint is, úgy jellemezhető, mint a „bolond, aki a sötétségben jár”72. Ezen kívül az is ismert volt, hogy „bár az egyik iskola megtiltotta, amit a másik megengedett, illetve az egyik eltiltott attól, amit a másik választhatónak deklarált, mindazonáltal, a Bét Sámmáj nem tartózkodott attól, hogy a Bét Hillél családjaiból házasodjon, és a Bét Hillél sem, hogy a Bét Sámmájéból. Valamint attól sem tartózkodtak, hogy egymás edényeit kölcsönözzék az ételek elkészítésére a levita tisztasági szabályok szerint.”73 Mindebben tehát nincs utalás arra, hogy a viták abból fakadtak volna, hogy „nem eléggé támaszkodtak a bölcsek tanácsára”, inkább úgy ítélhető meg, hogy a viták alapját az a folyamat képezte, melyen a háláchá létrejötte és fejlődése alapult.
A tánnáitá hagyomány hangsúlyozza, hogy a Bét Sámmáj a szigorúbb, a Bét Hillél a hajlékonyabb nézetet alkalmazta. Misna74 felsorol 23 (vagy 24) vitájukat, melyek különböznek a többitől abban, hogy „olyan esetek, amikor a Bét Sámmáj hajlékonyabb, a Bét Hillél szigorúbb szabályozást alkalmazott.” Ehhez még különböző tudósok 17 ilyen vitát tettek hozzá75. Vannak ezeken kívül egyéb viták, melyekkel kapcsolatban a Talmud és a kommentátorok magyarázatot keresnek, hogy miért nem lettek ugyanígy felsorolva. Ezek száma összesen kb. 50. A Bét Sámmáj szigorúbb rendelkezéseinek zömét tilalmak előírása teszi ki, melyekben a Bét Sámmáj képviselte a szigorúbb álláspontot vagyis a tiltás szélesebb alkalmazását. A Bét Hillél rendszerint a hajlékonyabb megközelítést fogadja el.
Sok tudós próbálta a két iskola közötti eltérések mögötti alapelveket meghatározni. Az általánosan elfogadott magyarázat, hogy az intézkedések az alapítók egyéni habitusát tükrözik, Hillelét, aki szelíd és kedves, és Sámmájét, aki kemény, és hirtelenharagú volt. Ez azonban kétséges magyarázat, különösen azért, mert csupán néhány vita zajlott személyesen Hillél és Sámmáj között. Egy másik interpretáció szerint a disputák társadalmi és gazdasági konfliktust tükröztek, mert feltevésük szerint a Bét Sámmáj a földbirtokos felsőbb és középosztályt képviselte, míg a Bét Hillél bölcsei a társadalom alsóbb rétegeiből származtak, és az iskolák nézetei ezeknek a rétegeknek az életét és szükségleteit tükrözték. Ezt a nézetet azonban többen támadták azon az alapon, hogy kevés bizonyíték van rá, hogy Sámmáj a gazdag középosztályhoz tartozott volna76. Hasonló módon problematikusak azok a teóriák is, melyek a nézetbeli különbségeket a két iskola koncepcióinak és felfogásának eltérő háláchikus megközelítésében látják, mely szerint a Bét Sámmáj a háláchá egyöntetűbb és szisztematikus megközelítését alkalmazza, szemben a Bét Hillél részletezőbb és változatosabb nézeteivel. E teóriák gyengesége, hogy a vitáknak csak egy jelentéktelen számára nyújtanak magyarázatot. Az ajánlott magyarázatok ráadásul nem is képviselik az egyetlen lehetséges értelmezést az egyes esetekben. A különböző tényezők és hagyományok, valamint eltérő megközelítések és tendenciák valószínűleg együttesen alakították az eltérő nézeteket.
Bár nehéz megtalálni a társadalmi és felfogásbeli alapjait a két iskola létrejöttének és fejlődésének, egy bizonyos vonal nyilvánvalóan kitűnik a bibliai bekezdésekre vonatkozó homiletikai exegéziseikben, és számos háláchára vonatkozó vitájukban. Az exegézisekben a Bét Sámmáj hajlik a versek egyszerű, néha éppen a szűk, szó szerinti magyarázataira, szemben a szélesebb jelentéssel, melyet a Bét Hillél nyújt ugyanezekre. Mivel csekély azoknak a vitáknak a száma, melyek bibliai versek exegézisét involválták, lehetetlen megállapítani, milyen kapcsolatban álltak vitáik azzal a 7 exegetikai alapelvvel, melyet Hillel fogalmazott meg77. Ami a háláchát illeti, nyilvánvaló számos esetben, hogy a Bét Hillél nézet a teoretikus háláchára jellemző, mely megkülönbözteti a jogi elveket, és háláchát ezen elvekkel összhangba hozza, szemben a Bét Sámmáj nézettel melyre a szószerinti, sőt konzervatív megközelítés jellemző. Konzervatív nem társadalmi értelemben, hanem a háláchikus szemléletmód tekintetében78.
A Misna számos olyan esetről tudósít, amikor a Bét Hillél visszavonta véleményét, és elfogadta a Bét Sámmáj véleményt79. Egyetlen egy olyan eset sincs azonban, melyben a Bét Sámmáj vonult volna vissza és egyezett meg a Bét Hilléllel, kivéve egyszer80, amiről elmondják, hogy „utána megegyeztek” ti. Bét Sámmáj Bét Hilléllel. A Templomra vonatkozó dolgokban háláchát mindössze egy alkalommal hoztak a Bét Hillél vélemény alapján81. Jávnéban, a Templom lerombolás utáni generációban a Bét Hillél nyert fölényt (I-II.sz.), melynek következtében a háláchák a Bét Hillél szerint lettek lefektetve. Ekkor lett kimondva, hogy a két iskola közötti választás csak addig volt lehetséges, amíg „a bát kól”, az égi hang meg nem szólal. Attól fogva azonban, amikor a bát kól megszólalt, a háláchá mindig a Bét Hillél szerint volt, és bárki, aki a Bét Hillél nézeteivel szemben cselekedett, megérdemlte a halált. Azt tanították: „Egy mennyei hang megszólalt és kijelentette, „A haláchá a Bét Hillél szavai szerint van. Hol szólalt meg a mennyei hang? Jávnéban!” – mondja a Jeruzsámei Talmud Bráchót traktátusa82. A háláchának Bét Hillél szerinti meghatározása valószínűleg nem egy lépésben történt, inkább egy folyamat volt, mely az egész javnei korszakot végigkísérte Johanan ben Zákkájjal kezdődően, a Templom lerombolását követően (i.u. 70.) és Rábbán Gámáliel halálával végződően a Bár Kochbá háború előtt (i.u. 135.). Ezt a folyamatot erősen ellenezték a Bét Sámmáj utolsó tagjai83.
Az ámorák idején a Bét Hillél-féle háláchá került elfogadásra az ámorák iskoláiban, akik deklarálták, hogy: „A Bét Sámmáj véleménye, amikor az ellenkezik a Bét Hillél véleményével, az nem Misna.”84. Sok háláchá került azonban mégis a Bét Sámmáj szerint meghatározásra85, és a Bét Sámmáj döntései nyomon követhetők a tánnáitá, sőt az ámorá irodalomban is. A Kábbálá, és az azt követő hásszidizmus a különbözőségeket filozófiájuk szerint magyarázták: a Bét Sámmáj eredete a gevurában, a „hatalomban” van, Bét Hillél-é a heszedben, a „kegyelemben – szeretetben”, a jövőben vagyis az Eljövendő Világban, ahol a háláchá a Bét Sámmáj szerinti lesz86.

7. A Szánhedrin elnöke

Gamálilel, Rábbán, 6 bölcs neve volt az időszámításunk kezdetén, akik Hillél leszármazottai voltak, és a nászi87 hivatalát töltötték be Izraelben. Rábbán Gámálilel ha-Záken („az idősebb”), Hillél unokája, az első század első felében élt. Mint a Szánhedrin elnöke, szoros kapcsolatot tartott fenn nemcsak az Izraelben élő zsidósággal, hanem a diaszpórákkal is. A Talmud megőrzött három levelet az eredeti szöveggel, mely emlékeztetőket tartalmaz a tized elválasztásáról, és információkat nyújt a szökőévről, és amelyeket Rábbán Gamáliel diktált Johánán-nak, az írnoknak, mikor a „Felső Galilea és Alsó Galilea” lépcsőjén ültek a „Felső Dél és Alsó Dél”-ből való testvérekkel, valamint „a Bablilonból és Media-ból jött száműzött terstvérek, és Izrael más száműzöttjeivel”88. Mint nagyapja Hillél, Gámáliel is számos tákkánot szerzője volt, melyek közül sok viseli az „emberiség javára” formulát89, különösen a nők nevében90. Különösen fontos határozata, mely megengedi az asszonynak, hogy újra megházasodjon a férje halálát tanúsító egy tanú vallomása alapján91. Történetek maradtak fenn, melyek a királyi családdal való kötődéseit tanúsítják, mindenekelőtt az I.Agrippával valót92. Tanítványai között volt Micpe-i Simeon, Ha-Birá-i Joecer, Bet Dáli-i Nehemiá93. Az Apostolok Cselekedetei szerint Gámáliel toleráns volt az első keresztényekkel, és Pál az ő egyik tanítványa volt94. Gyermekei közül ismerjük fiát, Simeont, aki követte őt a hivatalban, és lányát, aki Simeon ben Nethanel ha-Kohen-hoz ment feleségül95. A bölcsek Gamálielről vallott véleményét fejezi ki a következő mondás: „Amikor az idősebb Rábbán Gamáliel meghalt, a Tóra dicsősége megszűnt, a tisztaság és szentség eltűnt”96.

8. David Flusser Pálról

Pál a ciliciai Tarzusban született, zsidó neve Saul volt. Édesanyja Benjamin törzséből származott, egy nővéréről tudunk. Édesapja a vallási élet farizeusi csoportjához tartozott. Római polgárjogát atyjától örökölte. Jeruzsálemben tanult Rabbi Gámáliéltől. Mestersége: sátorszövéshez alkalmas takarókat készített kecskebőrből, ebből tartotta fenn magát.
Szent Jeromos, Hieronimus szerint97 családja a galileai Giskalából – Gus Hálév – származott. Ez magyarázhatja a judaizmus farizeus szárnyához való kötődését98 és jeruzsálemi tanulmányait, ahol az Apostolok Cselekedetei 22:3 szerint az idősebb Rábbán Gámáliel tanítványa volt. Kezdetben a keresztények fanatikus üldözője volt, és az Újszövetség elbeszélése szerint Damaszkuszba küldték a főpap felhatalmazásával, hogy minden keresztényt, akit ott talál, tartóztasson le, és hozza Jeruzsálembe bíróság elé. István diákónus megkövezése – amikor Saul vigyázott ruháira, 36-ban lehetett, és ekkor indult meg egy Damaszkuszra is kiterjedő keresztényüldözés. Az úton látomása volt, Saul a hagyomány szerint Jeruzsálemtől 12 km-re, a mai Tal Kawkab falunál tért meg, lett a „13. apostol”, a „nemzetek apostola”. Megvakul, Damaszkuszba viszik, megkeresztelkedik, Arábiába megy, majd visszatérve Damaszkuszba menekülnie kell: tanítványai éjjel kosárban eresztik le a várfalon. Jeruzsálembe, Tarzuszba, majd Barnabással Antiochiába megy. 44-ben Jeruzsálemben találjuk, ekkor kezdi el missziós útjait.
Az Apostolok Cselekedetei közli Pál missziós útjait, mely valójában nem Pál teljes élettörténete, hanem annak egy egységes feldolgozása. Az Apostolok Cselekedetei szerint Pál és Barnabás az 1. missziós úton (45-48) járt Cipruson és Kisázsiában (pl. Lisztra). Antiochiában összeütközött a „zsidózókkal”. Jeruzsálemben 49-ben ott volt az ősegyház tanácskozásán. A 2. missziós úton (50-53) Pál Kisázsiába, majd Európába (pl. Filippi, Tesszaloniké, Athén, Korintusz) ment, és Efezuson át visszatért Antiochiába. A 3. misszós út (53-58) nagyrésze egy három éves efezusi tartózkodás. Ezután Macedónián át Korintusba ment. Adományokat gyűjtött a júdeai egyház szegényeinek. Jeruzsálemben elfogják, két évig fogoly Caesareában. Fellebbezett a császárhoz, Rómába viszik (60), ott még két évig fogoly, bizonyos szabadsággal. Ezen utakon kívül valószínűleg járt a Római Birodalom nyugati részén, egészen Hispániáig. Második római fogsága alkalmával lefejezték (67).
Pál neve alatt 14 levél maradt fenn: Rómaiaknak, Korintusiaknak 2, Galatáknak, Efezusiaknak, Filippieknek, Kolosszeieknek, Tesszalonikaiaknak 2, Timóteusnak 2, Titusznak, Filemonnak és a Zsidóknak. David Flusser, a neves zsidó Újszövetségkutató azon bibliatudományi álláspontot vallja Pál leveleivel kapcsolatban, hogy a 14 újszövetség ún. páli levélből 7 származik Páltól: Római, 1-2Korintusi, Galata, Filippi, 2Tesszaloniki, Filemon. A Zsidókhoz írt levelet nem ő írta, a három ún. Pasztorális levél: a Tituszhoz írott és a két Timoteushoz pseudoepigrapha, és kétségek merülnek fel az Efezusiakhoz, a Kolosszeiekhez és a Tesszalonikiakhoz írt második levél szerzőségét illetően is.
David Flussernek Pálról vallott felfogása a következőkben foglalható össze: Pál nem az első volt, aki kereszténységről prédikált a pogányoknak, de ő volt a legfontosabb ezek között a misszionáriusok között. Jézus első követői a zsidóságon belül alakítottak csoportot, és az idecsatlakozó pogány-keresztények nagy problémát jelentettek az induló közösség számára. Végül az egyház azt az álláspontot követte, hogy a mózesi Törvény nem vonatkoztatható rájuk99, és engedélyezte Pál misszióját a pogányokhoz100. Pál azonban nemcsak visszautasította, hogy a pogányokra korlátozza misszióját, hanem erősen ellenezte azt is, hogy pogány keresztény közösségei bármilyen zsidó vallási gyakorlatot kövessenek. A szituáció komplexitása kitűnt Pál utolsó jeruzsálemi látogatásakor. Előző missziós útjain már üldözést szenvedett pogányoktól és zsidóktól egyaránt, akik ismerték tanításait. Jeruzsálemben elterjedt a mondás, hogy Pál arra tanította a „zsidókat, akik a pogányok között éltek, hogy hagyják el Mózest, ne metéljék körül gyermekeiket, és ne tartsák be a szabályokat”101. Bár a jeruzsálemi vezetőknek sikerült lecsendesíteniük a helyi közösséget, az Ázsiából jött zsidók erőszakos lázadásokat szerveztek Pál ellen, amikor a Templomot látogatta. Végül római katonák szabadították ki, akik védőőrizetbe helyezték. Két évet töltött fogságban Caesareaban, majd Rómába küldték az ügyében való döntés céljából, ahol további két évet töltött letartóztatásban. A hagyomány szerint ott került kivégzésére a Néro-féle keresztény-üldözések idején.
David Flusser Pálnak a zsidó Törvényhez való viszonyáról a következőket mondja el: Jóllehet Pál azon állítása, miszerint „egy ember sem igazul meg a törvény által”102 szélesebb teológiai és filozófiai értelemben értelmezhető, amit ő legfőképp ellenzett az a zsidó Törvény volt. Pál koncepciója, miszerint Krisztus halála eltörölte a mózesi Törvényt, nem magyarázható az eszkatológikus elképzeléseknek egy újabb fejleményeként, melyek néha megjelentek a kései rabbinikus forrásokban, ti. hogy az Eljövendő Világban a parancsolatok, törvények már nem lesznek érvényesek. Ez a gondolat nem jelentkezik Pál tanításában.
Pál hozzáállása a zsidó Törvényhez David Flusser szerint szélsőséges, és nem magyarázható olyannak, mely pusztán a Kereszt teológiájából fakad. Számára a régi mózesi szövetség „a halál rendelkezése volt, melynek betűit kőbe faragták… ezek az ítélet rendeletei… melyek elhalványultak,” összehasonlítva az új szövetséggel, mely a „Lélek rendelete” (2Korintusi 3:6–11). „Mert a törvény haragot von maga után, ahol nincs törvény, ott nincs törvényszegés.” (Római 4:15), és „azok, akik a törvény tetteire támaszkodnak, átok alatt vannak.” (Galata 3:10–14).
Pál érvelései a judaizmus parancsolatai ellen sokszor közel kerülnek egyfajta liberális megközelítéshez. Így pl. azt mondja, hogy „Egyed mindazt, amit a húspiacon árulnak, anélkül, hogy lelkiismereti kérdést vetnél fel ebből, mivel az Úré a föld, és minden, ami abban van.”103 Pál érvelése azonban gyakran túl megy a tisztán liberális megközelítésen, és nem pusztán krisztológiai alapokra támaszkodik. Számára nincs lényegi különbség a hét napjai, vagy a különböző táplálékok között.
Minden állításából világosan kitűnik, hogy Pál számára a megtérés a zsidó Törvény igája alóli felszabadulást jelentette. A kereszténység új szövetsége a Törvénytől való szabadságot jelentette számára.
Pál nem mondhatta ki nyíltan – David Flusser szerint –, hogy a zsidó Törvény megszűnt érvényesnek lenni a kereszténységre áttért zsidók számára is, nemcsak azért, mert úgy tartotta, hogy az, aki elfogadja a törvény érvényességét és megszegi azt, ítéletet von maga után, és nem akarta megszégyeníteni „gyenge testvéreit”, hanem azért sem, mert nyilvánvalóan nem lett volna bölcs dolog felkelteni a jeruzsálemi ősegyház haragját. Fontos tanítása volt Pálnak az David Flusser szerint, hogy „mindenki abban az állapotban maradjon, melyre meghívást kapott.”104 Annak érdekében azonban, hogy megnyerjen zsidókat a kereszténység számára, hajlott rá, hogy „olyan legyen, mint a zsidók”.
Pál számos, a törvényről vallott felfogásáról szóló kijelentését a későbbi keresztények nem fogadhatták el teljes mértékben – mondja David Flusser, mivel azok minden vallási jogi kötelezettség iránti ellenkezést is jelentettek. Ugyanakkor, habár ő nem volt az egyedüli korai keresztény, aki a zsidó haláchá eltörlésével kikövezte az utat a kereszténységnek a judaizmustól való elválásához, a zsidó életforma elleni érvelése nagyon erős hatással volt a pogánykereszténység kialakulására. Mint a pogányok apostola, és a zsidó vallási életforma ellenzője, erős ellenállást váltott ki a zsidókeresztények csoportjaiban, akik egyesültek az ellene folytatott polémiában.
Pál törvény iránti ellenséges hozzáállásától eltérően mindig pozitív viszonyulást mutatott a magukhoz a zsidókhoz – egyetlen kivétellel, az egyik legkorábbi levelében lévő zsidóellenes bekezdéstől eltekintve105. Biztos volt abban, hogy a zsidók kiválasztása nem lett eltörölve, és hogy miután a pogányok elfogadták az új hitet, Izrael is keresztény lesz, és így „egész Izrael meg lesz mentve”106.

9. A páli magatartás

Ha Hillél, Sámmáj és Gámáliel az időszámításunk kezdetének időszakában meghatározó zsidó tanítói tekintélyek voltak, akkor ugyanezt a szerepkört, magatartásformát gyakorolhatta Pál is az induló Krisztust követők világában. Hillél és Sámmáj két magatartásformát testesített meg és gyakorolt tanítási szinten, egy enyhébbet és egy szigorúbbat, egy liberálisabbat és egy ortodox vonalat. Ez a gyakorlat általában mindig jelentkezett, amikor valami még mozgalmi, kialakuló stádiumban volt és van, később valamilyen ötvözetben, vagy kizárásos alapon egy irányt vett fel. Pál tanításai, vallásfilozófiája, teológiája, gyakorlati etikája, életmódra, életformára vonatkozó meglátásai, tanácsai vagy elvárásai meghatározóak voltak a korai kereszténységben és egészen napjainkig. Ha lett volna Pál mellett egy Hillél, tehát egy mérsékeltebb irányzat, vagy valamilyen más hasonló nagy tekintélyű és hatású személyiség az első század közepén, akkor ez színesítette volna a kor és a későbbi kereszténység világlátását és magatartását. Pálnál találkozunk olyan mondatokkal, hogy ez az ő véleménye és tanácsa, tehát nem Jézus rendelkezése. Ha lett volna egy másik erős tanítói személyiség, talán más, vagy más irányú elvárásokat is megfogalmazott volna. Páternek nem maradtak fenn olyan markáns, nagyívű és egyéni hangvételt tükröző vallási írásai és a napi életre vonatkozó elvárásai, mint Pálnak.
Az ősegyház első jelentős tanácskozásán, az ún. jeruzsálemi zsinaton i.u.49-ben arról döntöttek, pl. hogy aki be akar térni kereszténynek, annak ne kelljen betérni a zsidóságba is. Ez nem egy új ötlete volt a tanácskozó férfiaknak, hanem egy meglévő zsidó gyakorlat két ága közül választottak ki egyet. A hellenisztikus időszak zsidómissziója kétféle volt: a palesztinai, ortodox, mely azt mondta, hogy aki be akar térni zsidónak, annak a teljes Tórát be kell tartani, és a diaszpóra irányzat, mely megelégedett bizonyos törvények betartásával. Ez utóbbiból lett a páli pogánymisszió, illetve gyakorlatilag az egész kereszténység. Az őskeresztény gyülekezetek Jézus újraeljövetelének közeli váradalmában is éltek, és ebben a szorításban mondhatta Pál, hogy mindenki tökéletesedjen – szerinte – abban az életformában, amiben van, és ne kezdjen újat. Lehet, hogy egy másik tanító – ha lett volna – az első század közepén nem ezt, vagy máshogy tanította volna. A pasztorális levelekben – Titusz, Timóteus – olvassuk, hogy az episzkoposz, a preszbüterosz, a diakonosz egyfeleségű legyen. Ezt Pál mondta, az ő nézete volt. Nehéz ügy volt az étkezés, a hús, az áldozati hús, a vegetariánusok kérdésköre. Az alapszempont az volt, hogy azt tedd a másiknak, amit szeretnének, ha veled is tennének és megfordítva. Ha valaki nem fogyaszt húst, kifejezetten zavarja a húsevés, akkor ne ülje le mellé húst enni, a szeretet szempontja miatt válaszd azt, ami a másiknak jó.
A Tízparancsolat az ókori Kelet intelemirodalmához tartozik, tehát nem parancsok, hanem intelmek, elvárások, tanácsok. Később már parancsként szerepelnek. A zsidóság ún. lex naurálisa, természettörvénye, vagy szívbe írt törvénye volt és van az ún. 7 noéi törvény, melyet a nemzsidóknak is be kell tartani, és akkor ugyanúgy az Eljövendő Világ részesei lesznek, mint a zsidók, akiknek a teljes Tórát be kell tartani a 613 parancssal együtt. Ezen noéi alaptörvényeket szabták meg tulajdonképpen a kereszténységet felvevőknek törvényi minimként. A zsidó gondolkodás az ismert bibliai koroktól kezdődően pluralisztikus. A kereszténység sem egy teljesen homogén egységes egész. Kétezer éves történelme folyamán sokféle teológiai irány feszült egymásnak vagy élt békében egymás mellett.
Véleményem szerint Pál azért volt meghatározó személyiség, mert nem volt más hasonló nagy vallási tekintély mellette. Jézus tanítványi köre nem magasan kvalifikált zsidó tanítókból állt, Pálnak pedig volt rabbinikus műveltsége, intelligens, az adott gondolkodási készletet napi szinten felhasználni és alakítani tudó készsége. Személye, tanítása így meghatározó lett. Mondhatjuk azt, hogy nincsenek véletlenek, bár nyilván azok is lehetnek. Én inkább azt mondom, hogy Isten megengedi életünknek, a történelemnek alakulását akkor is, ha azt jó irányba fordítjuk, és akkor is, ha nem helyes módon élünk. Vigyáz ránk, miközben nem mindig szól bele ügyeinkbe. Pál vívódott és megpróbált rendet vágni elméleti, teológiai és a gyakorlati etika terén is. Ez sikerült is neki, páli módon.

Lábjegyzetek

1Genesis 2,16
2 Genesis 9,4
3 Genesis Rabba 34; Szánhedrin 56a
4 Szánhedrin 56a; Ávodá Zárá 8:4
5 Ávodá Zárá 64b
6 Moses MAIMONIDES/Moses ben Maimon, neve a Rabbi Moses Ben Maimon-ból Rambam (1135–1204)7 Moses MENDELSSOHN/Moses ben Menahem, névrövidítése: Ra-Mbe-Ma-N, ovagy Dessau-i Moses (1729–1786)
8 Szánhedrin 56-60
9 Megillá 13a; Kiddusin 40a
10 Szánhedrin 74a
11 Peszáchim 25b
12 a Szentháromságtan zsidó értelmezése alapján („egyesülés”)
13 Rási a Szánhedrin 57a-hoz
RÁSI a Rabbi Solomon ben Isaac rövidítése (1040–1105), a Biblia és a Talmud nagy kommentátora.
14 Szánhedrin 57b
15 Chullin 92a
16 Jevámót 62a
17 Hermann COHEN (1842–1918), német filozófus
18 Hermann COHEN: Religion der Vernunft (1929), 135-48,381-8.
19 Ávodá Zárá 2:1
20 Deuteronomium 18:10-11
21 Jubileumok könyve 7:20
22 Szánhedrin 88a
23 Genesis Rabba 16:6; 24:5
24 Genesis 1:29-30
BÜCHLER Zsigomond: Magyar Cenóh-Urenóh. Dunaszerdahely, 1928.5.
25 Exodus 18:20
26 A félünnepekre vonatkozó szabályok (Móéd Kátán 12a)
27 A szombat törvényei (Chágigá I,8)
28 A sátorra vonatkozó szabályok (Szukká 28a)
29 Szótá 40a
30 Az áldozati kultusz törvényei (Chullin 24a)
31 Deuteronomium 17:11
32 Deuteronomium 17:11, 32:7; Sábbát 23a; Jád, Mamrim 1:1–2; Hassagot Ramban le-Széfer há-Micvot, Principle 1
33 Leviticus 18:30
34 Szifrá, Aharei Mot 10:22; Jevámót 21a
35 Maimonides: Misnakommentár Introdictio
Ezt a megkülönböztetést azonban nem következetesen tartják be a két terminus használatában (Gittin 4:2; Sabbát 15b). Néha a tákkáná a tenai bét din-t, vagy egyszerűen a tenai-t jelöli (Ketubbót 4:12; Bává Kámmá 80b), mert a bét din körülír egy bizonyos direktívát – valójában „feltételeket” – a tákkáná teljesítési módjára, és mert néha a tákkáná-t egy ügyre vonatkozó feltételek bevezetése előzi meg a felek között. Néha a takkáná–t minhág-nak is nevezik (ld. Rós Hásáná 4:1, és Toszefta, Rós Hásáná 4:3; Bécá 4b, etc.). A két terminus osztozkodik abban, hogy mindkettő a törvényhozás tényezője, kivéve, hogy a tákkáná esetében a törvényhozói tevékenység célirányosan megfontolt és nyílt, míg a minhág esetében anonim és címzett nélküli.
36 Tannak, vagy tannaiták (Tannaim) írás-magyarázók, a Talmud bölcsei. A Tanna elnevezés a „teni” vagy „tena” (tanítani) arameus szóból szár¬mazik. Általában tehát a szóbeli törvény magya¬rázóit hívták így, különösen pedig azokat, akik¬nek tanításait a Misna- és a baraita-szövegek tartalmazzák. Akiknek nevei itt előfordulnak, azokat hívja a Gemára tannaim-n&k, míg a későbbi tekintélyeket, tehát azokat, akik a Misna és a baraiták megszövegezése után éltek amorák-n&k (Amoraim) nevezi. Azonban nem minden törvénymagyarázót, aki a Misnában elő¬fordul, neveznek tannaitának, hanem csupán azokat, akik a Hillel és Sanimáj iskolájából ki¬került nemzedékhez tartoztak ésl. Juda ha-Nászi korában éltek. Azokat meg, akik ezek előtt éltek, a Gemára „Zekénim ha-Risónim” (a régebbi öre¬gek) névvel nevezi. Viszont az ainorák korában a tanná nevet a Misnában és a tannáita tradíciók¬ban járatos tudósoknak adták. A tannaiták kor¬szaka, amely a inai időszámítás utáni 10—220 év közt, tehát összesen 210 évig tartott, hat gene¬rációt tett ki s mindegyik generációt kiválóbb egyéniségek képviselték. Az első generáció (10— 80 közt) Hillel és Sammáj iskolájából került ki s ennek kiválóbb tudósai voltak: Akabia ben Ma-halael, Raban Gamaliel az idősebb.
37 A háláchá a zsidó törvény általános megnevezése: magában foglalja a mértékadó végső döntéseket éppúgy, mint a legspecifikusabb kérdéseket. Mindenekelőtt az Írott és a Szóbeli Tórában szereplő bibliai jogszabályokkal és parancsolatokkal foglalkozik, ezenkívül a rabbinikus törvénykezéssel és jogalkotással, beleértve a vallási bírósági döntéseket, amelyeket az idők folyamán a nagy rabbinikus tudósok responsumok és kommentárok formájába öntöttek.
38 Midrás (héb. szó, a „deras” gyökből, a. m. „tanulmányozás”, „nyomozás”), a zsidó bibliaexegetika eredeti, ókori formája s az ezt felölelő rendkívül kiterjedt Midrás-irodalom elnevezése. A midrás kifejezés legrégebben a II. Krónikák 13. 22. és 24. 27-ben fordul elő. A midrás már az igen régi korban is, ellentétben a szó szerinti interpretációt jelölő pesattal, a betű szerinti értelmen túl a Szentírás szellemébe behatoló exegézist jelölte, azt, amely a szöveget minden oldalról megvilágítani kívánta. A rabbik moralizáló biblia exegézisét már az ókorban megkülönböztették a tulajdonképpeni törvénymagyarázattól; az előbbi Midrás Haggada, az utóbbi midrás Halacha néven ismeretes. Maimonides szerint a midrás a Halacha terméke. Nachmanides pedig éppen megfordítva véli, de eldöntve ez máig sincs. A midrás azon igen régi hiten alapszik, hogy a Bibliában nincs felesleges szó s annak magyarázatáról a szóbeli hagyomány gondoskodott, mely egyenesen Mózes koráig megy vissza.
39 Az aggáda a midrás egyik ága. A midrás kitatást, tanulmányozást jelent. Kétféle midrás van, a háláchá és az aggáda vagy hággáda (elbeszélés). Az ággádá bibliamagyarázó elbeszélések gyűjteménye, melyek a Tóra hetiszakaszaihoz tartalmaznak példázatokat az ünnepek és a szombatok jelentőségének megfelelően.
40 Beráchót 8:1
41 Jevámót 122a
42 Demáj 1:3
43 Chullin 1:2
44 Deuteronomium 6:7
45 Beráchót 1:3
46 Deuteronomium 24:1
47 Gittin 9:10
48 Érubin 13b
49 Édujjót 1:7, 8, 10, 11
50 Beráchót 6:5; Demáj 3:1
51 Baraita: A zsidó vallási törvények Misnából kimaradt ősi, szóbeli hagyománya. Elsősorban a babiloni és a palesztinai Talmudban, elszórtan találhatók.
52 Terumót 4:3; a Toszeftá Terumóttal 5:3
53 Érubin 13b
54 szemicha: kézföltevés által felavatottak, ez törvényhozó és kiközösítő erővel volt felruházva
Kálmán Ödön: Szemicha – rabbiavatás www.or-zse.hu Szemicha, „bejada memes szomchin lé”, a kéznek jelképes, valamit átruházó felemelése. (Szánhedrin 13b.) Az egyik szemtanú szerint. A másik csak ennyit mond: Szemicha, limenoszó lerab, elhívás tanítványi sorból mesteri grádusba. (Szánhedrin 13b.) Szemicha, szomchin lé bisema, tudást jutalmazó, kitüntető címnek név elé helyezése, – közli a harmadik forrás. Szemicha, ez ennek az avatásnak közel kétezer éves, hagyományos neve. Hatalmat ád a lelkek irányítására. Címmel tüntet ki, melynél előkelőbbet népünk nem ismer: Rabbi… Uram… Fölöttem álló… A „több, mint én”. Bíró… Aki Isten nevében áld. Rabbi, mert mestere az Írásnak, de örök-tanítvány, mert könyvszomja olthatatlan… Ez a szemicha, a rabbiavatás.
55 Chágigá 2:3; Toszeftá Chágigá 2:10–12.
Ezen időszakban a Bét Sámmájnak egy időre sikerült fölénybe kerülnie a Bét Hilléllel szemben a Hánániá ben Hezekiá ben Gáron (Eleazar ben Hánánia ben Hezekia, a Kr.u. 70, a Második Szentély lerombolása előtt élt tánná.) Templom Előljáróságában az ún. „Tizennyolc Intézkedés” bevezetésével – a megszorító intézkedésekkel, melyek növelték a zsidók és nem zsidók közötti elhatárolódást (Jeruzsálemi Talmud, Sábbát 1:7, 3c). Számos tudós véleménye szerint erre nem sokkal a Második Templom lerombolása előtt került sor.
56 A Talmud 6 rendjének (63 traktátusának) első rendje a Zráim (Vetések). Itt találjuk a Máászér séni (A második tized) traktátusát: A második tized törvényei: hogyan kell elkülöníteni, Jeruzsálembe vinni, és miként kell megváltani. E traktátusban kerülnek megtárgyalásra a netá rövai (a negyedik év termésének) törvényei, melyek sokban hasonlítanak a második tizedre vonatkozó előírásokra. Ennek a traktátusnak a terjedelme: a Misnában 5 fejezet; a Toszeftában 5 fejezet; a Jeruzsálemi Talmudban 28 oldal.
57 Máászér Sábbát 5:7
58 Szukká 28a
59 Toszeftá, Chágigá 2:11
60 Orlá 2:5
61 Orlá 2:12
62 Toszeftá, Szukká 2:3
63 Szukká 2:7; Toszeftá Rós Hásáná 4:11; Menáchót 41b
64 Tarbiz, 1 (1930), 52
65 Menáchót 18a
66 Rási Niddá 7b
67 Ezen értelmezés azonban elfogadhatlan, mivel a Toszeftá in loc rámutat, hogy a „há-Sámmuti” jelenti Sámmáitá-t – még Rási kommentárját a Sábbát 132b, ahol ezt, mint alternatívát jelöli meg.
68 Josephus Flavius: De bello Iudaico 2:566
69 Mechiltá, Bá-Chodes, 7. – Bécá 16a-hez
70 Toszeftá, Szánhedrin 7:1
71 Jeruzsálemi Talmud, Beráchót 1:7, 3b
72 Prédikátor 2:14; Toszeftá Édujjót 2:3
73 Jevámót 1:4
74 Misna Édujjót 4
75 Misna Édujjót 4
76 Ezen kívül nehéz a kutatás által felsorolt háláchákhoz csatolt interpretációt is elfogadni.
77 Toszefta, Szánhedrin 7:11
78 Péá 6:1; Édujjót 4:1 és 5; Érubin 1:2; Bécá 1:2
79 Jevámót 15:3; Édujjót 1:12
80 Terumót 5:4
81 Toszefta Chágigá 2:11, Peszáchim 8:8; Toszeftá Chágigá 2:11; 7:13
82 Jeruzsálemi Talmud, Beráchót 1:7, 3b
83 Toszeftá, Édujjót 1:1; Toszeftá, Jevámót 1:9–10; Jeruzsálemi Talmud, Sevuót 4:5, 35b
84 Beráchót 36b
85 Beráchót 51b; Toszeftá a Szukká-hoz 3a
86 Zohár, Ráájá Meheimná 3:245a
Moses ben Menáhem (Graft) Széfer va-Jáchel Mose 2 (1699)
87 Nászi : (héb.) a. m. fejedelem, előkelő; e címmel jelölik a keleti zsidók ama hitsorsosaikat, kik tudományos téren kiválnak, vagy segélyezésüket hathatósan elősegítik. A II. jeruzsálemi templom idején állami méltóságot (patriárka) jelentett, amely Hillel rabbi (körülbelül Kr. e. 30.) családjában néhány századon át (V. sz. első feléig) öröklődött.
88 Szánhedrin 11b; Toszeftá Szánhedrin 2:6; Jeruzsálemi Talmud, Szánhedrin 1:2, 18 d
89 Gittin 4:2–3
90 Gittin 4:2–3
91 Jevámót 16:7
92 Peszáchim 88b
93 Péa 2:6; Orlá 2:12; Jevámót 16:7
94 Apostolok Cselekedetei 22:3
95 Toszefta Ávódá Zárá 3:10
96 Szótá 9:15
97 Hieronimus: De Viris Illustribus 5
98 Apostolok Cseleledetei 26:5
99 Apostolok Cselekedetei 15
100 Galata 2:6–9
101 Apostolok Cselekedetei 21:21
102 Római 3:20
103 1Korintusi 10:25–26
104 1Korintusi 7:17–20
105 1Tesszalonikai 2:14–16: (14) Mert ti, testvéreim, követői lettetek Isten júdeai egyházainak, amelyek Krisztus Jézusban vannak. Ti ugyanazt szenvedtétek el saját népetektől, amit ők a zsidóktól, (15) akik Urunkat, Jézust és a prófétákat is megölték, minket pedig üldöznek, ezért az Isten előtt nem kedvesek, és az embereknek is ellenségei. (16) Akadályoznak bennünket, hogy a pogányoknak ne hirdessük az evangéliumot az üdvösségükre. Így betelik egyszer s mindenkorra bűneik mértéke, s már rajtuk is az Isten haragja, végérvényesen.
106 Római 9–11

Bibliográfia

BARTH, K.: Der Roemerbrief (1929)
BORNKAMM, G.: Paulus (1969)
BUBER, M.: Zwei Glaubensweisen (1950)
Ben-CHORIN, S.: Paulus (1970)
DAVIES, W. D.: Paul and the Rabbinic Judaism (1952)
FINKELSTEIN, Z.:The Pharisees (19623)
WREDE, W.: Paulus (1905)
FLUSSER, D.: Saul of Tarsus – Encyclopaedia Judaica CD-ROM (1992)
GUTTMANN,M.: Zur Einleitung in die Halacha, 1 (1909)
GINZBERG, L.:Perushim ve-Hiddushim ba-Yerushalmi, 1 (1941)
HOFFMANN, D.: Ha-Mishnah ha-Rishonah (1913)
KLAUSNER, J.: From Jesus to Paul (1943)
KNOX, W. L.: St. Paul (1932)
NOCK, A. D.: St. Paul (1955)
PINES, S.: The Jewish Christians of the Early Centuries of Christianity According to a New Source (1966)
SAFRAI, S.: Bet Shammai; Hillel, school of; Shammaites – Encyclopaedia Judaica CD-ROM (1992)
SANDMEL, S.: The Genius of Paul (1958)
STRECKER, G.: Das Judenchristentum in den Pseudoklementinen (1958)
SCHOEPS, H. J.: Theologie und Geschichte des Judenchristentums (1949)
SCHWARZ, A.: Die Erleichterungen der Schammaiten und die Erschwerungen der Hilleliten (1893)
SCHWEITZER, A.: Paul and his Interpreters (1912)